fbpx

Megnéztük a Heavy Trip-et

Természetesen a metal.hu-nál sem hagyhattuk ki, hogy meg ne nézzük a Heavy Trip-et/Hevi Reissu-t/Heavy Túrát, Finnország legújabb, metalzenével foglalkozó vígjátékát. Alapból is kicsit sajnálatos, hogy nem túl sok film foglalkozik kimondottan a metallal, és azoknak is egy része dokumentumfilm, úgyhogy érthető, hogy az ember lányának arcán kaján vigyor nyúlik el, amikor megdörren egy mozifilmben egy jó kis torzított gitár – és sok ilyen érzésre számíthattok, ha megnézitek a Heavy Trip-et. Persze az egész filmet nem fogjuk lelőni, de kicsit azért tekintsünk bele, mire is számíthat, aki ellátogat a premierre, vagy valamikor később egy vetítésre.

Taivalkoski község, sorompó, út közepén ácsorgó rénszarvas – meg van festve a finn vidék esszenciája. Ezt csak egy valami zavarja meg: hosszúhajú metalos figura női biciklit tol, walkmanen benyomja a metalt… …szóval valahogy így kezdődik a finn Heavy Trip. A tradicionális vörösre festett faházak mellett végre célbaér, a vidéki rénszarvasfeldolgozó üzem mellett működő próbaterembe. Haverjaival (a mindig vagy zabáló, vagy haldokló dobossal, a könyvtárból a gyerekes családoknak grindcoret kikölcsönző basszusgitárossal, és a fiatal rénszarvastrancsírozó-tanonc gitárossal) más zenekarok feldolgozásait játsszák, de az anyukakészítette vacsora (mit gondoltok, milyen hús került az asztalra?) fogyasztása közben rájönnek, hogy azért valami csak hiányzik.

Ízes kis pattogós, észak-pohjanmaai tájszólásban megvitatják, hogy kellenének valami saját dalok – nem lőjük le, hogy a sok kudarcba fulladt próbálkozás után végül mi lesz az a pillanat, amikor rátalálnak saját hangjukra, de maradjunk annyiban, hogy nemcsak “mosógépfrekvencia” létezik.

Persze közbejön szerelem is; és a faluszépe, a falukanja, meg mindenki más is vagy nehezíti, vagy könnyíti a dolgukat, sőt még egy igazi őrült is belekeveredik a turnézásba. Számunkra viszont most inkább az az érdekes, hogy milyen metalos utalásokat fedezhetünk fel a filmben.

A teljes történetet nem fogom elmesélni, mert akkor túl sok mindent elvennék a moziélményetekből, úgyhogy előre is bocsánat a szűkszavúságért. Először akkor kapunk egy jó kis metalos áttekintést, amikor a saját hangjuk keresésében a banda gitárosa képtelen szabadulni az őt ért zenei hatásoktól, ismeretektől, itt-ott hallott daloktól (szinténzenészek, ismerős az érzés?) és rendre mások riffjeit kezdi el pengetni, amikre Pasi, későbbi nevén Xytrax azonnal pár másodperc után rávágja, hogy kitől származik az adott téma, dallam (Pantera, Children of Bodom, a többit meg találgassátok), még akkor is, amikor direkt valami katyvaszt játszik a zenekar – hát igen, biztos ilyen “metalstrébert”, vagy két lábon járó enciklopédiát is ismertek.

A másik érdekes “gag” pont Xytrax művésznevéhez kapcsolódik. „Minden legendának van művészneve: Trollhorn, King Diamond, Nuclear Holocausto, és most Xytrax”, mondja Pasi. Ahhoz, hogy ezt teljes mértékben megértsük, otthon kell valamennyire lennünk a finn metalvilágban. Nuclear Holocausto, becses nevén Marko Laiho, a több, mint húsz éves múlttal rendelkező Beherit alapító gitárosa.

Na és akkor Trollhorn? Több zenekar kapcsán is ismerős lehet Henri Sorvali, bár talán csak akkor, ha valaki igazán alapos és figyelmes. Ő ugyanis a Finntrollnak és a Moonsorrownak is a zeneszerzője, azonban az élő koncerteken nem láthatjátok. Sorvali csak a háttérből dolgozik, hivatásos zeneszerző, többek között az Angry Birds játékok zenéit is ő írta, közben meg felváltva ír epicebbnél epicebb dalokat hol a Finntrollnak, hol a Moonsorrownak. (Igen, innentől most már lehet figyelni, hogy találtok-e a Moonsorrowban trollos, és a trollok zenéjében Moonsorrowos elemeket.) Nyilván a dolog poénja az is, hogy a „legendák” címszó alatt az említett háromból két személy jelenleg is aktívan zenélő finn muzsikus, ráadásul direkt nem a legnagyobb zenekarokból.

 

Az amúgy sem gyengén kinéző Xytrax (éjfeketére festett haj, mindig lefelé görbülő száj) a névváltoztatás után a kinézetében is kb. az összes létező klisét egybehalmozza: nem hiányozhat a black metalos, pandás corpsepaint, a hatalmas nagy vállvédők (Turisas, Orden Ogan, csak itt szegecsekkel természetesen), viszont mindezt egy szőrmesapkával fejeli meg, aminek a tetejét egy pár szarvasagancs (Korpiklaani?) díszíti. Kár, hogy a kockásfüzetből kitépett lapra rajzolt logó pár nem ennyire profi!

Mi mindennel foglalkozik egy rénszarvasfeldolgozó üzem? Hát mondjuk azzal is, hogy furcsa metalfiguráknak vért ad el (wink-wink Moonsorrow, ők például tényleg igazi vérrel kikenve lépnek színpadra). De mondjuk ha a „bloody fucking business”-be éppen beletartozik az, hogy egy ilyen figura rátalál valami béna kezdő bandácskára, akkor annak sincs feltétlen ellenére, hogy elvegyen egy promókazettát a furcsa finn figuráktól.

De hogy ebben a filmben úgy tűnik, nincs bonyodalom? Hát képzeljétek el, hogy a kiszemelt lányt Turo (és nem “Túró”!) azzal akarja lenyűgözni, hogy végre lesz egy fellépésük, ráadásul rögtön egy külföldi fesztiválon (seems legit), ami elég hamar elterjed, és a falu hőseivé válik ez a négy huszonéves. Indulhat a damage control, a helyi promóciós fellépés (a helyi kocsmában, a Rénszarvas és Pumában), majd a beégés, és az újratervezés.

A srácok végül nullpénzből megoldják a promófotózást is (fényképész ebben részt sem vesz), és minimális költségen eljutnak Norvégiába is, ahol egy csapat jószándékú helyi fiatal segítségével még egy folk metal utazáson is részt vesznek – nem mondom el, pontosan hogyan, de én ezen a ponton hangosan nevettem, úgyhogy csak várjátok ki! A film harmadik harmadában egy picit már vontatottnak éreztem a cselekményt, viszont ez a jelenet teljesen megmentette a részt, és végre elérkeztünk a csúcsponthoz, és majdnem minden megoldódik.

A film iszonyatosan szórakoztató, igazán úgy érezhetjük, hogy nekünk szól, összekacsintgathatunk, hogy igen, mi tudjuk miről van szó, és aki ellátogat valamelyik moziba, végre igazi hangerőn nézhet metalos filmet, garantáltan libabőr lesz surround hangzással a sok-sok metal dal és hörgés. Szerencsére ki van maxolva a metalrésze, nem fogalmatlan statiszták vannak a filmbéli koncerten, bele tudjuk magunkat élni a hangulatba, és a színészi játékra sem lehet panasz. Viszont aki teheti, eredeti hangon nézze, egyrészt autentikusabb, másrészt valamiért a szinkronosok úgy gondolták, Turot Túrónak, Jünkkü-t pedig Jinkinek fogják hívni 🙁 Ezen kívül szerintem simán megvan a filmben a potenciál arra, hogy metaklasszikussá váljon, és gondolkodás nélkül állíthatom, hogy ez az a film, amit ha egy metalos vígjátékra vágyik, muszáj megnézzen!

Február 28-ától irány a mozi!

Írta: Vica

Képek forrása: Heavy Trip hivatalos előzetes, IMDB

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/