Korpiklaani – Kulkija (2018)

Előadó: Korpiklaani
Album: Kulkija
Származás: Finnország
Megjelenés: 2018
Stílus: Folk metal
Honlap: https://korpiklaani.com/
Értékelés: 6/10

 

 

Azt mondják, nem illik úgy jellemezni egy albumot, hogy folyamatosan az elődeihez meg úgy általában véve a zenekar munkásságához hasonlítgatod. Meg hogy egy lemez egy kész produktum, tessék csak önmagában mint egy zenei anyagot kezelni, a saját értékeivel. Néha ez megy is (például az Arkona stílusváltás utáni második albuma, a Khram esetében), néha viszont egy zenekarhoz, szellemiségéhez, életművéhez, rajongói bázisához olyannyira egy konkrét alstílus kötődik, hogy szinte lehetetlen őket ezen kívül értékelni, vagy ettől eltekinteni. Egyszerűen bizonyos nevek hallatán, bizonyos zenekari összeállítások láttán az emberben elvárások támadnak, amelyeket ha nem teljesít az anyag, az csalódást okoz.

Érdekes ez a Korpiklaani-dolog, régen az egyik legkedvencebb zenekarom volt (legalább a top 3-ban benne volt!); lassan már tíz éve (tejóég!) nagyon éltem ezt az egész folk metal dolgot, aztán kicsit ők is megöregedtek, én is “megöregedtem”, és valamelyest eltávolodtunk. A Karkelo című albumuk még csak kicsit volt csalódás, bár egy idő után hozzám nőtt, de egy dal sem tudott instantkedvenc lenni, mert nem volt meg bennük az a friss, zabolázhatatlan folk metal erő és dallamvilág. Aztán az Ukon Wacka, az már nagy csalódás volt, szerintem máig nincs róla dal, amit igazán szeretek. Akkoriban már-már lemondtam a Korpiklaaniról, meg már egyébként sem vonzott igazán a folk metal, szóval nem éltem meg hatalmas tragédiaként – pláne, hogy a régi dalokat azért bármikor elő lehet venni. Nem sokkal rá kiadta a csapat a már egész jól értékelhető, sőt szerethető Manalát, 2015-ben pedig a Noita című albumot, amelynek nótái (bocs) hallatán végre visszanyertem a bizalmam a bandában, és úgy éreztem, igen, végre visszataláltak a saját hangjukhoz. Nem arról van szó, hogy önmagukat másolták volna, vagy “kiadtak egy korábbi lemezt”, hanem egyszerűen csak olyan volt, mintha újra megtalálták volna kreativitásuk forrását.

Emiatt is volt nagy meglepetés, hogy a Kulkija sokkal inkább az Ukon Wacka-ra hasonlít zeneileg, és nem a vidám, energikus folkot követi. Alapvetően is a Kulkija egy nagyon hosszú album, mintha nem fektettek volna túl sok erőt a dalok szelektálásába, bár lehet, hogy a koncepció vagy történetmondás szempontjából volt minden tétel fontos. Ez a hosszú album számomra személyesen a következő módon oszlik fel: pár jó dal – rossz dalok – még pár jó dal. Kicsit öregesebbnek érzem az egész albumot, az Ukon Wacka-t pedig a thrashesség, sőt, akár doomosság (persze nem klasszikus doom metal értelemben) miatt hoztam fel összehasonlításként.

Az egész albumot végigkíséri egyfajta romantika, a hazavágyódás, elvágyódás, több dal és a cím is a vándoréletre, majd a hazatérésre, vagy épp az arról való álmodozásra enged gondolni. Ez az otthon utáni nosztalgia nagyon szépen visszatükröződik a dalok hangulatában is. Egyrészt az album folkosabb olyan értelemben, hogy szinte mindig szól egy harmonika és egy hegedű, és thrashesebb, durvább olyan értelemben, hogy kábé egyik dalt sem a népi dallamok vezérelik, azok inkább csak megbújva festik a hangulatot. A Kulkija kicsit olyan, mintha valamiféle nagyonvidéken játszódó filmet néznénk, vagy egy autobiográfiát, melynek fő témája a farmi életre való visszaemlékezés, és ehhez készült volna a dalok többsége mint soundtrack. Lágy, nem a gitárra koncentráló dalokból nem egy lelhető fel a korongon: a Korpikuusen Kyynel, a Tuttu on tie és a Harmaja akár Jonne-szólóanyag is lehetne, azok úgyis ilyesmi lelkűletűek voltak, a Korppikalliota meg valahogy olyan, mintha a Stam1na-t elhívták volna egy falunapra zenélni, és a saját dalaikat tették haknikompatibilissá.

A Kallon malja és a Sillanrakentaja mintha ezt az “édeskés” hangulatot akarnák ellensúlyozni, de kicsit azt hiszem, túlzásba is viszik. Szinte minden eddigi dalból “kimaradt” gitár ebbe a kettőbe került bele. Sajnos a Sillanrakentaja-val egész egyszerűen nem tudok mit kezdeni, a gitártémája egyszerűen idegesít, ezen a hangulaton az alapvetően szép témájú refrén csak egy kicsit tud segíteni. Ritkán mondom egy dalra, hogy rossz, de a Sillanrakentajára sajnos jobbat nem tudok. Szerencse, hogy igazi gyenge pontja az albumnak csak ez az egy van. A Kallon malja-ban viszont a sámánkántálás-szerűség, a pszichedelikus elemek a végefelé, és a Shaman-korszakra emlékeztető, enyhén yoik-technikát használó ének mind jó.

Persze nem ennyiből áll ezért az album: a két legjobb dalt már jóval a megjelenés előtt ellőtték: mind a nagyon szép, lágy, simogatú, együtt énekelhető, de mégis dinamikus Kotikonnut és a vidámabb, bulizósabb, sokkal gyorsabb tempójú Henkselipoika, mind a kettő instant-kedvenc, dinamikus, van benne erő és lendület, és a dallamuk is fülbemászó. Hasonló a helyzet a már tényleg népzene-jellegű Pellervoinen-nel. Egy videóinterjú tanúsága szerint az volt vele a céljuk, hogy a Pellonpekko-hoz hasonló dalt írjanak – nos ez teljes mértékben, talán egy kicsit túlságosan is jól sikerült, de nem gond, egy jó kis, arcokat mosolyra csaló dal.

Talán az egyik, nem sok mindenhez fogható dal a lemezen a Riemu. A refrénje már stadionrockos “hééé”-zést tartalmaz, a verzékben pedig bemutat mindent, amit szeretek, és azt is, amit nem szeretek az albumon. Erőtlenül, dallamtalanul indul, ám a ritmus elhumppásodásával megváltozik a teljes hangulat, így már egy kellemes átvezetővé válik egy-egy refrén között. Szintén egy film lezáró dalaként tudnám elképzelni.

A régi Korpiklaani-hangulatot a Henkselipoika mellett a Neito (nem összekeverendő a Neito című albumukkal), és a Juomamaa (mi más,  mint a “Piaföld”-re keresztelt dal) hozzák meg. Gyors tempók, váltakozó, nagyon dallamos témák a dalon keresztül, és szerencsére a harmónika néha visszalép a hegedű érdekében, így nem úgy érzem, mintha egy karjalai népzenei csoport talált volna a kalevalai erdőkben pár elektromos gitárt meg erősítőt. A klipes dalok mellett biztosan, hogy a Juomamaa fog a kedvencemmé válni – bár a dalban előkerül az ital, szerencsére nem annyira primitív track, mint mondjuk egy Tequila vagy egy Beer Beer (bár a második persze klasszikussá vált, és imádjuk a nosztalgiafaktor miatt). Őszintén bízom benne, hogy játszani fogják koncerteken is, mert egy nagyon kreatív, az arányokat is jól eltaláló dal lett. Az biztos, hogy a legtöbb dallal idővel meg fogok tudni barátkozni, ugyanis mindben van valami szerethető – az énekdallam, a szuper alliterációk, a harmonika játéka, vagy a humppa-ritmus.

A Korpiklaanit elcsíphetitek március 13-án Budapesten, ráadásul nem más, mint a Turisas és Trollfest társaságában, minden bizonnyal hatalmas buli lesz, és már nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy működnek a romantikusabb, éneklősebb dalok élőben. Tovább infók itt!

A koncert eseménye itt!

A csapattal készült interjúnkat tavaly nyárról itt olvashatjátok!

Írta: Vica

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/