Vannak zenekarok, akik menetrend szerint pár évente feltűnnek kis hazánkban – időnként olyanok is, akiknek a látogatásához tulajdonképpen az órát lehetne igazítani. És vannak olyanok, akik inkább véletlenszerűen járnak felénk – ilyen például a több mint 30 éve működő lengyel Hate. Most márciusban alanyi jogon, saját headliner turné keretében érkeztek hozzánk; előző körben a szintén lengyel Batushka előzenekaraként, azelőtt pedig összesen kétszer volt szerencsénk őket itthon üdvözölni. Jómagam nem vagyok teljesen szűz a zenekart tekintve – a 2019-es Gothoom-on volt szerencsém meghallgatni őket, és hogy ez a történet szép keretes szerkezetű legyen, a következő találkozom két hónap múlva – szintén a Gothoom-on – lesz a zenekar tagságával. Nagyon szigorúan nézve a dolgot, a Hate Adam Buszko egyszemélyes projektje, így egyszerre jellemzi őket a már-már kínosan kiszámítható stabilitás és a folyamatos változékonyság: ha megnézed, hogy milyen sűrűséggel adnak ki új anyagot, akkor tulajdonképpen az órát lehet igazítani ezek megjelenéséhez, és teszik mindezt egy jellemzően folyamatosan változó tagsággal.
Amennyire kiszámíthatónak indult az este, annyira fordulatosra sikerült a folytatás. Teljesen biztos voltam benne, hogy az A38 nagytermében lesz a fellépés – ehhez képest az orrstúdióban volt beállítva színpad, és az A38 előtt ekkortájt egy árva kisbusz várakozott, ami három zenekarnak még akkor sem elég, ha a fellépők egymás ölében ülnek. Kicsit beszélgettem a jelenlévőkkel és a frissen érkezőkkel, és elég gyorsan összeállt a kép: nagyjából este hét van, és csak a két előzenekar van jelen – a lengyeleknek se híre, se hamva. Ez mondjuk nem volt nagyon meglepő: aznap Szkopjéból érkeztek, ami meglehetősen hosszú autóút – ráadásul még egy schengeni határ is van menet közben. Kora délután leveleztem Adam-mel – akkor még úgy tűnt, hogy bele fog férni a délután egy interjú vele –, aki már akkor látta, hogy jelentős késésben vannak.
Fél nyolckor hirtelen felbolydult az egész gépezet. Egyrészt megkezdte fellépését a holland Morvigor, másrészt megérkezett a Hate. A Morvigor zenéje – mégha poszt black metal is a hivatalos definíció – stílusokon átívelő, ez tagadhatatlan. Az is teljesen biztos, hogy a metal elemeit tartalmazza, de ezentúl alapvetően kísérleti jellegűnek mondható; zenéjük számos esetben a hangzás illetve az dallam dinamikájában lévő ellentéttel játszik, adott dalokban időnként több csúcsponttal és nyugodtabb részekkel; ezzel együtt viszonylag nehéz volt az elhangzott számok felépítését-ívét-szerkezetét átlátni, ami a további ismerkedés szükségességét jelzi.
Az est második fellépője esetén – teljesen őszinte leszek – én elvesztettem a fonalat. A Deûle női ének-billentyű, dob és gitár felállásban lépett színpadra, és ami ott történt, az számomra műfajilag teljes mértékben kategorizálhatatlan. A feltétlenül egyedinek mondható zenéjüket hallgatva az ő esetükben szinte fordult a kocka, és az érzelmeket kiváltó zene helyett tulajdonképpen a többé-kevésbé nyers és tiszta ösztönök, reakciók, és érzések kifejezése volt ez, zenei ráerősítéssel. A hangok sorozata feltétlenül megfelelt a zene definíciójának – hiszen rendelkezett ritmussal és dallammal –, ám az avatatlan fül szám számára leginkább érzelmek és érzelemkitörések zenei kivetüléseként lehet elképzelni a fellépést.
Ezek után teljes átszerelés következett, és majdnem egy órás csúszással színpadra lépett a Hate – onnantól, hogy megérkeztek, ki kellett cuccolniuk a sárga kisbuszból és összerakni a dobszettet. Lehet, hogy még volt idejük vacsorázni is, de aztán indult a buli. Hogy tovább húzzam az érdemi kezdést: szerintem minden zenerajongónak megvan az az álma, hogy a nagybetűs Szeretett Zenekar csak és kizárólag neki játszik. Félálomban előttem is sokszor megjelenik a kép, amint az Immortal az Elismert Újságíró – ez én volnék – saját nappalijában ad tiszteletkoncertet (csak sajnos ezen a ponton fel szoktam ébredni). Hát most este sem volt ez sokkal másképp, talán annyi a különbség, hogy most ötvenen hallgattuk a Hate koncertjét. Professzionális gépezet ők, elsöprő lendülettel. A zenekar cipőkanállal fért csak fel a színpadra – ha az valamelyik irányban tíz centivel kisebb, akkor valaki a közönség soraiból kell hogy játsszon. Ezzel és az egész napos utazással együtt is maximális, vagy akár azt meghaladó teljesítményt nyújtottak: minimális duma, helyette vérprofi fellépés, alapvetően az utolsó két album dalaira kihegyezve. Mivel két hónap múlva új anyaggal fognak jelentkezni, így természetesen ebből is mutattak egyet a fiúk, és ez – akárcsak bármelyik egyéb daluk – osztatlan sikert aratott, és hetven perc játék után csatakosan fogadták a közönség gratulációját és vállveregetését. Összességében példaértékű fellépés volt; kristálytisztán szóltak, és tulajdonképpen csak szuperlatívuszokban lehet róluk beszélni. Ami kicsit érthetetlen számomra, az a létszám. Eddig kétszer volt szerencsém a Hate-et látni (utoljára a 2019-es Gothoom-on), ahol ha nem is headlinerek voltak (mint például a Belphegor vagy a Dark Funeral), jellemzően az előttünk lévő slotban léptek fel, ami szerintem helyesen mutatja a csapat fajsúlyát.
A parti után hosszasan beszélgettünk, hogy milyen olyan hasonló műfajú zenekar lehet, amelyik – úgy általában, illetve konkrétan most – elszívhatja-elszívhatta a hallgatóságot a Hate elől; elsőre mindenkinek a korai Behemoth ugrott be, de igazából nem találtuk meg a választ a keddi fellépés alacsony létszámú hallgatóságra.
Az estére lebeszélt interjú elmaradt, de Adam – aki egy nagyon közvetlen és jófej ember – jelezte, hogy az új anyag kiadását követően telefonon vagy skype-on feltétlenül rendelkezésre áll – úgyhogy figyeljétek, hogy mi történik a Hate háza táján, mert elképesztően jó bulit csináltak, és nagyon remélem, hogy nemsokára már a nagyobb létszámú hallgatósággal újra hazánkban köszönthetjük őket. Addig is, futás a Gothoomra meghallgatni őket, vannak még jegyek!
Írta: Á
