Kiscsoportos matiné, szigorúan csak haladóknak

Sinsaenum, Hatesphere és Critical Mess a Dürer Kertben

Az őszi koncertszezon – amelyik sokkal intenzívebbnek tűnik, mint a sokéves átlag – megkezdődni látszik. Ennek első lépéseként október 10-én a Sinsaenum és vendégei léptek föl a Dürer Kertben. Én teljesen őszinte leszek: lehet, hogy az életkorom okán, lehet, hogy jelenlegi élethelyzetem miatt, de tulajdonképpen az általam kedvelt zenekarok napi (hehe, na jó, havi) szinten történő követése is egyre nehézkesebb, újakkal megismerkednem pedig szinte lehetetlen. Emiatt szerencsés, hogy számos esetben koncertbeszámolókat, albumkritikákat és interjúkat készítek: így egyfajta nyomás alatt vagyok, hogy legalább valamennyire frissítsem a tudásomat. Férfiasan bevallom, hogy a Sinsaenum-ról az idei év júliusáig nem hallottam – ekkortájt egy Csihar Attila-nagyinterjúra készültem, és ennek szerves részeként utánanéztem Attila munkásságának, és meglepődve konstatáltam, hogy a jól ismert zenekarok mellett feltűnt egy új versenyző is a pályán: a Sinsaenum.

A Városligetet érintő, és évek óta tartó felújítás elérni látszik a Dürer Kertet is: most például az Ajtósi Dürer sor felőli oldalon a járdát túrták, így ennek okán az a bejárat helyből zárva is volt, és csak a Zichy Géza utca felől lehet bejutni. A helyet megnyugtató stabilitás lengi körül: azok a dolgok, amiket szeretek, vagy állandóak, vagy lassan-lassan fejlődnek, így panaszra és elégedetlenségre általában nincs okom. Különösen akkor nem, ha búzasört csapolnak! Nem először, és nem is ötödször voltam a Dürer Kertben, így azt hittem, hogy viszonylag tisztában vagyok a felépítéssel, de mint életem során nagyon sokszor, megint tévedtem. Az a pici terem, ahol az eddig általam látogatott koncertek kerültek megrendezésre, nem az egyetlen, és ez egy nagyjából tízperces bolyongás után derült ki, amikoris mindenáron a szomszédos helyiségben megrendezett etno-goa partira akartam bemenni, de végül a koncerthelyiség is meglett tíz perccel kezdés előtt. Egy pillanatra azt hittem, hogy mégiscsak valami szervezési malőr van, ugyanis – a személyzetet is beleértve – huszan lődörögtünk a teremben. Mondjuk ilyet már látott a világ, semmi gond, nagyon gyorsan fel fog ez a létszám duzzadni, aggodalomra semmi ok – gondoltam én.

Pontban fél nyolcor a színpadra vonult a hannoveri Critical Mess névre hallgató death metal formáció. A zenekar a műfajban egyáltalán nem szokatlanul női énekessel érkezett (ha hajlamos lennék az olcsó poénkodásra, akkor azt mondanám, hogy a hölgy a zenekar szempontjából egy critical Miss, elnézést), aki férfiakat megszégyenítő orgánumról és fellépésről tett tanúbizonyságot. A villódzó lámpák fényében, a többé-kevésbé sötét színpadon először nem is látszott kristálytisztán, hogy egy hölgy énekel, de közelebbről ez már teljesen egyértelmű volt. A 2011-ben alakult zenekar működésének első öt évében férfi énekessel nyomták, és Britta Görtz 2016-tól vette át az énekesi posztot. A vékony lány határozottan férfias, testes, masszív énekhanggal rendelkezik, amely tökéletesen illeszkedett a kísérő zenéhez. Elsőre nem is tudtam megtippelni a hölgy életkorát – úgy voltam vele, hogy hát olyan huszonöt talán megvan, de inkább kevesebbnek saccoltam. Most reggel a beszámoló írása előtt utánanéztem, és legnagyobb meglepetésemre Britta bizony a negyvenedik évét tapossa.

Összesen fél óra jutott a Critical Mess-re – magáról a fellépésre és a zenéről alapvetően pozitívan tudok nyilatkozni, de sajnos őket is fátumként üldözte a rettenetes keverés. Minden kristálytisztán hallatszott – kivéve a két gitárt, amiből leginkábbis csak akkor lehetett bármit kihallani, ha dob és az ének is elhallgatott. Nagy odaadással, nagy lelkesedéssel tolta a két gitáros úriember (Marco és Marco), csak sajnos éppen hallani nem lehetett belőlük semmit. Egyébként azt kell hogy mondjam, minden tiszteletem a zenekaré, ugyanis a harminc perces fellépésük legvégén sem volt harmincnál több hallgató a koncertteremben. Ez magyarra lefordítva egyébként azt jelenti, hogy öten támasztották a kontrollt, tizen hátul ülve söröztek és nézték a show-t, a többiek pedig – egyre ritkuló eloszlásban – nagyjából két méterenként álltak a hallgatóság helyén. Ez a színpadon állva gondolom baromira demoralizáló, de szerencsére ennek nyomát sem lehetett látni: Britta vezetésével teljes odaadással és nagyon lelkesen tolták a fiúk, úgyhogy – dacára a gyenge keverésnek, és dacára annak, hogy azért nem a világegyetem legfantáziadúsabb zenét játszottak – feltétlenül nagy tapsot érdemelnek, és szerintem ezt attól a pár tucat jelenlévőktől meg is kapták. Miután letelt a harminc percük, gyors csomagolást követően levonultak a színpadról, menekítve mindent amerre csak tudtak: ha éppen dugulás volt a backstage kijárata felé, akkor költői egyszerűséggel a színpadról leadták a nézőtérre a cuccot.

Ezután következett a dán Hatesphere. Műfaját tekintve nem nevezném kristálytisztán death metal-nak: thrash-es és groove-os elemek vegyültek meglehetősen lendületes zenéjükbe. A dán fiúk 2001 óta nyomják az ipart, és az idén adták ki a tizedik albumukat, ami azért egy meglehetősen impresszív életpálya. A legfontosabb kontraszt az előző csapathoz képest az volt, hogy a Hatesphere sokkal tisztábban szólt, mint a Critical Mess, azaz tisztán ki lehetett hallani mind a két gitárt – első körben is a színpadi jobbon álló Pepe gitárját –, és nem volt az az érzésem, hogy egy zúgó, strukturálatlan hangorkán pótolja a megszólalást.

Több érdekes dolog is feltűnt: az egyik a zene sebessége és ritmusa. Ebben a műfajban azért meglehetősen gyors dalokat szoktak játszani, amik a fellépésen egy picit még élénkebben szólnak, mint a hanghordozókon. Azt, hogy egy zene gyors legyen, nagyon sokfajta módon meg lehet oldani, és nem is feltétlenül kell gyorsan játszani hozzá. Igazából a dobon kívüli hangszerek ebben mérsékelten tudnak szerepet játszani, és nem is feltétlenül az a jó megoldás, ha az ember 2000 bpm-mel dupláz. A Hatesphere dobosának az volt a specialitása, hogy ütemkezdésre a pergőt ütötte, ellenpontozásnak pedig a lábdobot. Namost ennek az ellenpontozásnak az lett az eredménye, hogy a zene sokkal gyorsabbnak hatott, mint amilyen volt, és sokkal inkább lehetett érezni a lüktetését. Természetesen nemcsak a dobost (Mike Park Nielsen) figyeltem, de ameddig az ő működését néztem, szerintem egyáltalán nem duplázott.

Az egyetlen alapítótag, Pepe (Peter Lyse Hansen) tiszta örömzenét csinált ebből a kicsit elfajzott death metal-ból. Ez a faszi csak állt a színpadi jobbon, folyamatosan gitározott–szólózott és megállás nélkül vigyorgott, időnként hülye pofákat vágva. Eszméletlenül élvezte, amit csinál, pedig gondolom az elmúlt néhány napban minden este hangról hangra ugyanaz volt a program – ez az ember jól láthatóan ebben élt, ezért élt.

Itt szeretném megemlíteni Pepe mester hangszerkezelési technikáját. Vannak általános(nak vélt) dolgok a hangszerkezelésben, amit sokan princípiumnak tartanak, ilyen például, hogy gyors zenéhez kemény és hegyes pengetőt kell használni. Egy másik ehhez hasonló alapvetés, hogy vagy ujjból, vagy csuklóból, vagy pedig karból pengetünk a téma és a gitáros habitusa függvényében – ezeket a szakblogok remekül leírják. Aztán a gyakorló zenészek vagy olvassák ezeket, vagy nem – nézzétek meg, hogy milyen pengetőt használ Kerry King: egy fél milliméteres kerek hegyű triangle pengetőt, amivel elvileg lehetetlen szólózni. Ugyanígy Pepe mester tulajdonképpen a vállövtől lefelé az összes létező ízületét használta a hangszer megszólaltatására, egyszerre pengetve ujjból, csuklóból és vállból.

A Hatesphere szerintem nagyon jó hangulatot csinált, de istenigazából nem éreztem magamhoz nagyon közelinek a zenét. Szimpatikus volt az egész társaság, és Pepe mesteren túl még a nagydarab favágóra emlékeztető énekes (Esben Hansen) felkonferálásait, kommentjeit és gyermeteg poénjai tudnám itt megemlíteni – az az ember még nálam is gyerekesebb. Nagyjából negyvenöt perc jutott a Hatesphere-re, és azzal együtt, hogy az extrém metal-nak ez a bugyra számomra kevésbé hívogató, mindenképpen nagy élmény volt őket hallgatni (Lies and Deceit, Murderous Intent, Reaper of Life, Intro+Ressurect With a Vengeance, Corpse Of Mankind, Intro+Drinking With the King of the Dead, New Hell, Iconoclast, Sickness Within).

Újabb föl- és leszerelés, és következett a Sinsaenum. Ha csak a számokat nézzük, akkor magyarázatra is szorul, hogy egy tízalbumos zenekar után mit is keres egy két éve alakult, és a második albumát az idén bemutató zenekar a színpadon, ráadásul főzenekarként. Ez a magyarázat amúgy hihetetlenül egyszerű: a színpad baloldalán álló gitáros, Frédéric Leclercq, aki a Dragonforce énekese-basszusgitárosa, még vagy tíz évvel ezelőtt elkezdett matekozni egy death metal projekten, ami folyamatosan jegelve lett, aztán hosszas előkészületek után – nagyjából 2010 körül – sikerült társakat szerezni ehhez a szintén francia Stéphane Buriez és az amerikai dobos, Joey Jordison személyében, majd ehhez csatlakozott énekesként a magyar Csihar Attila, illetve az amerikai Sean Zatorsky.

Tegyünk egy lépést hátra, és értelmezzük az eddig hallottakat. Adott tehát az angliai Dragonforce-ban basszusgitározó francia Frédéric Leclercq, aki gitárt ragad, majd összeállt az amerikai Slipknot volt dobosával – aki mellékesen bő egy évtizede a Metallica beugró dobosa volt. Ezek után beszáll a csapatba a szintén francia Heimoth Krueger, a Seth gitárosra, de basszusgitárosként. Feltűnik még a színen a francia Loudblast énekes-gitárosa (valami tévedés okán a saját hangszerén játszva), és ehhez a társasághoz társul be a Mayhem énekese, Csihar Attila Magyarországról – ebből az egészből csak és kizárólag jó tud kisülni.

Hát mit mondjak, jó is sült ki. A Sinsaenum első és a második albumát hallgatva folyamatosan az volt a gyanúm, hogy két külön zenekar egymástól meglehetősen különböző munkáit hallgatom, de ezek a stílusbeli eltérések élőben eltűntek, hogy egy teljesen homogén egységet alkossanak. Akárcsak az előző fellépésnél, itt is tulajdonképpen negyven év fölötti, minimum húszéves rutinnal rendelkező profik élményzenéjét hallgattuk. Joey Jordison dobolását gondolom nem kell külön bemutatnom – hozzá hasonló ütőst én eddig csak egyet hallottam, ez pedig a norvég Hellhammer (Jan Axel Blomberg). Folyamatosan az volt az érzésem, hogy a dobos gyakorlatilag gépként viszi előre, megállíthatatlanul cipeli a zenekart, ugyanakkor nem nő rá hangzásra, csak azt a dinamikus keretet adja meg, amit utána a többi szólamok kitöltenek.

Nem volt itt semmi különösebb cirkusz, az aznapra elrendeltetett tizenkét számot (Repulsion for Humanity, Sacred Martyr, Splendor and Agony, I Stand Alone, Intro+Condemned to Suffer, Gods of Hell, Intro+Echoes of the Tortured, Final Resolve, Inverted Cross, Hooch, Ashes, Army of Chaos) gyönyörűszépen eljátszottak a fiúk. Attila egyéb elfoglaltságai miatt nem tudott részt venni ezen a turnén, viszont természetesen Budapesten beugrott az utolsó két számba énekelni. A fellépés után azt mondta, hogy kicsit összejöttek a dolgok, de nem akarta a zenekart visszahúzni, úgyhogy inkább nem ment a turnéra. Tulajdonképpen mindegyik dalt önmagában is egy élmény volt meghallgatni, és azt hiszem, hogy a legutolsó dal, az Army of Chaos tette fel a koronát az estére, aminek a refrénjét a nagyjából nyolcvanfőnyi nézőközönség egyként ordította – mindenki odatette magát, lelkesedéssel pótolva a létszámot.

A fellépés vége után lehetett dedikáltatni, én is gyorsan sorbaálltam, hogy kezet fogják az urakkal, és ekkor jött a nap meglepetése: próbáltam a két francia gitárosnak franciául megköszönni ezt az estét, és legnagyobb meglepetésemre Fred egészen minimális akcentussal, magyarul válaszolt vissza – úgyhogy volt nagy-nagy röhögés, aztán kötetlen dumálás, haverkodás. Nagyon szimpatikus, nyílt figurának tűnt mind a két gitáros, és azt hiszem, ez már csak a ráadás volt egy kitűnő este legvégére. Aki ott volt, szerintem feledhetetlen élménytől gazdagodva ment haza, aki pedig kihagyta a Sinsaenum budapesti fellépését, az legyen olyan kedves, és a lehető leggyorsabban pótolja ezt a mulasztást!

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/