FEZEN fesztivál csütörtöki nap – Dream Theater, Arch Enemy, The Offering, Subcortic

Bár nem a tervezett létszámban, de a tavalyihoz hasonlóan 2019-ben is lementünk a FEZEN-re, hogy is ne mentünk volna, felhozatal szempontjából az egyik legjobb nyári fesztivál, és alig egy órára van Budapesttől. Ismét a MÁV pályán kerül megrendezésre a Fehérvári Zenei Napok, ami nagyon jó hír annak, aki vonattal érkezik, ugyanis a főbejárat a vasúttól alig tíz perc sétára van, egy sima, egyenes és eltévezthetetlen úton. Ami érdekesség történt a fesztivállal kapcsolatban, az az, hogy idén bővültek egy színpaddal, és már a Rockmaraton színpadon is élvezhette a nagyérdemű a koncerteket, és külön dicséretes, hogy bár ez a színpad nem túl nagy, kivetítővel ez is rendelkezik. Nekünk az elsőszámú cél a csütörtöki nap volt, de sajnos a szerkesztőségünk egy tagja megbetegedett, így sajnos Nektek sem azt a beszámolót fogjuk tudni megírni, amit eredetileg akartunk. Sajnos az ilyen vis majorokkal nem tudunk mit kezdeni, főleg az ilyen hirtelen jöttekkel.

A nap a Subcortic fellépésével kezdődött a HammerWorld csarnokban, bár csak a második felére értünk oda, de elég jól szórakoztunk, korrekt cores, heavys, darkos metalt tolnak a srácok, és menet közben rájöttem, hogy én az Ignorance in Bliss című dalokat még ismerem is, úgyhogy erre még táncolni is tudtam, és végülis tök jó volt, hogy félig véletlen odatévedtünk. Egy kicsit rágyúrni az énekre, koncert lezárásként akár egy háromperces dühöngő helyett még egy dalt, és fasza lesz ez.

Az amerikai The Offering című csapat már a Harman nagyszínpadra vonult fel délután fél hatkor, egyelőre még elég ritkán álló közönség előtt. Minden bizonnyal nem szeretik az emberek koradélután a Fezent, sátrazni nem a legjobb, kevés az árnyék, nagy a meleg, esélyesen sokan a Velencei-tónál hesszelnek, és csak este 7 körül kezd el igazán megtelni a fesztiválterület emberekkel, úgyhogy jó sokan bánhatják, hogy nem látták ezeket a srácokat. És nem csak a Painkiller feldolgozása miatt, hanem egyébként is egy szimpatikus bagázs volt, modern heavy metaljuk tökéletes volt kis bemelegítő mozgásra, ők pedig adhattak egy ízelítőt az augusztus 2-án érkező albumukról.

Egy rövid pillanatra benéztünk a Margaret Island és Ganxsta bulijára, de inkább tettünk egy gyors kitérőt az italpulthoz. Örömünkre szolgált, hogy a fesztivál nemigazán drágább, mint a Rockmaraton, egy korsó sör 600 forint volt, egy viceházmester pedig 500 forint volt, ezutóbbi pont úgy, és pont ugyan abból a fehérborból, mint Dunaújvárosban, úgyhogy ez egy örvendetes hír volt. Rövid passzosztás után be is passzíroztuk magunkat, ki a fotósárok közelébe, ki az első sorok egyikébe.

El sem hittük (legalábbis én nehezen), de az Arch Enemy a szokásos felvonulózene helyett a Pokolgép Tökfeje volt, nem tudom, hogy hogyan jutottak erre a döntésre, de sokunknak nagyon vidám pillanatokat okoztak már így a koncert legelején. Aztán persze jött a feketeleves, hogy az első 10 sor környékén kb. a felismerhetetlenségig torzultak a dalok a kevésbé sikeres hangosítás miatt, így a World is Yours/Ravenous/War Eternal kombót csak a tempóról lehetett kb. felismerni. A zenekar persze hozta a formáját, Alissa White-Gluz egy zseniális bőrös-rojtos-szegecses-pirosas outfitben rohant fel a színpadra, és ez a rohangálás kábé egyszer sem állt meg, a nyakában lógó fém pentagramma csak úgy lobogott, csakúgy, mint a már-már védjegyévé vált kékre festett haja. Michael Amott és Jeff Loomis hozták a szokásos kötelezőt, már a kisujjukban van az összes összeállás, színpadi mozgás, fanokat elkápráztatás – főleg, akik először látják őket. Ami viszont ennél is fontosabb, és kicsit távolabbról már hallottam is, hogy a szólók is abszolút rendben vannak, pedig azért van egy pár Arch Enemy-téma, amire azért oda kell figyelnie a zenésznek. Az Alissát eredetileg bemutató You Will Know My Name alatt már kijöttem a zúzdából, aztán szerencsére még hátrébb mentünk, és mondhatni tökéletes hanggal és látvánnyal nézhettem végig egy remekül összeállított triót: az As The Pages Burn/No Gods No Masters/We Will Rise kvázi a három kedvenc Arch Enemy dalom, úgyhogy mondta, hogy a srácok valamit nagyon éreztek, amikor összeállították ezt a setlistet, köszönet érte! Egy hosszabbra nyújtott Jeff Loomis szóló alatt egy pillanatra azért megpihenhetett a nyakunk, de szerencsére csak olyan hossza volt, ami egy fesztiválprogramba még belefért, főleg, hogy amúgyis elég kiegyensúlyozott volt a setlist, a Will to Power című albumot valamennyire előnyben részesítették, de alapvetően nagyon finom érzékkel szemezgettek a diszkográfia legsikeresebb tételeiből.

Végre elérkezett az idő a Dream Theater fellépésére, és ez rögtön meg is látszott a színpadképen, hirtelen nagyon monumentálissá vált minden, kész arra, hogy még egy rétegnyi élménnyel lenyűgözzék a közönséget. A többezres tömeg már alig várta, hogy a new yorkiak felvonuljanak színpadra, és onnantól kezdve az első perctől az utolsóig itták az énekes James LaBrie minden egyes szavát. “Tudom, hogy ismeritek ezt a dalt, úgyhogy énekeljetek velünk” – mondta, mi pedig énekeltünk, már aki éppen nem azzal volt elfoglalva, hogy összekaparja az állát. Ugyanis ez az az előadás volt, ahol szerintem sokunknak tátva maradt a szája, a progresszív metal királyainak koncertje alatt csak ennyit írtam fel magamnak a jegyzeteimbe, változtatás nélkül idézve: ,,egy varázslat egy mese”. Itt körülbelül be is fejezhetném ezt a beszámolót, mert ezen kívül mit is mondhatnék?!

 

Ezek a férfiak egyértelműen mestereik hangszereiknek ha Portnoy hiányzik is, van egy szintén nem kritizálhatú játékú Mike Mangini, aki szintén hatalmas beleéléssel püfölte a többszintű szerkóját, de emellett azért meg is tudták szólítani a közönséget: elmondták, hogy már csak egy bulijuk van hátra, és végre kicsit mehetnek haza pihizni, de január-februárban újra Európába jönnek! Aztán meg azt, hogy mindenki mostanában saját, zenekari névvel ellátott söröket dob piacra, miért ne tennék ők is, bár ők nem azok közé akarnak tartozni, akik népszerűsítik a lealjasodást, de ezt megfejelvén még a Barstool Warriort is eljátszották (meg még hármat a legújabb albumról, ha nem is mindenki legfelhőtlenebb örömére).

Óriási élmény volt látni a színpadon a prog nagyöregeit, azt hiszem, hogy még aki véletlen keveredett a színpad elé, az is végig ott maradt, egyszerűen lebilincselő volt a produkció. Talán olykor-olykor, főleg a kevésbé avatott fülek érezhették kicsit túlnyújtott-túlhúzott-túlcifrázottnak, de nem is pogózni jön az ember egy Dream Theater koncertre, hanem sokkal inkább azért, hogy egy lelkileg felemelő zenei élményt kapjon, amit aztán hetekig-hónapokig magával vihet. A DT nem először játszott a FEZEN-en, de ezt a sikert elnézve van egy olyan érzésem, hogy nem is utoljára!

 

Nagyon jó élményekkel zárult az idei FEZEN első “igazi” napja (értvén úgy, hogy nem beköltözőnap, és működtek a nagyszínpadok), azt hiszem, jövőre szintén szívesen fogunk visszatérni, ismételten csak a fellépők a kérdés. Hajnali negyed háromkor már megy vissza vonat, úgyhogy aki ingázni szeretne, az is tökéletesen megteheti, a nappali órákban pedig vagy három vonat is jár óránként. Emellett szintén nagyon csalogatóak a napközbeni programok is (reaktiváló, vidámpark, csocsó), szóval miért is ne várnánk a 2020-ast? 🙂

Írta: Vica

Fotók: Dani

#Fezen kép: Novák Viktor, a FEZEN Fesztivál Facebook-oldal

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/