Számos aspektusa van ennek a cikknek, és ezen témákhoz tökéletes ürügyül szolgál a Thy Catafalque szombati, a Magyar Zene Házában tartott fellépése.

Kezdjük talán egy olyan témával, amit ezeken a hasábokon már többször boncolgattuk – ez pedig az a témakör, hogy mi minden szükséges egy nemzetközileg elismert (extrém) metal zenei produkció létrejöttéhez. A Sear Bliss 30 éves születésnapja kapcsán emlegettük a vért, a verítéket és a könnyeket mint „szükséges járulékos elemeket”. Az underground műfajában az izgalmas zene, a mondanivalóval bíró szövegek és a fülbemászó hangszerelés „csupán” a beugró: szerzetesi önfegyelem, és tulajdonképpen az élet nagyon sok izgalmáról való folyamatos lemondás szükséges ahhoz, hogy egy olyan, a nemzetközi – egyre színesedő – színtéren is elismert produkció jöhessen létre, amelyik külföldön is turnéképes, és olyan eseményekre kap meghívót, mint például a müncheni Dark Easter Metal Meeting. Létezik pár ilyen formáció kis hazánkban, de a számoláshoz talán az egy kezünk is sok lesz. Ismert ugye a fentebb emlegetett Sear Bliss – az őskori, Marduk-kal közös turnéjuk mellett a mai napig számos külföldi meghívást kapnak, és az Ektomorf is aktívabb hazánkon kívül, mint Magyarországon. Ezen kívül, a teljesség igénye nélkül, még lehet olyan formációkat emlegetni, akik most nyitogatják a kapukat és tették meg első lépéseiket külföldön – gondolok itt az Exodikon-ra és a Cryptic Remains-re… és hát itt van nekünk a három éve még csak hanganyagon létezett Thy Catafalque, amelyik éppen turnéra készül – többek között a fentebb emlegetett Dark Easter Metal Meeting-et érintve. Mindez nem jöhetne létre a formáció tagjainak végtelen elhivatottsága és profizmussal nélkül, kiválóan mutatva, hogy hosszú évek-évtizedek kitartó munkájával lehetséges nemzetközi elismerést elérni.

Egy másik aspektus a zenei határokon keresztül-kasul való mozgás, ami bizonyos szempontból pengeélen táncolás – és ezzel jutunk el a „mi is az extrém metal” kérdéséhez. Számomra ezügyben a legfontosabb referencia a műfaj egyik alapítójának, Ihsahn-nak a mondanivalója; ő nagyjából úgy definiálta az extrém metált, hogy az az, ami képes megfelelő erőket és energiákat megmozdítani hallgatóban, ezzel katarzist okozva – ennek a kritériumnak a Thy Catafalque zenéje tökéletesen eleget is tesz. De szerves része ennek a folyamatnak az állandó útkeresés, az új, váratlan, szokatlan megoldások megtalálása és beépítése, azaz a felfedezés is, az ismeretlenbe történő belépés, a komfortzóna tágítása. Nem titok, az est a Fekete Zaj szervezőinek segítségével jött létre, és talán ez már magyarázatot nyújt a komfortzónából történő kilépésre, azaz az előzenekar kiválasztására. Az Ottone Pesante – ha távolról nézzük – nemhogy nem extrém metal, de még csak nem is metal; felületes szemlélő azt gondolná, hogy semmi keresnivalójuk nincs egy ilyen eseményen. A két rézfúvós plusz dob felállásban fellépő olasz trió tulajdonképpen semmilyen metálra nem emlékeztető dolgot nem produkált, ezzel együtt a dobok dinamikája, a rézfúvósok hangjának nyeresége, és természetesen a hozzáadott effektek tökéletesen hozták azt az „elvárást”, hogy a zene képes legyen elementáris erőt és energiát közvetíteni. Érdekes kísérletnek lehettünk-vagyunk tanúi és alanyai egyszerre: van a klasszikus, tőrőlmetszett extrém metal, amelyikhez képest a Thy Catafalque zenéje minimum egy lépés valamilyen ismeretlen világba, a váratlan meglepetések földjére, és ehhez képest maga az előzenekar már önmagában is egy újabb lépés ebben a koordinátarendszerben. Teljesen őszinte leszek: nem készültem föl az Ottone Pesante-ból, úgy voltam vele, hogy meg kell hallgatni, aztán majd csak lesz valami – ehhez képest nagyon pozitív tapasztalattal lettem gazdagabb már az est. Nézd csak meg, itt van például az előzenekar kiválasztása: ez is pontosan ugyanazt a logikát tükrözi, mint amit az egész zenekar működtetése vagy akár az egész műfaj megkíván – mindig lépjünk egyet kifelé a komfortzónánkból, valami váratlan, meglepő irányba. Érdekes nézni egyébként a hallgatóság pozitív reakcióit; ugye volt már a Thy Catafalque-nak előzenekara Jo Quail, a Master Boot Record vagy akár most az Ottone Pesante is – azt gondolom, hogy ennyire marginális zenét játszó zenekarok házasításánál nagyon profinak kell lennie a szervezőnek, hiszen sokkal nagyobb eséllyel fordulhat az elő, hogy az egyik, a határokat feszegető zenekar zenéje üti a másikét, és emiatt tulajdonképpen két diszjunkt közönség lesz jelen, akik egymás zenéjével nem nagyon tudnak mit kezdeni… de nem, ezek a házasítások tökéletesen sikerültek.

Szintén érdekes koncepció volt a helyszínválasztás; ebben a műfajban van nagyjából öt-hat olyan helyszín, ahova úgy általában fellépésre jár a nagyérdemű, de például ha nincs a Thy Catafalque, akkor én valószínűleg a Budapest Parkban vagy a Magyar Zene Házába se jutok el egyhamar. Nagyon kíváncsi voltam, hogy hogy fognak szólni: hallottam már jót is, rosszat is a helyiség akusztikájáról. A zenekartagok, akikkel beszélgettem, úgy voltak vele, hogy majd meglátják, mi lesz a végeredmény – ehhez képest szerintem frenetikus élményben volt részünk. Egyrészt tökéletesen szólt mindenki; mint kiderült, a Thy Catafalque-ot 40 csatornán keverik, és igazából a legcsekélyebb nyoma sem volt a szokásos élő fellépéses nyavalyáknak: nem nyomta el a basszusgitár vagy a lábdob a többi hangszert, nem dominált az ének… mindent tökéletesen és tisztán lehetett hallani, ami tulajdonképpen unikum. Az eddigi fellépéseken Bos Micit még többé-kevésbé hallottam, de eddig például Kobza Vajk működését csak láttam, anélkül hogy bármit is hallottam volna belőle.

Tehát a legfontosabb: a hangzás tökéletes volt. Húsz tétel jutott aznapra (Fehérvasárnap, A csend hegyei, Köd utánam, Zápor, Kel keleti szél, Trilobita, Sirály, Vonatút az éjszakában, Szamojéd freskó, Töltés, Hajnali csillag, Zúzmara, A valóság kazamatái, Balra a nap, Embersólyom, Mezolit, Szélvész, Szarvas, Néma vermek, Móló). Gondolom, Tamásék már unták a kliséket, ezért záró helyett a nyitó volt a Fehérvasárnap, és a Szarvas sem az utolsó előtti, hanem előbbre jött. Most nem szekciókban gondolkodtak: a lányok átlagosan minden második dalnál jöttek énekelni, és természetesen nem maradhattak ki az új tételek (Zúzmara), mutatva azt, hogy a folyamatos gyakorlás és tökéletesítés mellett még új dalok betanulására is van energia. A hangzás ismét egy eszméletlenül pozitív tapasztalat volt: én lélekben úgy voltam ezzel az estével, hogy az A38 hangzását biztosan nem lehet megugrani, de bíztam benne, hogy többé-kevésbé hallgatható lesz a fellépés – ehhez képest egy olyan pipere módon szóló koncertet kaptunk, hogy én csak pislogtam. Gyorsan eltelt ez a 100 perc; volt még lehetőségem Tamással gyorsan két mondatot váltani, amint csatakosan, de nagyon boldogan és felszabadultan ült a színpad szélén – ők sem hitték volna, hogy ennyire jól fogsz szólni a hely.

Az elmúlt években a szemünk előtt virágzott ki az, amit javarészt Tamás gründolt össze az utóbbi 25 évben: az egyedi dalszövegekkel megfűszerezett „furcsa” zenék táptalajra leltek, és egy olyan produkció szökken belőle szárba, amire mi, extrém metal kedvelők méltán lehetünk büszkék. Nem sokkal az első nemzetközi turnéjuk előtt már csak az a kérdés, hogy hova lehet ezt még tovább vinni, de nem aggódom: ötletben, fantáziában, tettvágyban, kitartásban, energiában nincs hiány. Büszke vagyok rá, hogy hallgathatlak titeket.

Írta: Á