Fekete születésnap a Dürer Kertben-Age Of Agony, Sear Bliss koncertbeszámoló

Fellépők: Age of Agony, Sear Bliss

Helyszín: Dürer Kert

Időpont: 2018. október 27.

A fényképeket Bregó Krisztián készítette. 

Bátran állíthatom, hogy a Sear Bliss esetében nincs szükség arra, hogy a karrierjük elejétől kezdjem őket bemutatni, felvezetni, hiszen aki csak töredelmesen is, de követte, és követi a hazai underground színtér alakulását, főleg a black metal zászlóvivőit, az a “csekély” huszonöt év alatt számtalanszor találhatta magát szembe a szombathelyi, Nagy András vezette csapattal, akik -nem elírás-,1993 óta működtetik a darálót, hogy a szép számú lemezmennyiséget már ne is említsem. Ha arra gondolunk, hogy tulajdonképpen egy olyan műfaj képviselőiről beszélünk, amely száz százalékig sosem tartozott a legnagyobb létszámú közönséget bevonzó irányzatok közé, ráadásul az elmúlt évtizedekben megannyi formáció hanyatlását, elbúcsúzását, vagy irányváltoztatását is élő egyenesben kísérhettük végig, akkor hatványozottan jár a kalapemelgetés az eddig teljesített negyed évszázadért.

A csapat alakulását ugyan bőven nem a kezdetektől, de hosszú ideje követem nyomon, így kisebbfajta érvágásként éltem meg a 2013-as húsz éves jubileumi bulitól való távolmaradásomat, a néhai, szép emlékű Club 202-ben. Azóta persze öt év telt el szinte észrevétlenül, a magam részéről pedig már tavaly elkezdtem vakarózni, ha feltettem magamnak a kérdést, vajon készülnek-e 2018-ban valami nagy dobással, hiszen azért ennyi idő mégis megünnepelendő, na meg saját érdekeket nézve szerettem volna részese lenni a kisebb-nagyobb koncerttalálkozások mellett részese lenni egy igazi népünnepélynek, lehetőleg Sear Bliss-formában, egyfajta pótlásként az öt évvel ezelőtti elkerülés után. A válasz idén, hosszú hónapokkal ezelőtt hullott az ölembe, méghozzá bővített formában, hiszen nyár elején már minden rajongónak bekerült a látóterébe az új nagylemez, a Letters From The Edge, Andrásék pedig úgy gondolták, ha már születésnapi koncert lesz, legyen lemezbemutató is, de egyben. Merésznek, rendhagyónak, ám annál izgalmasabbnak hangzott az elképzelés, így október utolsó szombatján egy nem mindennapi estének lehettünk a résztvevői.

Az eseménynek a Dürer Kert, annak is a nagyterme adott otthont, így a bejutást abszolválva perceken belül már a zalaegerszegi Age of Agony szemtelenül erős, magabiztos darálásával találtuk szembe magunkat, melyhez egy jól összekevert hangosítás is dukált, így minden klappolt egy megfelelő kezdéshez, még a közönség létszáma sem volt foghíjas, a korai kezdés, és előzenekar ellenére sem. A formáció szájbaverős riffelését egyértelműen a death metalhoz lehet besorolni, azon belül is a régi suli ízét továbbvivő csapatok közé, mindössze annyi különbséggel, hogy vastagabban, erőteljesebben szólnak, érdekes egyveleget alkotva az egykori, és a mostani death irányzatból vett húzásokkal. Nem kérdés, mennyire beleadták a műsorba minden energiájukat (gondolom, azért a közönség létszáma is fokozta az adrenalint bennük), így szinte pillanatok alatt hangulatba hozták a népet a későbbi folytatásra. A dobok szinte kimeríthetetlen géppuskaként üzemeltek, a két gitár pedig iszonyú stabilan, szinte agresszíven, harapósan szólt, és a basszus szekció mellett sem mehetünk el szó nélkül, dobhártya-edzően dörgött a hangszerek mellé, amikor pedig az énekre figyeltem alaposabban, szinte egy igazi old school Massacre, vagy Dismember bulin éreztem magam, annyira rendben volt minden. Nem tudom (bár sejteni vélem), hogy az említett csapatok mennyire voltak hatással a zenekar tagjaira, mindenesetre a hasonlóság le sem tagadható. Már az ő bulijuk alatt is azért érezhető volt, hogy itt a hangsúly mégis a Sear Blissen van, így az utolsó számok között el is nyomták az 1100 Years Ago-t is Andráséktól, egyfajta tisztelgésképpen a munkásságuk előtt. Hozzáteszem, közel teljes műsoridőt játszottak, de úgy eltelt, hogy szinte néhány percnek hatott. A buli után kicsit szórtam is a homokot a fejemre, amiért-bár totál jól ismerem a munkásságukat-néha már-már mellékvágányon tartottam magamban őket, mindenesetre van mit felidéznem tőlük mostanság…

Az átszerelés a buli végeztével mintha kicsit olajozatlanul ment volna, így volt némi csúszás a Sear Bliss kezdésében, de a hirdetett időponthoz képest igazán rövid időn belül vonult be az ünnepelt legénység, mi pedig stabil helyet szorítottunk magunknak a harmadik sorban, hogy teljes egészében szemléljük a nem mindennapinak ígérkező eseményeket. Elsőként az a kérdés merült fel bennem, vajon hogyan fogják úgy nyélbe ütni a műsor összetételét, hogy az lemezbemutató, és -valószínűleg-minden érát megidéző jubileum is kerekedjen? Számos variáció keveredett a fejemben, még akkor is, amikor a buli elindult a Forbidden Doors-al, amelyet egy cseppet sem bántam, hiszen az új lemez egyik húzónótája. Induláskor éreztem abszolút csekély mértékű erőtlenséget csakis gitár fronton, de mire akár csak egy szó erejéig is méltatlankodhattam volna, már éreztem is a javulást, innentől kezdve pedig semmi nem volt felróható a technikának, amit az ezután következő Seven Springs-Mirror in the Forest páros támasztott alá, szintén az új lemez nótái közül. Nem mellékesen külön öröm volt, hogy Pál Zoltán harsonájának is kellően kijutott a hangosításból, így csak arra tudtam gondolni, hogy ha minden koncertet ilyen minőségben kapnánk bármelyik klubban, bizony fejet hajtanék bárki előtt. András különben relatíve sokat kommunikált ezúttal a közönséggel, a számok közti átvezetőben minden soron következő tételhez kaptunk néhány szavas visszatekintést, ami különlegessé, időutazóssá tette a programot, amelyben egy-egy nóta erejéig megidéztek minden momentumot, korszakot a zenekar életéből. Engem a nyolcadik szám során sikerült teljes egészében kilóra megvenniük, amikor a Two Worlds Collide-ot bedobták. Onnantól kezdve bármilyen pocsék is lett is volna a buli (bár ez esetükben elképzelhetetlen lenne), már jó szájízzel hagytam volna el a tett helyszínét. Miután a Death in Torment is alapos erőbedobással véget ért, kezdődött az igazi időutazós csemege a Tunnels of Vision formájában, amely egyből magával rántott a legnagyobb mélységekig, köszönhetően a páratlan atmoszférájának, és az ezen az estén (is) fantasztikus megszólalásának. Leszögezném, nagyon kevés zenekar van (főleg magyar vonatkozásban), ami pillanatok alatt ennyire le tud bilincselni, és más találkozások alkalmával a Sear Blissnek sem sikerült mindig maradéktalanul, de most ez olyan szinten sikerült, amit még lehet, sőt egészen biztos, hogy sok év múltán is emlegetni fogok. Kiegészítésképpen, nem azon tábort erősítem, ahol legjobb lemezként emlegetik a The Haunting-ot, így messze nem az elfogultság munkálkodik bennem ezen sorok írása közben, de ezúttal nem tudok vitába szállni senkivel, aki azt mondja, hogy a The Haunting képzeletbeli kezei tették fel a koronát a zenekar, és a műsor feje fölé.

Nem lett volna teljes az este, ha nem kapnak szerepet az egykor a csapat sorait erősítő zenészek (ez a gesztus egyébként a jubileumok során megszokottá vált tőlük), így a már említett Tunnels of Vision már Barbarics János, Scheer ViktorSchönberger Zoltán (megjegyzendő, hogy az Age Of Agony-ban szintén ő ül a dobcucc mögött), illetve trombita fronton Szűcs Gergely muzsikálásával vált egyedivé, mi pedig tényleg úgy érezhettük magunkat, mintha visszarepültük volna cirka húsz évet, mert a hangzás, és a teljesítmény egy árnyalatnyit sem kopott. Érdekes, és egyeseknek szinte libabőrözős látvány lehetett az egykori tagokat viszontlátni ennyi idő elteltével (csak a történelmi hűség kedvéért, koromnál fogva én speciel nem láthattam a The Haunting korszakban őket). Megjegyzem, enélkül a blokk nélkül is tényleg stabil lábakra épített műsort kaptunk volna, de ha már jubileum, akkor az legyen százhúsz százalékosan odarakva, nemde?

Szívesen maradtam volna még a több évtizedre visszanyúló atmoszféra meghamisíthatatlan hangulatában, de négy szám után mesteri aprólékossággal kormányoztak vissza minket a jelenbe, és sütöttek el még pár új nótát, többek között a szintén új, The Main Divide-ot. Befejezés gyanánt előtérbe került a tényleg ős-szekcióból származó The Pagan Winter, majd tényleg búcsúzásként tolták el az 1100 Years Ago-t, ezúttal az estén immáron másodszor, de a saját “hangjukon”. Vélhetően ember nem volt a koncertteremben, aki ne hallgatta volna tovább a metal-történelem eme jelentős eseményét, de szinte meglepetten vettem észre, hogy így is majdnem két órán túl voltunk műsoridőben, és valahol azért mindent be kell fejezni, még akkor is, ha nehéz a búcsúzás.

Rocker szívet-lelket melengető arra gondolni, hogy negyed évszázad elteltével is a magunkénak tudhatjuk őket, és nem kell velük kapcsolatban azon matekozni, mikor intenek búcsút nekünk, mert ennek egyelőre a legcsekélyebb nyoma sincs, írom ezt úgy, hogy nem tartoznak azok közé, akiknél szinte évente történik némi vérfrissítés a tagok cserélődését illetően. Mind az új lemezzel, mind pedig az októberi találkozással akaratukon kívül is megnyugtattak, hogy ne aggódjak, sokáig, és sokszor fogunk mi még találkozni. Kár is arra gondolni, mi lesz hosszú évek múlva, addig is élvezzük azt, ami a jelenben van, hiszen úgyis az számít. Na persze azért jogosan várhatjuk a következő lemezt, és az öt év múlva tartandó harmadik X ünneplését…

Írta: TM 

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/