fbpx

“Egyre jobbak vagyunk, egyre több van bennünk” – Interjú Shakey Sue-val, a The Hellfreaks énekesnőjével

Kicsiny országunk egyik legígéretesebb csapata, a The Hellfreaks nem csak nálunk, de külföldön is töretlenül halad előre. Elismertségük egyik legnagyobb bizonyítéka, hogy sorozatosan hívják őket külföldi klubokba és fesztiválokra is, ahol egyre több elismerést zsebelnek be. Shakey Sue-t, a zenekar énekesét és mozgatóját kérdeztük a zenekar aktualitásairól, hamarosan megjelenő lemezükről és egyéb érdekes dolgokról.

Annak aki nem ismeri a zenekart, hogyan mutatnád be és foglalnád össze a The Hellfreaks-t? 

Miután a zenekar idén lett 10 éves, így szerencsére erre kérdésre nem tudok egy fél mondattal válaszolni. Még ha utálom is ezt a kifejezést, de a rockzenében még mindig inkább ritkaságnak számít, ezért azzal kezdeném, hogy csaj frontos rock zenekar vagyunk és szőrös izzadt férfiaknak vagy tökös csajoknak szóló zenét játszunk.  Jelenleg a punk, a rock és a metál elemeit kevergetjük, de mivel ezt igen nagy hévvel tesszük, ezért egy jó ideig elég nagy gondot okozott, amikor magunkat más zenekarokhoz hasonlítva kellett bemutatnom. Így manapság úgy szoktam összefoglalni, hogy valami olyasmit nyomunk, mintha a Madball-t összekevernéd a Paramore-ral. Erre általában elég értetlenül néznek, de pont ez fogja meg a The Hellfreaks lényegét, hiszen van benne minden – is.

De a zenekar nem így indult, teljesen más stílusjegyben, más felállásban indultunk neki, így sokan még mindig a régi psychobilly vonalba szeretnének préselni minket. Én viszont a laktóz tartalmú tejtermékek mellett a mindenképp-bele-kell-préseljünk-egy-műfajba mentalitásra vagyok nagyon allergiás, így a kezdeti éveinkkel már egyáltalán nem tudok és nem is akarok azonosulni. 

Ha itthon kell magunkat bemutatni, akkor még egy dolgot szoktam megemlíteni: mi vagyunk azon kevés magyar underground rock zenekarok egyike, akiknek a fellépési 95% nem Magyarországon történik. Rengeteget játszunk külföldön és nem szenvedünk kilométerhiányban.

Mikor alakult ki a végleges felállás? És hogyan találtatok egymásra a jelenlegi tagokkal? 

Domján Gabi 2015 óta van velünk: egy évvel előtte a zenekar első felállása búcsút intett egymásnak és úgy állt a dolog, hogy nem is folytatjuk. De 2015-ben amerikában nem tudták, hogy bedobtuk a törölközőt és meghívó érkezett Kaliforniába, a legendás Ink’n Iron Fesztiválra Long Beachen. A “régi felállásból” a dobosunk felrázott a téli álmomból és nem engedte, hogy elszalasszuk ezt a lehetőséget. Ekkor indult el az “új generációs” The Hellfreaks és ekkor került Domján Gabi basszusgitáron a képbe, aki azóta “Head Of Songwriter”-nek nőtte ki magát.  Az amerikai turnénkat már vele nyomtuk. 2016-ban csatlakozott dobosként Budai Béla, 2018-ban pedig Jozzyval egészültünk ki gitáron. Jozzy és Béla már régóta ismerték egymást, hisz együtt nyomták a Leander Risingban, de Gabi is ismerte a srácokat, hiszen rajtam kívül mindenki borzasztóan tanult és tapasztalt zenész és így a rockzenei köreiben nyilván többször keresztezték egymás útját. Én vagyok az egyetlen alapítótag és az egyetlen akinek új volt mindenki , de jelenleg boldogabb nem is lehetnék, hatalmas a zenekari lamúr.

A honlapotok szerint te korábban doboltál, hogy jött a váltás?

Lehet, hogy az lenne a helyes válasz, hogy azért, mert énekesként nem kell annyit pakolni… Egyébként jó, hogy kerülted a “dobos” kifejezést, mert az minden dobosra nézve sértő lett volna: szerettem dobolni és itt ki is merült minden ambícióim ezen a téren. Nem voltam túl tehetséges, de cserében szorgalmas sem, mivel teljesen cél nélkül kezdtem neki, egyszerűen csak élveztem és szerettem. Volt egy kis zenekarom, ahol viccből egyszer helyet cseréltünk az akkor énekes leányzóval. Az akkori gitáros megjegyezte, hogy ez egyáltalán nem rossz és lehet, hogy érdemes lenne ebből egy külön projektet összerakni. Így született meg a The Hellfreaks és még  Myspace-nek köszönhetően kb. a harmadik fellépésünk már Bécsben történt. Ez egy irgalmatlan pluszt adott és így az egyik pillanatról a másikra minden szabadidőmet ebbe a zenekarba fektettem, így a másik csendben és halkan kikopott. 

A te meglátásod szerint, egy női frontember hogyan tud érvényesülni a zeneiparban?

Énekesként a kezdeti éveimben nagyon sokszor kérdezték, hogy “mégis milyen nőnek lenni egy ilyen színtéren”. Amíg egyetemista voltam, inkább csak idegesített ez a kérdés, mert úgy éreztem, hogy ilyenkor szaftos storykat várnak tőlem, ami egyáltalán nem én vagyok. Csak később, amikor elkezdtem dolgozni, értettem meg a kérdés fontosságát. Nem csak Magyarországon, hanem rengeteg más európai országban is – Európán kívül meg nem is beszélve – munkahelyeken ritka esetekben áll fenn a TÉNYLEGES nemi egyenlőség. Általánosságban egy nőnek sokkal nehezebb a karrier ranglétráján feljebb kerülni, nehezebben veszik komolyan, sokkal többet kell bizonyítani. Szorgalmasabbnak, türelmesebbnek és kitartóbbnak kell lenniük és csak ritka esetben kapják meg ugyanazt a fizetést, mint férfi kollégáik. (Nyilván vannak kivételek, de nagy általánosságban ez a helyzet). Én erre csak akkor döbbentem rá, amikor elkezdtem dolgozni, hogy ez az egyenlőtlenség mennyire “természetes” dolog még napjainkban is. Pedig már mennyit javult a múlthoz képest!

Ezt látva, viszont muszáj kihangsúlyoznom, hogy ISTENI nőnek lenni a rockzenei színtéren, mert ilyen típusú egyenlőtlenség nem létezik. Nem ér sem kevesebbet, sem többet a munkám férfi zenész kollégáimmal szemben. Nincsenek külön kimondatlan szabályok, amik nemtől függően érvényesek, itt tényleg mindannyian egyenlő emberek vagyunk és tényleg az számít, hogy mit rakunk le az asztalra, függetlenül, hogy mi van vagy éppen nincs a lábunk között. A befektetett munka az a plusz, amitől értéket nyerhetett ez a produkció és nem a külsőm, amiért az égvilágon nem tettem semmit. Ez nemtől független – mindenkinek az a fontos, amiért tett, és nem az, amiért nem tett.

Történt egyébként olyan kellemetlen (vagy kellemes eset), amikor egy rajongó túlságosan kifejezte rajongását? 

Szerintem ilyen téren elég kemény fából faragtak, de kaptam már olyan váratlan helyzetben dick pic-et, hogy a HÉV-en majdnem kiejtettem a telefont a kezemből. 

A zenétek egy punkrock-modern metal fúzió. De ti milyen zenéket és zenekarokat hallgattok? 

Gabi: Red Hot Chili Peppers, Madball, Rage Against The Machine
Béla: Unearth, Highly Suspect, Protest The Hero, Meshuggah, Spice Girls
Jozzy: Queen, Pantera, Meshuggah, Tribal Tech, Faith No More
Zsuzsi: Distillers, Raised Fist, Marmozets, The Pretty Reckless,  Infected Rain 

Ahogy te is említetted, egy elég intenzíven turnézó banda vagytok. Korábban bejártátok Európát teljesen, de az USÁ-ban is koncerteztetek, 2011 óta szinte rendszeresen jártok külföldre. Milyen kint a fogadtatás?

Mivel rendszeresen járunk, így merem azt gondolni, hogy szeretnek minket. Viszont nem igazán látok különbséget a színpadi jelenlétben. Nyilván itt inkább a gazdasági háttér a különbség, ami miatt adott esetben nyugaton meg tudnak valósítani olyan koncerteket, amiket itthon nem biztos, de én úgy látom, hogy a jó rockzenének kultúrától függetlenül ugyanúgy mindenki meg tud örülni. 

Számomra egyébként úgy tűnik, mint ha a zenekar külföldön népszerűbb lenne mint idehaza. Ez így van?

Hallgatási és eladási számok alapján mindenképp. Pedig nagyon szeretnénk itthon többet játszani. Mégiscsak ez az otthonunk. 

Ez egy tudatos dolog és inkább a nemzetközi színtér van megcélozva vagy kint jobban bejön az embereknek a zenekar?

Ez eleinte mindenképp egy tudatos döntés volt, mivel ahogy említettem, az első 3-4 évben egy eléggé más műfajban mozogtunk, annak a műfajnak (psychobilly) viszont itthon szinte egyáltalán nem volt színtere. Így elkezdtünk járni egy bizonyos úton és amikor már olyan zenét játszottunk, ami itthon is több embert megszólíthatott volna, addigra a külföldi utat már jobban kitapostuk. Nagyon szeretünk itthon játszani és örülnénk, ha több lehetőségünk is adódna, de sajnos a saját kapacitásaink sem határtalanok és ha megosztanánk a fókuszt, akkor lehet egyik se működne.  

Kik azok a számotokra fontos bandák, akikkel eddig együtt koncerteztetek és/vagy akár buliztatok?

Én csak a saját nevemben tudok beszélni és nekem talán a legnagyobb élményem, amikor a cseh Pod Parou fesztiválon a Misfits-el egybe nyílt a backstage-ünk és ők nem elzárták magukat, hanem kinyitották a sátrat, hogy együtt bandázhassunk. Az énekes rám adta a legendás, diszkrét 20cm szegecsekkel ellátott mellényét. Mint kiderült, nem spórolták ki belőle az anyagot, olyan nehéz volt, hogy – mint egy rajzfilmben – a sáros  földbe süppedtem. 

Ebben az évben viszont alig koncerteztetek, próbáltatok inkább az új albumra koncentrálni?

Ez így van. Idén a zenekari műhelyben komoly munka folyt. Igazából már két éve kezdődött el a számírási folyamat, de idén sikerült mindent véglegesíteni és felvenni. Azért így sem zártunk turné mentes évet, nyár elején egy 8 állomásos német turné még így is belefért. 

Mit lehet tudni az új lemezről? Mikor jön ki?

2020 február 7.-én, God On The Run címmel jelenik meg a negyedik nagylemezünk. Ezzel az albummal végre megvalósítjuk egyik régi álmukat, az amerikai producerekkel történő együttműködést. A pre-production munkálataiba Paul Miner  (New Found Glory, Atreyu, Death By Stereo), a post-production/mixing fázisába Evan Rodaniche (Escape The Faith, Powerman 5000, Lacey Sturm), a masteringbe pedig Tom Waltz kapcsolódtak be, hogy a lehető legtökéletesebb formába öntsék a dalainkat. A lemez pedig a német Sunny Bastard Records gondozásában jelenik meg CD és bakelit formájában, ami nálunk már most előrendelhető itt: www.thehellfreaks.com/shop 

Eddig kihoztatok két új dalt az soron következő lemezről, milyen volt a Men in Grey és a legutóbbi Red Sky fogadtatása?

Sokkal jobb, mint amire számítottunk. Azért be kell vallanunk, hogy nagy volt az izgulás, hiszen ebben a felállásban ez az első lemezünk és így akarva akaratlanul (bár inkább akarva) műfajban megint léptünk egy nagyot, az előző lemezhez képest. Én szeretem a változást. És még jobban szeretem a fejlődést és nekem ez a lemez abszolút a saját javulásunkat manifesztálja. De ettől eltekintve tudom, hogy  az “óh, de ez nem olyan mint a régi” vélemény a hallgatók között nagyon hangos tud lenni. Ehhez képest a Men In Grey című dalunk 2 hónap alatt a Spotify listánk dobogós helyére katapultálta magát, azaz többször hallgatták meg, mint az eddigi dalainkat feltöltésük napja óta. 

Egyébként miről szólnak a dalok? 

Ez nem egy koncepció album, így minden dalnak megvan a saját története. A Men In Grey dalunkat Michael Ende “Momo” című könyve ihlette. Arról szól, hogy mindennapi teljesítménykényszer közepette folyamatosan arra törekszünk, hogy növeljük hatékonyságunkat és minden pillanatunkat hasznosan töltsük, hiszen társadalmi értékünk munkánk gyümölcsével egyenértékű. Közben pedig már arra sem jut idő, hogy megkérdőjelezzük: valóban ez az eredményesség és a boldogság kulcsa? Így a középpontban maga az idő értéke áll. 

A Red Sky szövegét pedig maga a fájdalom ihlette. Ez így kicsit emósan hangzik, de egyáltalán nem erről van szó, hiszen ha nincs fájdalom, akkor nem csinálunk semmit. Ha kis fájdalom van, azt elbírjuk. De ha már embertelen méreteket ölt, ha azt már nem lehet elviselni, akkor bekapcsol az életösztön, olyan hatalmas erővé lesz, hogy ott kő kövön nem marad. Ebben rejlik a változás.

Azért az elég nagy elismerés, hogy a Spotify több lejátszási listáján is szerepel az új dalotok, a Red Sky. Meglepődtetek?

Nagyon sok munka van abban, hogy ez meg tudjon valósulni. Ez egy tudatos cél volt és bizony hosszú éjszakákon át bújtam az internet bugyrait, hogy rájöjjek, hogy ez hogyan jöhet össze. Ennek ellenére nem számítottunk rá, hogy sikerülhet. Szerintem nincs még egy olyan műfaj, mint a zenei pálya, ahol ennyi “NEM”-et és elutasítást kell elviselni. Sőt, nem csak elviselni, hanem ezek mellett egyre jobban hinni magadban. Nagyon ellentmondásos helyzet ez. Emiatt, ha valami aztán mégis sikerül, az egy hatalmas löketet ad, mert végre értelmet ad a rengeteg befektetett munkának. Tényleg nagyon örültünk, hogy ez sikerült. 

Idén múltatok 10 évesek. Ha visszagondolsz, mire vagy a legbüszkébb amit a The Hellfreaks elért és mire emlékszel vissza legszívesebben az eddigi 10 év alatt?

Húú, itt sok kép ugrik be. Nyilván büszke vagyok arra, hogy mennyi helyen jártunk: a sok európai körút, az amerikai turné, külföldi kiadók, kaliforniai producerek… ezek így leírva és átélve teljesen irreális dolgok. Főleg, hogy akár csak Budapesten annyi és annyival jobb énekesek vannak nálam, így sokszor nem is értem, hogy miért pont én. De amire a legbüszkébb vagyok, az talán az, hogy én ugyanúgy lelkesedem ezért a zenekarért, mint a legelső pillanatban. Ugyanúgy meg tudok örülni egy jó próbának, egy jó koncertnek, egy jó dallamnak amin dolgozni lehet. Arra pedig különösen büszke vagyok, hogy még mindig úgy érzem, hogy egyre jobbak vagyunk, egyre több van bennünk és mindig találunk új felfedezni valót. 

Azon kívül, hogy világuralomra akartok törni (ami elérése érdekében jó úton haladtok), mit vártok a jövőtől?

Ez nem egy túl izgalmas válasz, de egyre többet szeretnénk egyre több embernek játszani és egyre több időt tölteni azzal, amit tényleg szeretünk: a zenélést. 

Mikor láthatjuk legközelebb a zenekart idehaza?

Ami biztos, az a Rockmaraton 2020. július 8-án!

És mit üzensz a Metal.hu olvasóinak?

Aki a macskákat szereti, rossz ember lehet.

 

A zenekart a következő oldalakon éritek el:
Weboldal: https://www.thehellfreaks.com/
Facebook: https://www.facebook.com/thehellfreaks
Instagram: http://instagram.com/thehellfreaks
Youtube: http://www.youtube.com/user/thehellfreaks

Készítette: Bányu

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/