Chronosphere, Flotsam and Jetsam, Destruction, Overkill koncertbeszámoló

 

 

Az eddigi év egyik legnagyobb dobásának számított (direkt írom, hogy eddigi, hiszen az év java még bőven előttünk áll), hogy a Killfest névre keresztelt turné hozzánk is elért. Mint általában azt megszokhattuk, sok esetben hiába áll össze egy nagyobb szabású turnéra három vagy négy zenekar, sokszor ebből a felhozatalból néhány formáció még éppen hogy csak a feltörekvő jelzőt hagyta el, és még alapjáraton totál ismeretlenek a nagyobb színtér számára. Ám a Killfest nem erről szólt, és nem csak egy, vagy kettő legendásnak számító csapatot köszönthettünk a színpadon, hanem négyet, bár ha teljesen őszinték akarunk lenni, akkor ebből a bitang erős négyesből azért tuti, hogy a Chronosphere csapata sokak számára lehetett egy ismeretlen tényezős egyenlet.

Szerencsére kicsiny hazánk meglehetősen gyorstalpaló-tempóban halad afelé, hogy most már a legtöbb turné állomása között ékesen virítsunk, így ezúttal sem volt ez másképpen, így hétfő este a hazai, kőkemény thrash metalra éhes rajongótábor szintén elég tempósan töltötte meg a Barba Negrát, hogy egy brutálisan nagyszabású találkozásnak lehessenek a részesei.

A kapunyitást megelőzően már komoly tömeg sorakozott a bejáratnál, így teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy az estet nyitó görög Chronosphere nem csupán néhány, a pultnál lézengő arcnak fogja bemelegíteni a terepet, hanem elég szép tombolásra számíthatnak, így a meghirdetett, fél nyolcas kezdéssel igazán pontosan el is indították a várva várt zenei lavinát. Azt amúgy hozzá kell tenni, hogy ha éppen nem is az utolsó pillanatban, de nem sokkal a koncert előtt ugrottak be fellépőként, a Meshiaak pótlására, akikkel mégsem valósult meg a találkozás, bár komoly ellenhullám nem volt tapasztalható a pótló csapat ellen. Hogy mennyire jól jártunk a görög thrasherek érkezésével, az számomra már a buli első harmadában világossá vált, ugyanis a brigád abszolút helytálló, masszívan daráló, helyenként régi sulis thrash-sel operál, mindezt baromi szájbavágós riffhalmazzal vegyítve, nem is csoda hát, hogy már az első szám alatt komoly headbang alakult ki a közönség soraiban. Ha valaki vájtfülűbb a szokásosnál, vagy nincs éppen ínyére a kissé egyszerűbb elemeket felsorakoztató thrash, akkor könnyen rávághatja, hogy semmi extra nincs a csapatban, hiszen úgyis sok ilyen van, és ebben valamelyest talán igaza is van, hiszen ezek a srácok sem definiálják éppen újra a thrash történelmet, viszont az, hogy mennyire őszintén, és lelkesen teszik a dolgukat, mindenképpen rendhagyó. Mert lelkesedésből és energiából bizony egy pillanatig sem akadt hiány! Fejrázás, eszeveszett darálás jellemezte őket, hosszabbra nyúló átvezetések helyett pedig inkább zenével töltötték meg a nekik szánt rövid időt. Első blikkre abszolút a származásilag ráadásul azonos Suicidal Angels ugrott be, úgy tűnik, a görög fronton fénykorát éli a klasszikus thrash. Szívesen néztem volna még a csapatot, és teljesen őszintén bántam kicsit, hogy a találkozásunk csak kicsivel több, mint fél órásra sikeredett, de egyrészről biztos vagyok abban, hogy ezzel a fordulóval szereztek néhány új rajongót maguknak felénk is, másrészről szentül hiszem, hogy hallunk még felőlük, mert műfajukban tényleg tudják a dolgukat, ez nem is kérdés továbbá. A nekik adott gondolatbeli nagy pirospontom mellé plusz egyet is odabiggyesztettem, amikor zárásképpen az Ace of Spades, és Brutal Decay nótákat is bedobták a közösbe, előbbit egy igazi közönségénekléssé kerekítve.  Respect a srácoknak!

 

 

Pengető-, dobverődobálás a közönségnek, majd gyors technikai átszerelés, és már megint az első sorokban találtuk magunkat, hiszen a görög srácok után, egy sokkal kultikusabb, és ismertebb csapat, a Flotsam&Jetsam vette át a stafétabotot, és el sem engedte aztán a nekik kiszabott egy órában. Őszintén szólva nekem erre az estére az ő érkezésük tette fel a koronát a történetre, hiszen a legutóbbi, még szinte most is forróan frissnek számító The End of Chaos lemezük hosszú idő után a legerősebb lemezük, és talán nem is túlzás, ha leírom, hogy ugyan kicsit megkésve, de beléptek a második fénykorukba, sajnos vagy nem sajnos, de relatíve hosszú idő után. Várható is volt, hogy új szerzeményeket vonultatnak fel, ezt pedig már a legelején megkaptuk egy Prisoner of Time-mal. Innentől kezdve akár népdalokat is elővehettek volna, annyira megvettek az első öt percben, hogy mindent megbocsátottam volna nekik, de nem volt mit, annyira a helyén volt minden riff és hang. A műsor előrehaladtával azon kaptam magam, hogy egyre többször a dobok mögött ülő Ken Mary-re terelődik a figyelmem, aki Jason Bittner helyét vette át a bőrök mögött, ám a szakmában közel sem számít új üdvöskének (többek között a jelenleg ismét aktív Fifth Angel tagja is). Nem csalódtam, masszívan, és pontosan tolta végig a műsort, a játéka korrekt módon illik bele a Flotsam zenéjébe, ámbár ezt már lemezen is bizonyította. Az új lemezről még előkerült a Demolition Man, majd a No Place fog Disgrace-szel zárták a történetet, mit ne mondjak, soha rosszabb befejezést! A gitárosok is jól hozták a tempót, nem lankadt a feszesség egy pillanatra sem, Eric hangja pedig ennyi idő elteltével is bitang erős, a személyén pedig egyáltalán nem látszik, hogy kedve szerint letenné már hosszabb időre a mikrofont.

Majdhogynem csak egy kisebb lélegzetvételnyi időnk volt összeszedni magunkat a folytatásra, ugyanis a színpad ismét sötétbe burkolózott, és a koponyás mikrofonállványok mögött füstben bevonult a Destruction, a megszokott hármas felállás helyett ezúttal gitáros fronton plusz egy fővel kiegészülve. Mire észbekaphattunk volna, már ismét magas fordulatszámon pörgött a daráló, és rántott magával, Schmier személye pedig egymaga is képes lett volna arra, hogy uralja az egész színpadot, hát még teljes létszámban! A germán thrashereket azon csapatok között tartom számon, akiknek minden időszakát, és ezzel párhuzamosan minden lemezét tudtam szeretni, még a vitatottabbakat is, így valljuk be, kissé elfogultan néztem a négyes produkcióját, és bármit is pengettek volna, nem keseredett volna meg a szám íze. Rajtam túl azonban szerintem senkinek, hiszen a Curse the Gods, vagy a Release from Agony olyan földöntúli intenzitással, és atmoszférával töltötték be az étert, hogy talán nem vagyok egyedül, aki rendesen libabőrözött, és még most is, ha eszembe jut. Remek összhang érezhető mindemellett a tagok között, nyoma sincs annak, hogy a két gitáros nem hogy a kezdetektől, de még évek óta sincs a bandában, annyira kereken, és csiszoltan szóltak, minden fennakadás nélkül. A régi, szinte klasszikusként is értelmezhető tételek mellett előkerültek az újabb időszak szerzeményei is, így egy évtizedeken átívelő műsort kaptunk, amiben tényleg nagyítóval kellett volna keresni bárki emberfiának a hibát. Tökéletes produkció, nagyszerű csapat!

Azt is mondhatnánk, hogy az utánuk következő veteránoknak, az Overkillnek könnyű dolga volt, hiszen nem is bemelegített, hanem felforrósított terepre értek, de messze nem lehet mondani, hogy félvállról vették volna a dolgot, sőt! Olyan energiabombaként robbantak be a színpadra, amit sok olyan csapat megirigyelne, akik még gondolatban sem voltak, amikor Blitzék már a színpadon muzsikáltak. Kezdésnek új nóta, a Last Man Standing képében, majd újabb, és régebbi nóták következtek szépen sorban. A hangzásra náluk sem lehet semmi rosszat mondani (csakúgy, mint az estén egyik bandára sem), semmi kásás mellékhang, vagy pontatlanság. A Blitz-Verni páros bizonyult a legaktívabbnak, de a ritmust kitűnően ütő Jason Bittner is jó formáját mutatta, mintegy ezzel is bizonyítva, mennyire helye van a veterán csapat soraiban. Blitz hangja sem kopott egy árnyalatot sem az elmúlt évtizedek alatt, ugyanúgy megmaradt a punkos/thrashes orgánum, ami már az Overkill védjegyévé is válhatna napjainkra, ráadásul ezen az estén ő kommunikált a legaktívabban a rajongótáborral. Lelkesített, tapsoltatott mindenkit, zárásképpen pedig a Fuck You-ban némi humorral is fűszerezte a performanszot.

Nehéz szavakat találni egy ilyen estére, hiszen szinte túl elfogultnak érzem magam, hogy semmi negatívumot nem írtam le, de tényleg igaz, hogy nem is találtam. Egy csapat azt bizonyította, hogy a jövőt illetően ne aggódjunk, ameddig ők vannak, addig lesz utánpótlás is, az utánuk következőek pedig tanúbizonyságot tettek arról, hogy még itt vannak, lesznek is sokáig, és aktívabbak, mint valaha is. Minden tekintetben felejthetetlen este volt, ahol mindenki megtalálhatta egyből a saját számításait, aki pedig csalódottan ment haza, az nem emiatt volt. Alig várom a folytatást, minden évre legalább egy ilyen bulit! Köszönjük szépen Concerto Music! 

Írta: TM

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/