Carnifex – World War X (2019)

ELŐADÓ: Carnifex
ALBUM: World War X
SZÁRMAZÁS: USA
MEGJELENÉS ÉVE: 2019
STÍLUS: Deathcore
HONLAP: http://www.carnifexmetal.com/
ÉRTÉKELÉS: 7.5/10

 

A 2000-es évek egyik legnagyobb amerikai deathcore bandája sorozatban hetedik stúdióalbummal jelentkezett 2019. augusztus 2-án. Most kiderül, milyen lett a Carnifex új World War X lemeze.

Scott Lewis frontember úgy nyilatkozott, hogy hagyta a szokásos sallangot, miszerint a World War X „merőben más lesz mint az előző”, „tele lesz meglepetésekkel”, „mindenkit sokkolni fog az új anyag” és kerek perec kijelentette, hogy aki ismeri és szereti a Carnifex zenéjét, az nem fog csalódni, nagyjából ugyanazt fogják hallani, mint korábban. Persze minden album más, és hoz némi újat, de nem kísérleteztek, hoztak egy rendes deathcore lemezt, és kész. Ezt a nyilatkozatot biztosan szkepticizmussal éli meg mindenki, aki egy kicsit is ismeri a zenekart, és tudja, hogy mit tettek le az asztalra a 2012-es szünetelésük előtt és után, ugyanis a visszatérést követően a Nuclear Blast gondozásába kerültek, és innentől kezdve elindultak egy másik úton, ami kevésbé deathcore, viszont kompenzálnak egy kis Dimmu Borgir és Cradle Of Filth hatással, ráadásul jöttek a gitárszólók is. Szóval akkor most mi van? Mihez képest lesz ez új és nem új? Meghallgattuk, és kiderült.

Már az elején lelövöm a poént, a srácok nem tértek vissza a gyökerekhez, viszont maradtak a 2012-ben és azóta is használt kaptafánál, viszont úgy néz ki, ezt a formulát egész jól magukévá tették és alkalmazzák. Szóval Lewis jól fogalmazott, nincs itt semmi meglepetés, az új érájukba tökéletesen beleillő folytatása az új album, amit már a címadó és kezdő World War X is jól mutat. Bár az ember arra várna, hogy nagyot üt, de nagyon nem ragad meg a nóta, a következő Vision of the Dead viszont már lereszel rendesen, megjelennek a gépfegyverek ropogásához hasonló témák, és itt kicsit vissza is tér a hitünk a zenekarba.

Aztán ugye itt van a nagyon felkapott No Light Shall Save Us, amiben nem más működik közre, mint a szintén hype-őrület közepén álló és méltán népszerű Alissa White-Gluz. A név hallatán azt gondolná az ember, hogy ez bizony egy világmegváltó nóta lesz! Nem, nem lett az. Egyrészt a dal sem pörög akkorát, mint amekkorát várna az ember, nekem kifejezetten laposnak hat, de legalább kompenzál maga a klip látványvilága. Illetve férfitársaim, most biztosan rám néznének és várnák a kiegészítést: igen, Alissa „látványvilága” is kiemelkedő, mondhatni szintre hozza a produkciót. Ja, és a hangja továbbra is pokoli jó, mindig élvezetes egy nőt hallani, ahogy hörög!

Az All Roads Lead To Hell visszahoz minket az életbe, itt a lemez nekem visszatér, és meghozza a kedvem az album második feléhez, van benne tempó, erő, ráadásul van benne egy Angel Vivaldi gitárszóló, ami kicsit furán hat, de igazából teljesen jól beleillik a dalba. Az egyik legmatekosabb dal (az, mert bizony ebbe számba belepergett egy kis djent) a Hail Hellfire, ami egyben az egyik legerősebb dal is a lemezen, de egy kis djenteskedésből jut a záró By Shadows Thine Held dalba is, ami egyébként méltóan fejezi be a lemezt.

Szóval a Carnifex nem más, mint nettó deathcore, de a legjobb fajtából, néhol egy kis black metallal és gitárszólókkal megfűszerezve. Ezzel az albummal sem nyúltak mellé a fiúk, hozzák azt a stílust, minőséget és hangulatot amit az ember a korábbi albumok fényében elvár tőlük. Persze hozzá kell tenni, hogy ez a banda sem az, akik anno a deathcore stílus egyik úttörőjeként képviselték a műfajt – hol van már az a tempó, az a disznóvinnyogás, egy jó Slit Wrist Savior…? Tehát aki mondjuk a 2011 és az előtti albumokat élteti, lehet csalódni fog, de azért ki kell jelenteni, hogy a World War X bizony jó lett, és legalább egy próbát megér annak is, aki már kétkedve figyeli a srácokat.

Írta: Bányai Gábor “Bányu”

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/