Elég erősnek tűnt ez a felhozatal már elsőre is, és azért hozott még meglepetéseket az este. Férfiasan bevallom, hogy az utóbbi pár évben sajnálatos módon eléggé hézagosan jutottam el Cannibal Corpse-ra – a legutolsó ilyen jellegű frissítés a tavalyi Brutal Assault-on volt –, úgyhogy nagyon kíváncsi voltam rájuk… de ne szaladjunk ennyire előre.

A nagyon finoman vendégként aposztrofált előzenekarokra általában a közönség bemelegítésnek szerepe hárul – ők azok a társaság, akikért igazából senkinek sem fáj a szíve, ha véletlenül fél hét helyett csak hétre sikerült volna beesni. Nem sokon múlott, hogy magam is ebbe a hibába essek – így nagyon könnyen lemaradtam volna Stormruler fellépésről, aki igazából nem csak hogy a Cannibal Corpse előzenekaraként, hanem alanyi jogon turnézó bandaként is teljesen simán megállták volna a helyüket. Nekem nagyon bejött, amit csinálnak: igazából a metal alfajaiból összerakható egyfajta egyveleget játszottak oly módon, hogy minden műfajból sikerült az előnyöket beemelni a keverékbe bárminemű hátrány nélkül. A black metal gyorsasága és egyszerűsége tökéletesen házasodott a death metal pörgésével, dallamával és technikásságával. Mesterkéltségnek és időhúzásnak a nyomát sem lehetett felfedezni, nagyjából 200%-os erőbedobással játszottak, hiszen rájuk csak 30 perc jutott amit faltól falig végig is nyomtak – ezzel ennek a hosszú estének az első fontos tanulsága meg is lett: a Stormruler-t mindenki legyen szíves a hallgatnivalók listájára fölvenni.

Rapid átszerelést követően a brit Ingested lépett a színpadra gitár-basszus-dob-ének felállásban. Az olvasók számára vallomással tartozom: az Ingested-nek majdnem teljesen ismeretlenül futottam neki, ezzel együtt sem műfajilag, sem zeneileg nem igazán sikerült hova tennem a produkciót. Számomra az egész fellépés igazából oly módon eljátszott hangok összességeként jelent meg, amiknek a szerkezete-mondanivalója-eleje-közepe-vége-koncepciója nem jött át teljesen, sőt, voltak olyan tételek, ahol egyáltalán nem. Ennek a problémának – a felületes ismereteken túl – valószínű oka lehet, hogy a hangzásuk messze nem volt tökéletes. Amennyire jól szólt a Stormruler (ahol ugyanúgy a második sorban fotóztam), annyira elmosódott és kásás volt az Ingested fellépése. A Dark Funeral-ra várva próbáltam gyors statisztikát készíteni a jelenlévők pólói alapján – nekem eddig azt tűnt fel, hogy mindenki úgy általában abban jön koncertre, amiben sikerül, vagy minden bulin valamikor fellép a Pokolgép is – itt viszont a hallgatóság minimum 50 százaléka Cannibal Corpse-pólóban jött. Ehhez képest Dark Funeral-t szerintem egyet sem láttam, de nem volt már sok időm nézelődni, következtek is a svédek.

Természetesen nem lehet megoldani, hogy totál homogén legyen a fellépők stílusa – unalomba is fulladna a buli –, de úgy érzem, hogy a Dark Funeral azért szélsőségesen kilógott ebből a sorból, ami még önmagában a legkevésbé sem kell, hogy problémát jelentsen. Elfogult vagyok: nagy kedvencek ők, igaz, nem az első helyen, de még a dobogón… ma még. Hallottam Dark Funeral-t tavaly a Brutal Assault-on, előtte a Gothoom-on, előtte egy másik Brutal Assault-on, még azelőtt Lichtenfels-ben… és minden helyen csapnivalóan szóltak. Emlékeim legmélyén még őrzöm a 2006-os A38-as fellépésüket, ahol viszont kristálytiszta volt a hangzás – úgyhogy ennek tükrében nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lesz ez a fellépés. Félreértés ne essék: nem azért kell a hangzásnak tisztának lennie, hogy a cikkírónak jó legyen, hanem azért, hogy a használt harmóniák – azaz a zenei mondanivaló – tisztán át tudjanak jönni. A két gitár hol ugyanazt játssza, hol gyökeresen mást, és ha a két hangszer nem hallatszik együtt rendesen, akkor tulajdonképpen az egész nem túl sokat ér – hasonló a helyzet a Watain és a Valkyrja esetén is. Számos zenekart úgy is tökéletesen lehet élvezni, ha az ember csak egy gitárt hall, ám szívemben fájdalommal tudatom, hogy én a második sor környékén tulajdonképpen egyet sem hallottam rendesen; ezzel ellentétben a dobot kristálytisztán, az éneket szinte tökéletesen, a bőgőt többé-kevésbé. Ez a helyzet a fellépés végéig annyiban javult, hogy a két gitárból majdnem egynek megfelelő hangerőt lehetett hallani… ami sajnos kevés a boldogsághoz. Röviden: nem szóltak jól, és még azokkal a dalokkal is sikerült eltévednem, amiknek a szövegét és gitárkottáját pontosan ismerem – így szeretett zenekaromnak adtam még egy utolsó esélyt, az eddigi csorbákat Oslo-ban az Inferno-n még kiköszörülhetik.

A északi fekete fém fagyos zuhataga után pedig következett a vérbeli floridai death metal mészárlás a Cannibal Corpse jóvoltából! Utánaszámoltam érdekességképpen, hogy hányszor játszottak már hazánkban és a matek azt mutatta, hogy egészen pontosan 15. alkalommal tiszteltek meg minket brutális szerzeményeikkel élőben. Úgy gondolom, hogy nem mondható el ezek után, hogy ne lennének elkényeztetve a Cannibal rajongók, hiszen a banda működésének élettartamát lebontva szinte 2 évente élvezkedhetünk gyilkos riffjeiken idehaza. Továbbá pontosan 30 éve, 1993-ban játszottak nálunk első ízben, a megboldogult Fekete Lyukban, akkor még ugye javában a Chris Barnes vezette csapat képében. Na, de elég ennyi a töriórából, térjünk rá a még mindenkinek frissen fülében csengő, vasárnapi brutális riffekre! Az Úr ezen a napon pihent meg, viszont a turnédátum ennek nem engedett, de ennyi ráadás belefér, nemde?

Már egy ideje bevett nyitódal a kannibáloknál a Torture lemezen hallható Scourge of Iron és bizony nem nagy meglepetésre ezen a turnén is ezzel a dallal robbantották be a fellépésüket. Szerintem kiváló felvezető tétel és azok a lassan szaggató súlyos riffek pedig azonnal legyalulják az ember arcát és hamar beindítja a headbangelő és bólogató izmokat! Aztán bármiféle konferálás és szünet nélkül egyből következett a már jóval tempósabb Time to Kill is Now, ami ugye a Kill lemez nyitódalaként éghetett mindenki memoárjába. Ez a dal is állandó szereplő egy jó ideje a setlistben, elég gyilkos és nagyon erős élőben is. A színpadképet illetően mindenki a megszokott, régóta bebetonozott helyén dolgozott: balról Rob Barrett testalkatilag kissé megemberesedve és szigorú tekintettel reszelte a húrokat, mellette Alex Webster, minden death metal basszusgitárosának basszusgitárosa, a lassacskán fehérre változó szőke rőzséjét rázta profi és technikás játéka közben. George Fisher, a Nyak. Mit is mondhatnék el róla? Elképesztő, hogy 52 évesen is ilyen elánnal tud headbangelni és ilyen színpadi teljesítményt tud nyújtani, egy igazi szörnyeteg ez az ember! Persze csak színpadon, amúgy meg tudjuk, hogy egy nagyra nőtt gyerek, aki imád plüssállatokat gyűjteni és legózni. A  buli eleje környékén a közönségből valaki a színpadra is dobott neki néhány plüssállatkát, amit a nagyérdemű felé büszkén magasra emelt, mutatván, hogy örül az új szerzeményeknek, haha. Mókás fickó. Jobb szélen pedig, a szintén ötvenes éveit taposó legenda, Erik Rutan, aki igazi oszlopos taggá változott. Profi gitárjátékát, ízes szólóit mindig élmény látni/hallani. Hátul a doboknál pedig a második megmaradt alapítótag, Paul Mazukiewicz vicsorgott a cájg mögött és ütötte vadul a bőröket. Sosem volt egy virtuóz, de  ő is egy igazi nyolcvanas évek thrash érájából kiszakadt klasszikus stílusú dobos, aki pont evvel a „közép-vad” játékával adja meg a CC szerzemények sajátos ízét. Az est további menetét illetően az újabb daloknak is teret adva haladtak tovább (Inhume Harvest, Code of Slashers), majd rátérve a klasszikusabb korszakra,  minden hölgy kedvencét, a Fucked with A Knife-ot vették elő a tarsolyból. Ennél a dalnál kezdtem full libabőrös lenni, rögtön az jutott eszembe, hogy jók és gyilkosak az újabb dalok is, de mégiscsak a régi klasszikusok működnek még mindig legjobban élőben! Volt még a régebbiek közül a Gutted, I Cum Blood, A Skull Full of Maggots, Stripped, Rapid and Strangled… mindegyik az orgazmus határára sodort! Haha. Egyébként a diszkográfiájukból gyakorlatilag minden lemezt érintettek, ami így korrekt és logikus választás egy ekkora életműben. A zárótétel meg mi lehetett más, mint az örök és legnagyobb slágerük, a Hammer Smashed Face. A hangzás egyébként baromi jó volt, egész jól belőttek minden a hangtechnikusok, úgy szólt, ahogy szólnia kellett egy ilyen brutális death metal bandának! Nem is húznám túl a kannibálok fellépésének ismertetőjét: Az a tény, hogy egy több mint 35 év óta működő death metal banda ilyen elánnal és profin tudja tolni a bulikat, egyszerűen minden tiszteletet megérdemel. Nem egy megfáradt és csak a pénzért robotoló csapatot láthattunk, hanem egy kőkeményen edzésben lévő profi és gyilkos gépezetet, akiken látszik, hogy ízig-vérig élik még ezt a műfajt! Reméljük nem kell sokat várunk és ismét eljönnek hozzánk felszántani a színpadot. Ez egy 10/10-es előadás volt, nem nagyon tudnék belekötni, bármennyire is szeretnék. Respect the Neck!

A vasárnapi fellépés tapasztalatai négy pontban:
1. A Stormruler valami egészen fantasztikus volt, tessék őket sűrűn hallgatni.
2. Az Ingested felkerült a „kötelező jelleggel ismerkedjünk meg vele” listára
3. A Dark Funeral csapnivalóan szólt, és – azzal együtt, hogy imádom őket – most éppen az utolsó előtti lehetőségüket játszottak el
4. A Cannibal Corpse pedig pontosan azt tudta, ami miatt a műfaj koronázatlan királya hosszú évtizedek óta: gyilkos precizitást cirkusz nélkül.

Írta: Á és Steve Gore