Bakancslistás koncerten jártunk. Eskimo Callboy, WBTBWB, The Disaster Area

Pár hete kábé kiugrottam a bőrömből, amikor kiderült, hogy visszatért a We Butter The Bread With Butter, gimnazista korom egyik legkedvesebb zenekara. Sok-sok éve már annak, hogy vártam egy budapesti koncertre, amire el is tudok menni, de az utóbbi időszak igen csöndesen telt a német „vicc-core” háza táján. Aztán BUMM! bejelentették, hogy a Phoenix Music istápolásában fel fognak lépni az Eskimo Callboy és a The Disaster Area társaságában. Már ettől is levert a víz, és vinnyogtam örömömben, mint egy akármi. Nem sokkal ezután aktivizálta magát a WBTBWB Facebook-oldal is a nagy bejelentéssel, miszerint TOBI IS BACK! –Tobi az eredeti kétfős felállás énekse, de ezt szerintem ne részletezzük jobban – A tortára a pontot az tette fel, hogy a Dürer nagytermébe lett szervezve a megborulás, ami számomra mindig pozitív élmény.

Megmondom őszintén, a The Disaster Area munkássága engem nagyon nagy ívben elkerült eddig, szóval azon kívül, hogy a koncert napján bele-bele hallgattam a slágereikbe, nem sok fogalmam volt arról, hogy mire is vállalkoztam eme piszkosul hideg szerdai napon. Miután a jeges járdákon, faron csúszkálva elevickéltem a Dürerig, azt vettem észre, hogy én vagyok a legöregebb a jelenlévők között. Ez a tény a koncertterembe érve sem változott túl sokat, közel 30 évesen nem érzem magam ennyire idősnek, pedig nem sok korombéli fazont láttam. De sebaj, jó látni, hogy a fiatalabb korosztályt is meg lehet mozgatni szerda este ellenére is. Sőt, nem csak őket, hanem egész jól átmozgatott engem is a Disaster Area, annak ellenére, hogy a tudatlanok nyugalmával álltam be az eléggé szellős kb. ötödik sorba. Mit is mondhatnék… kétség kívül egy nagyon jól összerakott fiú(cska)bandáról beszélünk, akik elég hatásosan ötvözik a metalcore-t az electro elemekkel. A színpadkép is meglepően rendbe volt a koncerten a villódzó fényoszlopokkal és magával a zenekar kiállásával egyaránt. Látszik, hogy nagyon motiváltak a srácok és teli vannak energiával. Mondjuk az kicsit kellemetlen helyzetet szült, amikor próbáltak a közönségre hatni pár konferálásban, de csak síri csönd és mozdulatlanság fogadta a közeledést. Mindenesetre ők megpróbáltak, és beleadtak mindent, egy meglepően lendületes koncerten. Kétlem, hogy holnaptól hardcore fan leszek, de az biztos, hogy leülök, és rendesen végigpörgettem az albumjaikat becsülettel. Ezzel szerintem el is érték a koncert célját, mert sikerült bevonzani új embereket is. Engem biztos.

Rövidke várakozás után jöhetett az este fénypontja számomra, a német We Butter The Bread With Butter. A 2007-ben még viccként indult kétfős brigád nem bonyolította túl a dolgot. Egy szál gitárral, egy combos laptoppal, és egy leginkább csak díszletként szolgáló igencsak hiányos dobbal lépett színpadra.  De ezt nem is akarták leplezni egy percig sem, már az intróban felszólaló hang is kitért erre. Szó se róla, nagyon kreatívan vezették fel a koncertet, és elég jó alaphangulatot adott az egész agymenés. „Ladies and gentleman! Cats and dogs! And the guys from the guest list!” no meg a „Please welcome the most overrated German band” (vagy valami ilyesmi). Egy másodpercig sem vették magukat komolyan, de erre szükség sem volt. Én még nem láttam élőben Tobit, de végtelenül szerethető figura a maga tipikus átlag, hétköznapi melós nemét fizimiskájával és a kis kockás ingével. Ha szembe jönne velem az utcán, az lenne az utolsó gondolatom, hogy egy metalcore bandába énekel, pedig nem is akárhogy tolja.

Már a koncert elején beütött a hidegrázós érzés, amikor az Ich mach was mit Medien elhangzott az általam is megkritizált Wieder geil! albumról. De ahogy láttam, nemcsak engem talált be a jóságérzet, hanem az akkorra már elég nagyra duzzadt tömeget is. Meg is indult az eszetlen moshpit. Igen, eszetlent írok, mert amennyire én láttam, volt pár nagyon ereje teljében lévő úriember, akik egy picit átlépték a megszokott határt a pogóban. De lehet, csak öreg vagyok én ehhez. Viszont ide kapcsolódik az egyik legjobb élmény is a koncertről, ugyanis a technika ördöge itt sem ment el lazítani és sörözni. A kényszerszünetet nagyon jól áthidalva Tobi elszórakoztatta a közönséget a hülyéskedéseivel. Zene nélkül mit lehet csinálni? Hát persze, hogy idióta táncot levágni. De hogy ne lankadjon a lelkesedés, teljes magabiztossággal rögtönzött egy gyors moshpitet a közönségben, amibe félelmet nem ismerve vetette bele magát. Improvizálásból csillagosötös! Miután sikerült megoldani a problémát, mondhatni egy best of setlistet játszottak a srácok. Kezdve a méltán híres pokemonnal, Breekachuval. Na meg az olyan régi sláger sem maradhatott ki, mint a Hänschen Klein. Egészen elképesztő tud lenni élőben, amikor hallod és látod, hogy egy énekes akár 4 stílusban is tökéletesen énekel. Erre valahogy mindig rácsodálkozok, hogy ember torkából hogy jöhetnek ki ilyen hangok, legfőképpen ennyire pontosan. És ha már agymenés, akkor természetesen helyet kapott a felhozatalban a Klicks. Likes. Fame. Geil! A klipben szerepló dínók nélkül nem az igazi, de mindenképp megadom neki a maximális pontszámot, mert a jurakorban igen hasznos fogak nélkül is játszi könnyedséggel tépte le az arcom. Jah, meg persze volt még Dreh auf! is, ami a legfrissebb szerzemény, még csak pár napja jelent meg, ezért azt még emészteni kell kicsit.
Én egy picit sem csalódtam ebben a produkcióban, pontosan azt kaptam, amit vártam a régi nagy kedvenctől, sőt, nekem hatalmas pluszt jelentett az eredeti felállás.

Az este sztárfellépője kétségtelenül az Eskimo Callboy volt, akik a friss albumukat, a Rehab-ot hozták el bemutatóba. Nem mondom, hogy nem ismertem a zenekart, de azt is túlzás lenne állítani, hogy kívülről fújom a diszkográfiájuk, szóval ide is nagy érdeklődéssel soroltam be. Kíváncsi voltam, hogy mit tudnak mutatni a klipekben bemutatott „életérzésből” a színpadon. Nem véletlen teltházaztak már tavaly is Budapesten. Az egyszer biztos, hogy a látványban nagyon ott vannak a srácok, éppen hogy csak befért a Dürerbe az a piszok nagy ledfal… Persze volna még mit tanulni Devin bácsitól, de az egy más stílus, más világ.

Elég hamar sikerült felkelteni az érdeklődésem, mert már a koncert legelején bedobták az új album címadó dalát, a Rehab-ot, ami valljuk be, elég jól szól élőben. Nem igazán tudok, és nem is akarok kötözködni ezzel az egész produkcióval, mert attól, hogy nem az én stílusom, vitathatatlanul nagy bulit csaptak a srácok. Nekem még szokni kell ezt a fajta énekstílust és a két énekeses megoldást, de megadom a bizalmat a bandának, mert több alkalommal is elégedetten csettintettem, ez tényleg működik élőben. Nem csak hogy működik, de szemmel láthatóan megőrül értük a rajongótábor. Még az olyan lassabb dalok is megmozgatták a tömeget, mint a The Devil Within. De hát nem is csoda, hisz olyan beleéléssel csinálták végig  a koncertet, amivel még a hátsó sorokban is simán azonosulni tud az éppen arratévedő. A koncert végefele a Crystalsra konkrétan ki lett rúgva a Dürer oldala. De az igazi katarzist egyértelműen a zenekar nagy slágere, az MC Thunder hozta, amire már én is előrébb kúsztam a tömegbe bulizni egy kicsit.
Nem tagadom, nekem ez az este a WBTBWB koncertjéről szólt, de nagyon pozitív élményekkel jöttem el a teremből, mert olyan zenekarok előadását láthattam, ami nem kevés felfrissülést adtak nekem, gyakorlatilag egy zeneismereti vérfrissítést kaptam, és betekintést nyertem abba, hogy mi megy nagyon mostanság a fiatalabb korosztálynál.

Írta: Dani