A Nightwish 2022. december 20-i koncertje is azok közé a bulik közé tartozott, amit kénytelenek voltak 2019. óta halasztgatni, de végre megtörtént. Az előzenekaraik személye is változott időközben: sajnos az Amorphis végül a saját lemezbemutató körútja végett kiszállt a buliból és a Sonata Arctica is kiesett, és így a Beast In Black és a Turmion Kätilöt nyitották a bulit. Az esti koncert előtt magazinunknak exkluzív interjút adott a zenekar alapítója, Tuomas Holopainen – figyeljétek az oldalt, a cikk hamarosan olvasható, és nem egy érdekességet tartalmaz majd!
Minden finn fesztiválok óriási kedvence, és a nálunk is egyre nagyobb népszerűségre törő (pedig már két évtizede létező) industrial metal Turmion Kätilöt lépett fel elsőként, és énekelt nekünk szexről meg vérről. A finnek tuti sokakat sokkoltak, részben azért, hogy mit keres egy laptopzenész/szintis/DJ a színpadon, másrészt meg hogy miért látjuk a sörhasú, fekete-fehérre festett fickók belsőcombját… Akik viszont már vagy ismerték a zenekart, vagy túllendültek a kezdeti sokkon és az Arénát megrezegtető mélynyomó okozta hallás- és valláskárosuláson, szerintem egy marha jót bulizhattak. (Egyébként 2020-as, Global Warning című albumukról mi is írtunk.) Az extrahosszúra nyújtott intrójú Naitu (szépen magyarul csak „Megkúrt”) az egyik legjobb koncertnyitó nóta szerintem, már a második taktustól bárki együtt énekelhet, és bemutatja, mi manapság a Turmion Kätilöt esszenciája. Azt mondjuk szerintem soha nem fogom megérteni, hogy mit esznek ezen a finnek ennyire.
A buli során egy új Turmion kedvenccel is gyarapodtam, az Isä Meidän („Mi Atyánk”) élőben nagyon jól működött. A dal az új, jövő januárban megjelenő, Omen X c. albumról származik, és az egyik legjobb, legerősebb, legnehezebb videoklippel rendelkezik, amit valaha láttam. A TK a dalok mellett a fényekkel is rengeteget játszott, a koncertjük során nem egyszer teljes sötétségbe burkolózott az Aréna, majd jöttek újra a villódzó reflektorok, hátha addig a pillanatig nem érezte még a közönség 100%-a diszkóban magát. „Mi vagyunk a Turmion Kätilöt, Finnországból jövünk, Finnország pedig így hangzik!”. Köszönjük, Végzet Bábái, február 16-án újra!
A Beast in Black anno pont a Nightwish segítségével jutott a magasba (nem először nyitnak ők nekik), mondhatni rajtuk kapaszkodtak fel – bár talán őszintébb lenne azt mondani, hogy egy talpraesett ügynökség látta a „retro fiúbandában” a potenciált, és tudta, hogy egy kis külső megtámogatással pár éven belül az fog történni, ami 2022. december 20-án a Sportarénában történt – a finn-görög-magyar koprodukció akkora showt csinál, mintha csak ők lennének a főzenekar. Egyértelmű volt, hogy a közönségnek legalább egy része elsősorban a Fenevad miatt érkezett, és vagy a zenébe, vagy egy-egy zenészbe halálosan szerelmes (nem mintha ugyanez a Nightwishről nem lenne elmondható).
A zenekar egyrészt egytől egyig képzett és tapasztalt zenészekből áll, másrészt házasítják a mostanság nagyon népszerű ’80-as évekbeli témákat és hangzásvilágot (Stranger Things, Cobra Kai, Kung Fury) a mindenki számára könnyen fogyasztható heavy power metallal. Na meg ugye ott van Anton Kabanen – a fickónak olyan zseniális érzéke van a slágergyártáshoz, igazán megérdemli, hogy a csapata arénákat töltsön meg – ha már a Battle Beast-es szakításuk anno marha randára sikerült. Külön öröm, hogy a „mi” Molnár Máténk is, aki a jelek szerint él és virul a zenekarban, is szólt is a közönséghez pár nagyon kedves szót.
A buli a szokásos módon zajlott – a gitárosok előre begyakorolt beállásokkal, koreográfiákkal szórakoztatták az ember szemét, míg Yannis Papadopoulos (puskázás nélkül fejből írtam le, elsőre!) istenadta tehetségével a fülünket. Abban nem vagyok biztos, hogy a One Night in Tokyo előtt honnan szedte, hogy „magyarul valahogy máshogy hívjuk Japánt”, de nem baj, neki igazából bármit meg tudunk bocsájtani. Ha lenne tüdővilágbajnokság, és mi lennénk a zsűri, övé lenne az arany. Egy billentyűs viszont fájóan hiányzik a bandából… Velük március 12-én találkozhatunk legközelebb Budapesten.
(Vica)
Az júliusi első Nightwish-koncertem után kevés dolgot vártam annyira, mint hogy ismét élőben láthassam őket – immáron sokkal felkészültebben. Nagyjából tisztában voltam a setlisttel, nagy meglepetés nem is ért, mert sok minden nem változott ezügyben az elmúlt fél év során. Két olyan tételt hoztak be, amit ritkábban hallani élőben: az egyik a 7 Days To The Wolves (ezt a rajongók gyakran kérvényezik a kommentekben, lehet, hogy innen az inspiráció), a másik pedig a Sahara.
A koncert első pár számában nekem valahogy nem jött át igazán az energia, ami lehet, hogy csak az én saját mizériámból fakadt. Ezt sajnáltam már csak azért is, mert az egyik kedvencem, a Storytime a második helyet foglalta el a sorban. A kivételes énekesnő, Floor Jansen hangját egészen addig fel sem ismertem (nyilván képletesen szólva), amíg rá nem jöttem, hogy ha bedugom a fülem, akkor kapom meg a valódi hangszínt, és nem egy magasabb, puhább (de még mindig gyönyörű) éneket. Akár a saját vibe-jaim nem működtek az elején, akár az övék, ez szerencsére a számok előrehaladtával pozitív irányba változott.
A Tribal-t például eddig vegyes érzelmekkel hallgatgattam, de most élőben minden riffe nagyot ütött, különösen a C-résznél a vizuálban táncot járó csontvázak arattak nagy sikert (nálam). (Megtekintheted őket kb. a szöveges videó felénél.)
Akármennyire imádom a Harvest című számot a témája, a hidegrázós sokszólamú vokálok és a fülbemászó refrén miatt, élőben valahogy nekem nem adta vissza ezt az érzést. Utána következett a táncmulatság, ami sikeresen felrázta a hangulatot: I Want My Tears Back. Floor természetesen igyekezett Emppu-t [Vuorinen, gitár] táncra bírni, de ő erre nyilván szokás szerint bolondozással felelt, így volt szerencsénk hallani, hogy Floor a dal első sorát alig bírta elénekelni a nevetéstől.
Számomra a teljes beleélést az akusztikusan előadott Our Decades In The Sun hozta meg. A szépen csengő akusztikus gitár mellett már gyönyörűen kijött Floor hangja, annak minden kis rezzenése, díszítése. Én úgy láttam, mintha könnyeivel küszködött volna, bár lehet, ezt csak a szentimentális énem vetítette bele. Én mindenesetre a refrénnél már nem is küszködtem, jött, aminek jönnie kellett.
Utána Floor kicsit kifújta magát (ebből is gondoltam, hogy elárasztották az érzelmek), és amíg ivott, a népihangszeres-gitáros-vokalista Troy Donockley elmondta, hogy mi, Budapest vagyunk az egyik legvadabb közönségük (ez akkor is tök jól esett, ha esetleg más helyszíneken is ezt mondják), majd egy kis tudásteszttel vezette fel a következő számot, mondván, hogy a Nightwish rajongói köztudottan a legintelligensebbek, így bizonyára tudjuk, hogy van latinul a ’senki’ (Nemo).
A szintén ütős Shoemaker és a felemelő hangulatú Last Ride Of The Day után elérkeztünk ahhoz a két számhoz, amiket véleményem szerint nagyon nehéz überelni. A Once lemez magnus opusa, a Ghost Love Score végig káprázatosan szólt, és csak amiatt nem sajnáltam, amikor közeledett a vége, mert nagyon vártam, hogy hallhassam Floor történelmi verzióját az utolsó sorokra (ha nem hallottad még, kötelező darab a 2013-as Wacken Open Air-es előadás, rajongók között csak „floorgasm”-nek nevezve). Kicsit aggódtam érte, ugyanis tudvalevő, hogy az énekesnő műtéten van túl, és még vár is rá kezelés, tehát nagyon megterhelő időszakon megy keresztül. Emiatt a nehezebb, magasabb hangokban bővelkedő számoknál még inkább bele kellett adnia mindent, de Az A Bizonyos Hang is tökéletesen, szenzációsan érkezett meg, teljes eufóriába sodorva a közönséget.
Végül pedig a másik érzelmi hullámvasútra invitáló mű, a The Greatest Show On Earth következett. A fényekkel, vetítéssel, pirotechnikával felkerült a hab a torta tetejére, és egy csodálatos élménynek lehettünk részesei. A szám végén együtténeklős „We were here” tökéletes libabőrözős lezárása volt a műsornak. Az outro és a meghajlás alatt az Országházról vetített képpel kedveskedtek nekünk. A tagok, főleg Floor közvetlensége, természetessége, őszinte mosolya, és annak a látványa, hogy maguk a zenészek is élvezik, amit csinálnak, még mesésebbé tette a produkciót.
A teljes fotógaléria megtalálható itt!
Írta: Kovács Barbi (Nightwish), Vica (Beast in Black, Turmion Kätilöt)
Fotók: Dani
Köszönjük szépen a Concerto Music-nak!
