Még 2019-ben megszületett a döntés, nem is kellett nagyon gondolkodni: következő évben is irány a Gothoom, hiszen ilyen szabadtéri fesztivált ilyen fellépőkkel ennyire közel keresve sem lehet találni. Aztán tél elején valami vuhani lakosnak rakott denevérre támadt gusztusa, és innentől már jól ismerjük a történet folytatását; a fesztivál szempontjából ez némi szünetet jelentett. Sajnos menetközben költözött is a Gothoom, először a nyitrai reptérre, majd pedig a žemberovcei kultúrházba. A repteres koncert egy másik szabadtéri fesztivállal fedett át, úgyhogy az kimaradt, a tavaly tavaszi Gothoom pedig pont egy héttel a norvég Inferno után volt, emiatt meg úgy éreztem, hogy otthon inkább nem kéne tovább feszíteni a húrt – így hát ötévnyi kihagyás után újra a Gothoom felé tartottam.
Tehát a 2023-as és 2024-es Gothoom-nak a žemberovcei kultúrház adott helyet – kicsi, családias esemény, a megszokott professzionális szervezéssel. A kultúrház fő csarnoka volt maga a koncerthelyszín egy mellig érő színpaddal, hátul három különböző merch, a bejáratnál a zenekarok merch-ei, az épület körül sörsátrak felállítva a már megszokott sátrazási lehetőségekkel – tehát Žemberovce kellős közepén, a kultúrház melletti gyepen töltheted az éjszakát, ha éppen sátorozni támadt kedved. A zsetonos rendszer megmaradt – egy euro egy zseton a jelenlegi árfolyam szerint –, a csapolt sör (10 és 12 Balling-fokos Radegast) típustól függően két és fél vagy három zseton, van továbbá gyümölcsös Birell két zseton árban. Az eddig megszokott liberalizmus továbbra is jellemző a fesztiválra: én például egy teljes hátizsáknyi piával jöttem-mentem – ennek java része ajándék volt –, és a hátizsák oldalából kilógó pálinkásüveg sem zavart különösebben senkit. A létszám első ránézésre valahol 300 és 500 fő között mozgott – közelebb a 300-hoz, mint az 500-hoz –, és a szokásos nyugodt légkör mellett nagyjából öt biztonsági őr unatkozott, rehabilitációját töltve a számukra teljesen eseménytelen fesztiválon.
Első nap
A fesztivált egészen korán – délután egykor – a Welicoruss kezdte. Ők alapvetően egy szláv-orosz folklórban gyökerező folk metal-lal érkeztek Szlovákiába, és ha az ember végighallgatja az elérhető konzervzenéket, akkor valóban, leginkább folk metalos benyomása lesz. Az egyfős zenekari agy (Alexey Boganov, azaz maga WelicoRuss) a Gothoom során negyedmagával lépett föl – a népzenei elemek alapvetően backing track-ről mentek, és ettől az egész zene stílusa is jelentősen megváltozott: a dallamos black-beütésekkel tarkított folk metal helyett leginkább is egy dallamos black metal hangzott fel, időnként folkos háttérrel – tehát a súlypont áthelyeződésének voltunk fültanúi. Nagyon kicsi, de nagyon aktív közönség biztatta őket, és remekül látszott az évek a rutinja: a fellépés legvégén pacsizni és dobütőt osztogatni jöttek előre a zenekar tagjai.
Éles váltás következett be a zenei műfajokban: a Welicoruss fellépése után a cseh Cuttered Flesh következett, akik nagyon dinamikus „ipari” death metal-lal a szórakoztattak a nagyérdeműt. A huszadik éve működő zenekar immáron ötödik albumán van túl, népszerűségük nem igazán kérdőjelezhető meg, mivel jól láthatóan rajongók hosszú sora ugrált és énekelte velük a dalszövegeket. Sajnálatos módon ezen a kora délutáni időpontban a népsűrűség még nem ért el az optimális értéket, így nagyon nagy ugrálás nem alakulhatott ki a Cuttered Flesh fellépése során; gondolom, ha jópár órával később lépnek színpadra – mondjuk teltház környékén –, akkor valószínűleg lebontják az egész helyet tokkal-vonóval.
A következő fellépő magyar Atrox Trauma volt: nagyon kíváncsi voltam, hogy ez a produkció pontosan hogyan fog kinézni – különösen úgy, hogy azért teltház még a legkevésbé sem volt. A hallgatóságon a megismerés és tanulás folyamatát tanulmányozhattuk részleteibe menően: az első két dalnál mindenki tulajdonképpen keresztbe tett kézzel állt és hallgatta a zenét – meg merem kockáztatni, hogy nem ismerték a zenekart, és így a fordulatszámot sem vették fel. Az idő előrehaladtával a hozzáállás jelentős változáson ment keresztül: egyre többen kezdtek el ugrálni-mozogni a dalok alatt, sőt, az egyik mankóval érkező kolléga (aki régi bútordarab minden Gothoom-on) valószínűleg valami isteni sugallat hatására feldobta a színpad szélére a mankóját, és beállt a párszor tíz fellépővel együtt ugrálni – innen is látható, hogy a zene gyógyít és csodát tesz. Az Atrox Trauma-ra is csak negyven perc jutott, ám ezzel együtt is sokkal nagyobb bulit csináltak, mint a helyiek számára már jól ismert Cuttered Flesh – vagy akár a nyitó Welicoruss –, és a végén egészen komoly közönség hallgatva a zenéjüket. Felmerülhetne persze, hogy alapvetően a magyar vendégek pörögtek föl a magyar zenekart hallgatva, de erről szó sincs: a cseh, lengyel és szlovák közönség tökéletesen fölvette a fordulatszámot a fellépés végére. Az Atrox Trauma fellépését követően gyorsan hátramentem a backstage-be gratulálni a srácoknak: nagyon nagy bulit csináltak, és ami külön figyelmet és dicséretet érdemel, hogy mindezt nemzetközi terepen érték el. Egyre több ilyen zenekarral büszkélkedhetünk, és ez most kezd szép lassan a fokmérője lenni a minőségnek – legalábbis az én szememben.
Következett az Anime Torment: az ő fellépésük csak a felét tudtam meghallgatni, mert ötre Dmytro Kumar várt interjúra. Teljesen őszinte leszek: felkészülés során többször meghallgattam az Anime Torment régi anyagait, de a legkevésbé sem hagyott mély nyomot bennem. Általában az ember megpróbál valami jellegzetességet meghallani-kiemelni a felkészülés során, és azt megfigyelni az élő bemutatón, de igazából az eszméletlen lelkesedéssel és átéléssel előadott zúzásban – ez minden bizonnyal az én hibám volt – nem tudtam megtalálni ezt a kapaszkodót.
Sietnem kellett – az interjú nagyon elhúzódott, úgyhogy a Machiavellian God fellépése teljes mértékben rá is ment erre –, hogy egyáltalán visszaérek az In Aphelion koncertjére. A felkészülés során faék egyszerűséggel a menetrend szerint hallgattam végig a fellépők új anyagait – általában azok szerepelni szoktak a koncerteken is –, és amikor az In Aphelion egyetlen anyaga megszólalt, az egér majdnem kiesett a kezemből: lehetett hallani, hogy ezt nem kezdők vagy közepes rutinnal rendelkezők, hanem öreg rókák, a szakma minden csínját-bínját ismerő zenészek rakták össze. Ez a leírás viszonylag pontosan fedi az anyagot, ugyanis az In Aphelion tulajdonképpen a Necrophobic 60%-a Sebastian Ramstedt-tel a mikrofon mögött. Számos hasonló formációt ismerünk – lásd a nemsokára fellépő Wolfheart és a Before the Dawn szimbiózisát –, és ilyenkor az emberben óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy a már meglévő főzenekar nevével próbálnak valami vérszegény középkategóriás vackot ráerőltetni a hallgatóságra. Hát ilyen problémám itt nem volt: elképesztően jól szólt az In Aphelion. Sebastian számára nem újdonság az éneklés, a Necrophobic-ban amúgy is háttérvokálozik, ezzel együtt is így egészen fantasztikus, nagyon összeszedett fellépés produkáltak.
A háttérben ekkor már látni lehetett a 1914 legénységet beöltözve – 20 perc múlva kezdtek is, és pár tétel híján ugyanazt a setlist-et hallhattuk, mint Budapesten. Most valahogy kevésbé volt lendületes az előadás, kevésbé jöttek át az energiák – és ezt nem csak én mondom, hanem Dmytro Kumar is, ő is ugyanezt érezte a színpadon. Ment a buli, megvoltak a szükséges elemek, de az az elképesztő energia és átélés, azok az érzelmek, amiket a Robotban tartott koncerten meg lehetett tapasztalni, most valahogy elmaradtak: a hallgatóság és a fellépő nem tudtak egymásra hangolódni még úgy sem, hogy tulajdonképpen tökéletesen értik egymás nyelvét. Számomra a Dead Congregation kimaradt tokkal és vonóval: hivatalos voltam hátra a 1914-hez pálinkázni és Dmytro-val beszélgetni. Eldumáltunk az első világháborúról, arról, hogy ezt miért tartja fontosnak hobbiarcheológusként, majd megmutogatta, hogy milyen feltárásokon dolgozik; aztán szép lassan búcsúzkodni kezdtünk: én nem akartam lemaradni a Necrophobic-ról, ők meg lassan indultak hazafelé.
A Necrophobic számomra fogalommá vált, ráadásul ezer szálon kötődnek a Gothoom-hoz – 2019-ben itt láttam őket élőben először, és akkor is fantasztikusan szóltak, akár csak most. Ne tévesszen meg senkit a kinézet – itt tulajdonképpen két gitárra írt heavy metal-t hallgathatunk némi black metal-os színezettel. A szőke gitáros Johan a kíséretet adja, főállásban buzdítja a közönséget, és közben elképesztő pofákat vág, míg a barna hajú gitáros, Sebastian, felelős a dallamos kiadásokért és szólókért, és ennek a párosnak a működése egészen lenyűgöző eredményt hozott. Ez ugye aznap már a második fellépésük volt, de fáradságnak vagy megviseltségnek a legcsekélyebb nyomát sem lehetett rajtuk látni, és egy olyan hatvanperces show-t nyomtak le, hogy attól az ember füle is kettéállt. A fellépés természetesen a nem is olyan régen megjelent In the Twilight Grey dalaira volt kihegyezve – ezek tökéletesen és szervesen passzoltak az életműbe, viszont legnagyobb meglepetésemre az azelőtti Dawn of the Damned album dalait most valahogy kerülték a fiúk.
Még zúgott a fejem a Necrophobic fellépése során átélt élményektől, amikor már a színpadon is termett Tuomas Saukkonen és a Wolfheart legénysége. Az elmúlt két évben kétszer is láthattuk őket Budapesten, és ezek a fellépések csak megerősítették azon vágyamat, hogy még egyszer részesüljenek ebből az élményből. Sajnos a keverés most messze volt az ideálistól – a dob meglehetősen dominálta a hangzást, amit bizonyos szempontból nem is bántam: elképesztő volt látni azt a munkát, amit Joonas Kauppinen végzett a fellépés során. Sajnos a dob intenzív jelenléte miatt Vagelis szólóiból csak meglehetősen keveset hallottam, és ez nagy kár: görög barátunk technikai tudása nem mindennapi, és szerintem minden metalszerető és gitárkedvelő ember hosszasan el tudná hallgatni az ő játékát. Legnagyobb meglepetésemre az első Winterborn albumra volt kihegyezve a setlist, az új jövevényről, az amúgy fantasztikus King of the North-ról tulajdonképpen alig játszottak, ezzel kitűnő komplementerét adva a pesti fellépésnek. Ami miatt nagyon szeretek ilyen eseményekre járni az az, hogy időnként be lehet pillantani a kulisszák mögé. A 1914 előtt ért véget Johan első fellépése az In Aphelion-nal, de barátunk vette az időt és a fáradságot, és felsétált a színpadra megnézni az utána következő koncert minimum 20 percét, és ez nem volt egyedül jelenség: szőke gitárosunk kíváncsi volt a Wolfheart fellépésére is, ahol legnagyobb meglepetésemre nem a gitárokkal foglalkozott, hanem a dobos működését elemezte nagy mozdulatokkal egy mögötte álló kollégának – pedig ennyi erővel akár sörözhetett is volna a saját backstage-ében. Aznapra nekem ennyi jutott: a nagyjából 10 zenekar, a 18 órányi ébrenlét és az elfogyasztott sörök-pálinkák megtették a hatásukat, és egyre határozottabban jelent meg egy megvetett ágy képe lelki szemeim előtt – és én engedtem a kísértésnek.
Második nap
A második nap – legalábbis számomra – erős fáziskéséssel kezdődött. Természetesen már a kezdetek kezdetén mindenki letette a nagyesküt, hogy márpedig faltól falig végig kell nézni a fesztivált – tehát másnap jelenés az Infest 12 órás kezdésén. A valóságban ez az az időpont volt, amikor tizenötödjére szólalt meg az ébresztőóra, és az előző esti jógatáborban megfáradt metalharcosoknak sikerült többé-kevésbé négykézláb felkelnie. Én úgy éltem meg, hogy mindent megtettünk előző nap, hogy ezt elkerüljük: fél 1-re nem hogy hazaértünk, hanem már az ágyban is voltunk, de ezzel együtt a szervezet egészen egyszerűen megtagadta a déli 12 óra előtti működést. A kísértés előző nap sörök – meg a Batovce főterén elfogyasztott extraterresztriális méretű családi pizza – formájában közelített: utólag, az elköltött zsetonok mennyiségéből többé-kevésbé sikerült rekonstruálni a fogyasztást, és ha az a szám igaz, akkor vagy alapjáraton is nagyon híg a Radegast, vagy vizezték, de én ennyi sörnek már a felétől is beleállok a földbe. Egy szó mint száz: tökéletes időzítéssel sikerült befutni akkor, amikor a színpad szélén lévő óra 0 perc 0 másodpercet mutatott a Fractured Insanity-nek. Amennyire a hátralévő tíz másodperc zenéből meg lehetett állapítani, tökéletesen szóltak, nagyon szépen és tisztán hallatszottak a hangszerek – kár volt lemaradni róla.
A második nap számomra első fellépése a Bloodphemy volt – végre valami, amit sikerült az elejétől a végéig végighallgatni. Gondolom, mondani sem kell, hogy a keverés tökéletes volt; az összes létező szólam kristálytisztán hallatszott, úgyhogy erre a legkevésbé sem lehet kritika. Az első két dal után úgy gondoltam, hogy talán a darálósabb-húzósabb dalokra helyezik a hangsúlyt, de erről szó sem volt: tulajdonképpen egy tökéletes keveréket kaptuk a dallam és a zúzás által dominált tételeknek. Nem ismerem minden részletre kiterjedően a Bloodphemy diszkográfiáját, de már az előzetes hallgatás során is az derült ki, hogy mindenképpen érdemes elmélyülten ismerkedni a munkásságukkal: tegyetek ti is így.
Őket a török Moribund Oblivion követte, ami számomra nagyon izgalmas volt – részben zeneileg, részben pedig a zenekar eredete okán. Törökország a világnak egy nagyon pezsgő és kellemes helye, ahol az európai és az arab kultúra úgy érintkezik egymással, hogy az összes létező előnyök keverednek a hátrányok nélkül, és ez egy tökéletes kulturális táptalajt hoz létre. A Moribund Oblivion alapvetően dallamos, kicsit doom-os beütésű death metal-ban utazott; naiv ember elsőre azt várná, hogy a török eredet valamilyen módon megfogható lesz a zenében – lásd például az egyiptomi dallamokat a Crescent fellépése során –, de itt erről szó sem volt, tulajdonképpen egy ízig-vérig tősgyökeres európai stílusú metal-t hallhattunk, és a zenészek kulturális hátterére is csupán a ruházatuk emlékeztetett; leginkább az énekes-gitáros Bahadır esetében, aki hosszú hajú, bajszos-szakállas zenészként gyönyörű hímzett kaftánban lépett fel, elhozva a távoli Kelet hangulatát a messzi Žemberovcébe. Nagy bulit csináltak; a könnyen befogadható, dallamos zene jól megmozgatta a közönséget, akik még ekkor sem voltak számosan: az előző esti kulturális élmények hatására nagyon sokan vélhetően még a regeneráció fázisában voltak.
A hallgatóság innentől fogva nagyjából húsz perc alatt összekotorta magát, ugyanis színpadra lépett a cseh Tortharry. A lassan 35 éve működő death metal gépezet olyan szinten fogalom, mint Lengyelországgal kapcsolatban a Vader, és a fellépésük ezen pozíciójukat finoman szólva is megerősítette. Gitár-basszusgitár-dob a felállás, mind a bőgős, mind a gitáros énekel, és tulajdonképpen abban a 40 percben, ami rájuk jutott, elég komolyan rendet tettek. Majdnem tisztán szóltak – az egyetlen panaszom az, hogy a basszusgitár dallamait és kiállásait nem lehetett tisztán hallani –, de ezzel együtt is egy nagyon élvezhető és nagyon kellemes fellépést produkáltak a fiúk. A megelőző koncertek során mintha kicsit leült volna a hangulat, azonban a Tortharry működésének kezdete után pár perccel máris beindult az ugrabugra és a moshpit. Többen nem lettünk persze ilyen hirtelen, de azok, akik eljöttek és végighallgatták ezt a fellépést, jól láthatóan a Tortharry miatt voltak ott. Státusz, nem státusz: ezzel együtt is hosszas köszönetet mondtak a szervezőknek és a többi fellépőknek, és folytatták a fegyelmezést a csehek. Ez a stílusú death metal igazából nem a kedvenc műfajom, de le a kalappal mind a hangulatért, mind pedig azért a technikai tudásért, ami a zenekar mögött áll.
Pár perc, és színpadra lépett az olasz Hideous Divinity: a buli beindult a színpadon, a szabadtéren pedig szépen lassan az esti eső lehetősége kezdett körvonalazódni. Az olaszok kevésbé vették fegyelmezősre figurát, mint a megelőző Tortharry, ezzel együtt is meglehetősen nagy mozgást produkáltak. Alapvetően dallamos death metal-t játszottak sok-sok szólóval és kiállással – mindenképpen egy lazább és könnyebben élvezhető zene, mint a Tortharry, és ez a váltás a hallgatóságon is látszott. A moshpit és a benne résztvevők hirtelen eltűntek – volt, aki az átlagoshoz képest is hosszabb pihenőre indult –, ezzel új rajongók jelentek meg a színen, akik alapvetően az olaszok fellépésre voltak kíváncsiak. Hathúros basszusgitár-gitár-dob-ének volt a felállás, és a technikai tudással kapcsolatban nem merülhetnek föl kérdések. A basszusgitár egy leheletnyivel halkabban szólt, mint ahogy az ideális lenne, és emiatt sajnos nem lehetett mindig tisztán hallani, hogy az olasz kolléga – mind a hat húr felhasználásával – milyen elképesztő kísérletet pakol a zene alá. Az egy szál gitár már önmagában jelentős korlátozásokat jelent, de ez igazából nem jött át a zenén: az embernek nem volt olyan érzése, hogy a szólók vagy a bonyolultabb kiállások csak úgy lógnának a levegőben. Összességében az olaszok fantasztikus hangulatot teremtettek, és akit a Tortharry-nak nem is sikerült, azt ők biztosan felpörgették a cseh nemzeti csoda, a Gutalax fellépésére.
Az elmúlt tizenöt év során hosszú, kitartó munkával elkerültem a Gutalax fellépéseit, és azt kell hogy mondjam, hogy ez stratégiai hiba volt. Én alapvetően zeneként próbáltam értelmezni a Gutalax működését, és ez egy teljesen helytelen megközelítés: az egész zenekar tulajdonképpen a műfaj saját kabaréjának mondható, tökéletesen kifigurázva az összes olyan dolgot, amit ebben a stílusban értéknek tartunk. Ez egyrészt egy olyan dolog, ami viszonylag jó hatásfokkal mutatja a műfaj toleranciáját – a saját, teljesen brutális kritikáját is elfogadja –, másrészt pedig teljesen új távlatokat nyit meg. Adott egy gitár, ami valami többé-kevésbé dallamos sramlit játszik a komolyság legcsekélyebb jele nélkül, mindezt tökéletesen lekíséri egy basszusgitár, nagyjából hasonló filozófia mentén. Az egészet tulajdonképpen az ének fogja össze, ahol effektíve dalszöveggel nagyon nem igazán találkozunk, alákamuzott hörgéssel viszont annál sűrűbben. Érdekes ez a hörgés: nagyjából a 40-től 20000 Hz-ig terjedő tartományt fogja át, és tulajdonképpen anélkül, hogy értelmes szöveg hangzana el, tökéletes zenei élményt nyújt. Mint említettem, az egész fellépés a műfaj paródiája, és erre a műfaj hallgatói tökéletesen vevők, akár a vécépapírguriga-dobálásra, akár a vécékefe-lengetésre gondolunk. Nem kellett messzire menni, hogy kiderüljön: az infantilis fellépők lelki életkora vélhetően az öt évet sem éri el, merthogy a setlist második dalánál az énekes nekiállt mind gitáros, mind a bőgős fenekét kitörölni – ebben a koordinátarendszerben a hétéves fiam már megtört aggastyánnak számítana. Mindenesetre a rendszer tökéletesen működik: a hallgatóság eszméletlenül élvezte, és azt hiszem, hogy ez egy olyan tünet, ami tökéletesen leírja az extrém metal underground-ot: itt annyira tágak a határok, hogy a műfajon belül annak saját paródiája is tökéletesen életképes lehet. Javaslom egy hasonló koncert végighallgatását a teljesen elborult, és a műfaj mélységeit drámaian megélő hallgatóságnak – ebbe most saját magamat is belevettem –, ugyanis innentől egy kicsit más szemüvegen keresztül fogják-fogjuk látni szeretett műfajunkat.
A könnyed seggtörlést rövid szünet követte, majd melegített a Hate. Nem szóltak annyira tisztán, mint az A38-on március elején, és valahogy nem volt annyira lehengerlő az élmény, pedig pontosan azokat a dalokat hallhattuk, mint akkor Budapesten. Továbbra is elképesztő a zenekar lendületes dinamikája, amit a háttérben dolgozó ritmusszekció (Daniel Rutkowski) tökéletesen koordinál. A hangzása sem lehetett panasz – ezzel együtt valahogy nem akart átjönni az az energia, amit Adam és társai próbáltak sugározni a hallgatóság irányába. Engem mindig lenyűgöz az a profizmus, amelyikkel a Hate működik: itt még a legutolsó, legkisebb mozdulatnak is megvan a maga helye; ezer százalékosan koordinált a társaság, nincs egy fölösleges mozdulat, és ezzel egy fantasztikusan működő gépezetet sikerült létrehozni, amelyik teljesen jogosan lehet méltó párja mondjuk az osztrák Belphegor-nak.
„Nem, mi nem az Asphyx vagyunk” – közölte a kontyos-szakállas, barna hajú, alacsony gitáros. Simán előfordulhat hogy volt, akinek csak ezen a ponton esett le, hogy csere történt, és beelőzött a Keep of Kalessin. Legutoljára a Covid előtt láthattuk őket a régi Dürerben, és azóta azért történt egy-két dolog a zenekar háza táján, például a hosszú várakozás után kijött egy új anyaguk. Rövid idő állt rendelkezésükre, de ügyesek voltak, így az életmű majdnem minden anyagáról tudtak valamennyit játszani – jellemzően az új albumokról két-két dalt hallhattunk, a régebbi anyagokról pedig csak szemezgettek. Nagyon kedves ajándékot kaptam Arnt-tól és tettestársaitól: az egyik első dal tőlük, ami helyből a kedvencem lett, a Come Damnation még az őskorból – és ezt játszottak most utolsó előttiként. Kivételes társaság voltak ők, ugyanis pár perccel a fellépés vége után az egész Keep of Kalessin bevonult a saját merch-pultjába, ahol lehetett velük pacsizni meg beszélgetni.
Mindeközben melegített az Asphyx, a fesztivál számomra utolsó fellépője. Sokadjára hallgattam őket, de továbbra sem nagyon tudok ezzel a zenével mit kezdeni; számomra teljesen egységsugarú metal, ahol az első egytucat dal meghallgatása után már nem várhatunk nagy meglepetést. Nem szóltak jól, a hangzás kicsit kásás volt, de ezzel együtt is egy fergeteges show-t nyomtak, amire a szorgalmasan ugráló-bólogató teltház nagyon vevő volt.
És véget ért. Séta haza, alvás, pakolás, és 48 órával a megérkezés után már Magyarországon is voltam. Igazából csak a legpozitívabb hangon tudok nyilatkozni a fesztiválról: tökéletes szervezés, megfelelő hangzás, baráti árak, teljesen emberbarát népsűrűség és válogatottan jó fellépők. Pár nappal az esemény vége után már be is jelentették a következő Gothoom időpontját, ahova természetesen megyek – hacsak nem támad megint egy vuhani lakosnak rakott denevérre ingerenciája –, és a legmelegebben javaslom mindenkinek, hogy látogasson el a határtól három falunyira lévő településre. Szóval jövőre, augusztus végén Žemberovcén!
Írta: Á
