Mint egy tizenöt éves elsőbálozó kislány, olyan izgatottan vártam a Grima, a Non Est Deus és az Ultar fellépését – mindezt 45 éves, meglett férfiként. Az izgalom oka sokrétű és a nem túl távoli múltban kezdődött, amikoris valaki átlökte nekem a Non Est Deus valamelyik albumát azzal a felkiáltással, hogy „hallgass csak bele, ezt a Kanonenfieber-es gyerekek csinálják”. Ez volt az a pont, amikor függővé váltam; jellemzően nem szokásom webshopokból rendelni, de ekkor azonnal felvásároltam az összes létező pólójukat, hetekkel később leinterjúztam Noise-t, és nagyjából kétheti rendszerességgel csekkoltam, hogy mikor lesz lehetőségem őket a színpadon látni. Nem kellett sokat várják: idén februárban Brno-ban, a Heaten Strikes Over Brno fesztiválon volt szerencsém először meghallgatni őket, és a fellépés számomra teljesen karizmatikus volt – akkor nem sajtóztam, így konkrétan végigtomboltam az egészet. A Grima pedig hosszú évek óta bakancslistás: gondolom, nem vagyok vele teljesen egyedül, de vannak zenei vakfoltjaim, olyan zenekarok, akik nagyon jók – mondhatni kötelezők –, de valahogy többszöri nekifutás után sem sikerült eljutni fellépéseikre (így sikerült például elkerülnöm a Tormentor-t anno). Így mikor bejelentették, hogy jön a Grima – ráadásul a Non Est Deus-szal –, továbbá a Grima line-upja Ultar-ként lesz az előzenekar… hát ez volt az a pont, ahol már percenként nézegettem az órámat, hogy mikor lehet végre jegyet vásárolni. Nem adtam olcsón a dolgot: egy interjú is le lett szervezve a Sysoev testvérekkel, így nekem az egész munkanapom ezen a zenekarok bűvöletében telt el, és már nyitáskor árgus szemekkel koslattam a környéken.

A celebrálást a Non Est Deus kezdte. Nem néztem meg a menetrendet, így azt hittem, hogy az Ultar és a Grima közé ékelődve fognak játszani, de nem, így innentől következzék az elfogult rajongó – és nem a hidegvérű, mindenen fanyalgó újságíró – beszámolója. Sokan úgy tudják egyébként, hogy a Non Est Deus a Kanonenfieber-t is összegründoló-működtető Noise mellékprojektje, de igazából a viszony fordított: ez volt az eredeti zenekar, amelyik mellé később alakult meg a Kanonenfieber, és ez utóbbinak a sikere volt az, amelyik a Non Est Deus-t is húzta magával. Tulajdonképpen csak szuperlatívuszokban lehet beszélni a produkcióról: a fantasztikus, lenyűgöző, lehengerlő zene mellé természetesen színpadi show-elemeket is kaptunk, melynek során e sorok íróját például egy feketére festett, mocskos, lapátnyi kéz keresztelte meg (természetesen nem úgy, hanem amúgy), de az egyik gitáros ostyát és áldást is kapott, míg a díszes közönség menet közben fel lett szentelve (víznek látszott, de nem vizsgáltattam be Lajos atyával). Fantasztikus volt a pörgős, magával ragadó zene; kellő mennyiségű show-elemet is kaptunk („áááá, komolytalan cirkusz ez”, morgott az egyik cimbora), melynek eredménye egy elképesztő fellépés lett. Német barátainknak hét dalra jutott idejük (Save Us, Hiob, Babylon, Fuck Your God, Burn It Down, Thousand Years of Sand, The Last Act), de ez a hét egészen frenetikus volt; az első sorban azok a teljesen függők álltak – és volt azért jópár –, akik már a dalszövegből is felkészültek, és együtt ordítottak Noise-zal az esti imát. Nincs nagyon mit ragozni ezen az estén: magasan volt nálam a léc, de a Non Est Deus minden képzeletet felülmúlóan magával ragadó volt. Ezt látni-hallni kell, pont.

Szerintem nagyon sokan nem hallottak az Ultar-ról – jómagam is csak a koncert bejelentésekor értesültem arról, hogy egyáltalán létezik ez a zenekar. Mint kiderült, ez a Grima tagságának egyfajta másodgyermeke, és nagyjából olyan viszonyban áll a Grima-val, mint ahogy a Non Est Deus a Kanonenfieber-rel (a reláció annyiból is igaz, hogy – ha jól értem – az Ultar kezdeményei korábbra datálhatók, mint a Grima maga). Majdnem ugyanaz a társaság, majdnem ugyanaz a felállás (itt van basszusgitár, a Grima élő fellépésén nem volt), de más zenei ötletek, már zenei koncepciók tartoznak az Ultar-hoz. Szóval átszerelés, majd következett az Ultar. Viszonylag nehéz szavakba önteni, hogy mit kaptunk: az atmoszférikus black metal jellemzően zenei ötletek sorozatából szokott állni, melyekhez időnként adott szöveg társul – itt egy picit más módon valósult mindez. Hosszú versszakokat, végtelen hosszú énekes részeket halhattunk egészen minimális szünetekkel, melyet egy – szinte kizárólag – háromnegyedes ritmusú zene kísért. Gyönyörű szép disszonáns akkordok-akkordbontások, mindez megfelelően hangsúlyozó és eszméletlenül gyors dobbal megtámogatva, amely a végletekig fokozta a zene amúgy sem túl lassú tempóját. Elképesztő erő áradt a színpadról, és a folyamatosan mozgó őslényszerű dobos (Vlad Yungman), valamint a meglehetősen statikusan viselkedő énekes (Gleb Sysoev) látványa önmagában is jelentős ellentétet gerjesztett. A Non Est Deus után számomra már nem lehetett fokozni az estét, ezzel együtt – ebből az önkényesen vesztesnek kijelölt helyzetből – az Ultar nagyot ment. Ami megjegyzendő… nem kritika, inkább stílusjegy: tulajdonképpen az egész Ultar zenéje egyetlen kifejezésmódra van felhúzva. Van ilyen, remek példákat ismerünk arra, hogy a határozott, egyedi, ám egyveretű stílusból miket lehet kihozni – ám ezzel együtt is, az Ultar zenéje nagyon tömény volt. Egy pici lassulás, a meglévőknél több lélegzetvételi lehetőség nekünk sem ártott volna – és akkor csendesen gondolkodjunk el azon, hogy micsoda lelkierő lehet azokban a zenészekben, akik két rakodás között lenyomják ezt a bulit, majd egy Grima-koncertet, mindezt egymás után harmincszor, egy kisbuszban eltöltött harmincöt nap alatt…

És nemsokára megkezdődött az est fénypontja, a Grima fellépése. Az oroszok kezdetben három gitárral (basszusgitár nélkül) léptek föl, majd a buli nagyjából kétharmadánál Gleb letette a hangszert, és innentől csak énekesi-frontemberi teendőire fókuszált. Számomra mindig egy izgalmas kérdés volt, hogy az a zenész, aki egyszerre több zenekart is visz, hogyan tudja eldönteni, hogy egy adott riff vagy ötlet… nem az, hogy melyik dalhoz, de melyik zenekarhoz passzol igazából? Ez az este tökéletesen megmutatta, hogy ezt gond nélkül meg lehet tenni azzal együtt is, hogy mind az Ultar, mind a Grima atmoszférikus black metal: markánsan eltérő a zenei világuk, ami tisztán hallható volt, amikor egymás után játszottak. Míg az Ultar egyfajta zenei ötletet fejt ki és ragoz, addig a Grima a stíluselemek sokkal szélesebb spektrumán mozog – mindez a tempóváltásokat, a progresszív elemek használatát és a disszonáns akkordokkal való játék részarányát is magában foglalja. Ez a turné alapvetően a februárban kijött új anyag, a Nightside promózását célozta, és azt hiszem, hogy ez a gyakorlat sikeres volt: tulajdonképpen teltház ugrált-őrjöngött-tapsolt az oroszok zenéjére. Hosszú percekig szólt a taps, a Gríííííma-Grííííma, de aznap elmaradt a vanmórszong, én pedig a villany felkapcsolása után nagyjából úgy éreztem magam, mint az átlagos laposföld-hívő, amikor tényleg elér a világának peremére: most akkor merre is van az előre?

Számomra – persze túlzással – a 2020-as évek legjobb koncertje volt ez a hétfői. Két olyan, az extrém metal széles spektrumán mozgó, ötletes és tehetséges társaság zenéjét hallgathattuk három zenekar formájában, akikből már egy név is nyálcsorgatóan hat a black metal rajongókra – ám három ilyen társaság fellépése egy estén már önmagában is a csodával határos. És arra a kérdésre, hogy miért is nem követem napról napra a zenekarok kisbuszait, mostanáig sem tudok magamnak kielégítő választ adni…

Írta: Á