“Az gondolom, hogy a black metal az egyik legjobb műfaj arra, hogy el lehessen mondani dolgokat…” – interjú Sebastian Ramstedt-tel (Necrophobic)

You can find the original English version of the interview here.

Egy gyors kérdés bemelegítőnek: az utolsó albumotok 2018 februárjában jött ki. Milyenek voltak a visszajelzések, hogyan fogadta a hallgatóság?
Ó, nagyon jók voltak a visszajelzések, sokkal-sokkal jobbak, mint amit bármikor is vártunk volna, úgyhogy nagyon boldogok vagyunk. Turnézunk, amióta megjelent az anyag, leginkább is hétvégénként lépünk föl vagy pedig rövidebb turnékat teszünk erre-arra. Nagyon-nagyon jó volt a fogadtatása, és ebben a másfél évben egyre nagyobb és nagyobb lett a hallgatóság, úgyhogy ez az album igencsak sikeresnek mondható.

Dolgoztok bármilyen új anyagon esetleg, és ha igen, akkor mikorra várhatjuk a megjelenést?
Hát nagyjából hat új dalunk már kész van, és egy páron jelenleg is dolgozom – tehát úgy gondolom, hogy talán ősszel el tudjuk kezdeni a felvételeket és a tél során meg is tudjuk csinálni a stúdiómunkát. De ez igazából egy terv egyelőre, semmi sincs véglegesítve.

Az új dalokon turné közben is dolgozol, vagy csak otthon?
Leginkább is otthon. Általában reggelenként írok zenét… minden reggel fél ötkor kelek, mielőtt a család is felébredne. Ekkor még csönd van és nyugi, le tudok ülni zenélni és fölvenni mindenféle demókat meg ötleteket – tehát nagyjából így készülnek az albumok. Minden reggel hatig zenét írok, kávézom és gitározok.

Hogyan írjátok a dalokat? Együtt dolgoztok, vagy pedig minden a te fejedben áll össze a végleges formájában?
Legelőször is én találom ki a dalokat, és igazából bármiből ötletet tudok meríteni. Maga a dallam az, ami egyszer csak megszólal a fejemben – meghallok valami könnyed dallamot vagy bármi ehhez hasonlót, és ebből máris írok egy dalt. Nagyon gyakran egy dal teljes koncepciója egyszerre születik meg – ekkor már csak annyi a dolgom, hogy azokat az érzéseket és érzelmeket dallamba ültetem át. Tehát igazából ennyi az egész: egy érzéssel kezdődik, azzal, hogy milyen dalt is szeretnék írni, annak hogyan is kell kellene megszólalnia, milyen érzéseket kellene visszaadnia, milyennek is kellene lennie – és ezek után már csak azokat a riff-eket kell megtalálnom, amik ehhez az egészhez megfelelően illeszkednek.

Van bármilyen zenei képzettséged, vagy pedig született zenész vagy?
Kilencéves koromban kezdtem el klasszikus gitáron zenélni, és zeneiskolába jártam tizenöt éves koromig, de nem gondolnám, hogy valami hihetetlenül sikeres voltam…

…na ne már…
…de mindenesetre ez egy nagyon jó tapasztalat volt. Aztán 12 éves koromban kezdtem el elektromos gitáron játszani… nagyon vicces volt, mert nem volt senki a környéken, aki meg tudta volna mutatni, hogy hogyan kell palm muting-olni vagy bármi ehhez hasonlót csinálni, úgyhogy mindent magam kellett hogy kitaláljak, még azt is, hogy hogyan működik a torzítás. Az nagyon durva volt… ugye senki sem szólt egy hangot sem arról, hogy létezik olyan, hogy torzító, és akkor az van, hogy csak hallgatod, hogy “mi a lófaszt csináltak ezek azzal a dallal meg a szólóval, hogy így szól?” A kezdetek kezdetén Twisted Sister meg Iron Maiden dalokat játszottam; egyszerű dalok, könnyű szólok, de azért nem volt egy egyszerű menet technikai szempontból, mivel senki sem mondta el nekem, hogy hogyan is csináljam, úgyhogy eltartott egy ideig, ameddig rájöttem, hogy pontosan mit is kell csinálni. Például nem tudtam, hogy mik a metal-ban használt akkordok – a gitársuliban mi teljes akkordokkal dolgoztunk, és csak csodálkoztam, hogy “ez nem egészen úgy szól, mint ahogy az Iron Maiden játssza, még akkor is, ha ez is egy D-dúr… de miért szól ez az egész ilyen hülyén?

És mi a helyzet a többiekkel?
Persze, ők is írnak és bedolgoznak, de azért én csinálom a döntő többségét. Aztán megmutatom nekik az ötleteimet, amiket a lehetőségekhez képest próbálok szépen kidolgozni… ezután ők adnak mindenféle ötleteket, megváltoztatunk egy csomó dolgot, majd utána jön az, hogy “változtassuk még meg ezt”, “tudnánk-e azt úgy csinálni, hogy”, “ez a rész itt túl hosszú lett”, “igen, talán ott lehetne a refrén”, meg ehhez hasonló dolgok, úgyhogy ennek függvényében szépen átalakulnak a dalok.

Mi inspirál alapvetően a zeneírás során?
A dalszöveget és az egész légkört tekintve egy csomó olyan dolog, ami földühít. Csomószor van az az érzésem, hogy “na, ennek most márpedig ki kell jönnie bármi áron is”, és ez határozza meg az egész légkört. De mindenféle ötletek, dallamok, bármi… akár videóból, moziból, bárhonnan. Jelenleg például a régi Los Angeles-i társaságok szólóiból tanulok – gondolok itt a Rats-ra vagy Van Halen-re, meg a hozzájuk hasonlókra. Ők sokkal többet ki tudtok hozni a gitárból… akkoriban a gitárosok még nem csak az alap kvint-akkordokat játszottak, hanem használták az egész hangszert, és nem féltek a különböző ötleteiket gitáron megvalósítani… egy kicsit ilyen “minden bele” stílusban ment az egész. Úgyhogy most éppen a Rats-be és Van Halen-be ástam bele magam, azt nézegetem, hogy miket csináltak, hogyan is használták a hangszert, és hogy pontosan hogyan is lépték át a határokat, és próbálok a saját riff-jeimhez ötletet meríteni. Igazából nekem zenészként képesnek kellene lennem arra, hogy pontosan fejezzem ki magam, de egy csomó esetben szabályok vannak a black metal ban is… és ez az, aminek én ellene vagyok. Igazából soha nem fogod Fun Core-t és a Necrophobic-ot összekeverni, de én mindezeket belekeverem a dalainkba, úgyhogy meglehetősen előremutató lesz az egész. Ezt még próbálom mindenféle inspirációval meg spékelni, hogy tényleg egy ötlettel teli muzsika legyen.

Az Ordo Inferus még működik?
Nem, nem gondolom, nem… ez igazából nem egy rendes, működő zenekar. Ez Henrik-nek (Henrik Brynolfsson) egy projektje, és a dobos (Janne Rudberg) egy családi tragédia miatt, ha jól tudom, gyakorlatilag kiszállt, tehát ez a zenekar jelenleg parkolópályán van. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy itt a vége, és már soha többet nem fog működni, de igazából abban a zenekarban én csak a szólógitáros vagyok… soha semmi egyebet nem játszottam, a szólókat.

Hogyan osztottad meg az erődet a Necrophobic és az Ordo Inferus között?
Az Ordo Inferus-ban csak akkor játszottam, amikor egy pár évre kiszálltam a Necrophobic-ból. Na ekkor volt az, hogy Henrik megkeresett és megkért, hogy szálljak be. Ekkor nem volt semmilyen más egyéb zenekarom, úgyhogy ez így meglehetősen jól sült el – de amióta újrakeztem a Necrophobic-kal, azóta tulajdonképpen semmi nem történt az Ordo Inferus háza táján. Tehát a Necrophobic az, ami száz százalékban elviszi az időmet.

Ha jól tudom, házas vagy. A feleséged is eljön a Necrophobic koncertjeire?
Nagyon-nagyon ritkán. Két pici gyerekünk van, a fiatalabb hat hónapos, tehát a feleségem a jövőben vélhetően el fog jönni egy-egy fellépésünkre, de most valakinek figyelnie kell a kölykökre is.

És az idősebb gyerekeid voltak már a fellépéseiteken?
A két idősebbik fiam tizenhét és tizenöt éves, és ők már voltak egy jópár Necrophobic-fellépésen, meg még annak idején a Nifelheim koncertjein, amikor éppen a Nifelheim-ben voltam.

És milyen volt számokra apucit a színpadon látni egy teljesen más stílusban, más ruhákban mint hétköznap?
Ó, a gyerekek tulajdonképpen sokkot kaptak, amikor összeállt, nekik hogy nekünk – a zenekarnak – van hallgatóságunk. Tudod, hogy ez hogy működik: én vagyok az apjuk, és igazából nem úgy gondolnak rám, mint egy rocksztárra. Én csak apu vagyok, öreg vagyok, hülye ruháim vannak, tudod, a szokásos: akármit csinálok, soha nem jó. Namost ezek után amikor a színpadon láttak – és ráadásul egy jó koncertet is adtunk, amit a hallgatóság imádott –, teljesen odáig voltak, hogy “hú, basszus, apu, az emberek szeretik a zenéteket… és még albumot is csináltatok!

Van lehetőséged – illetve időd – más zenekarok koncertjeire is elmenni?
Civilben különböző felvételeket gyűjtök, és szerintem már túlontúl is sok zenét hallgatok, ráadásul egy rahedli albumot is vásárolok. Tavaly leginkább a Metallica és az Iron Maiden körül forgott minden, a nagy fellépéseik körül. Látok egy csomó zenekart a turnéink során is, de ilyenkor leginkább interjúzni szoktunk, meg bemelegítünk, úgyhogy nincs túl sok időm arra, hogy egy teljes fellépést végignézzek. De legutoljára… igen, úgy nagyjából pár hete volt, amikor láttam a Distillator fellépését, hú, az nagyobb durrant. Tényleg akkora nagy buli metal rajongónak lenni, ott állni a tömegben, hogy “hú, ez kurvajó, azonnal meg kell venni az albumot és támogatni őket!” Én az gondolom, hogy inkább metal rajongó vagyok mintsem zenész… valahogy a véremben van ez az egész metal dolog.

Mennyire gyakran bökik ki az emberek, hogy “jé, ez mintha Sebastian lenne a Necrophobic-ból?
Nem, nem, Svédországban nem, egyáltalán nem. Svédországban az emberek nem jönnek oda hozzád. Ott olyan soha nem történik, hogy valaki odajöjjön azzal, hogy “ó, kérlek, ezt írd nekem alá” – ez kizárt.

Hallgatsz bármilyen nem-metal zenét? Van bármilyen nem-metal irányzat, ami inspirál?
Annak idején egy csomót hallgattam Tricky-t meg a Massive Attack-ot, nagyon szeretem azt a légkört, amit megteremtenek, ráadásul ezt viszonylag könnyen át lehet ültetni a black metal-ba. Szóval ilyesmiket… meglehetősen sok mindent szeretek, például popzenét is hallgatok, de kell, hogy az egésznek meglegyen a maga légköre. Soha nem időtöltésként, szórakozásból, vagy a tánc kedvéért hallgatok zenét. Ha egy adott dal jó, akkor az egy jó dal, és nem az van, hogy “őőő, ennek metal-nak kellene lennie”… igazából nem érdekel. Én már túl öreg vagyok ahhoz, hogy olyan dolgokkal fárasszam magam, amik egyáltalán nem érdekelnek.

Elnézve a színpadi fellépéseitek stílusát és a ruhákat, azért viszonylag jól látható egy vallásellenes és kereszténység-ellenes hozzáállás. De végül is mi a fő probléma az egyházzal és a kereszténységgel?
A legnagyobb probléma, ha visszamegyünk a gyökerekig, az, hogy ha elolvasod a Bibliát, akkor abból kiderül, hogy Isten alapvetően egy diktátor. És amikor a Sátán megjelent és azt mondta, hogy “figyelj csak haver, én is uralkodni szeretnék, le tudnánk ülni ezt megbeszélni?” akkor arra a válasz az volt, hogy “kibaszottul kizárt, húzás vissza a pokolba”. Na a Sátán ekkor visszavágott, és egy csomó embert magával vitt – én azt hiszem, teljesen normális dolog, ha az emberek fellázadnak egy diktátor ellen, és Isten teljesen egyértelműen egy diktátor. Én azt hiszem, hogy ez a viselkedés – a vélemény vállalása – teljesen természetes része az emberi jellemnek, de természetesen ez felelősséggel is jár. Olyan nincs, hogy azt teszel, amit akarsz, és utána nem fogadod el, ha valaki ezért kritizál. Én azt hiszem, hogy az igazi sátánista élet az, amikor nem szabályok korlátoznak, hanem egyfajta módon te magad állítod fel a szabályokat – a saját utadat járod, azt az utat, amit szeretnél, teljes mértékben függetlenül attól, hogy mások mit mondanak. Nos, én nem vagyok keresztény, nem vagyok hívő, nem hiszek sem a Sátánban, sem Istenben, de azt gondolom, hogy a vallás, az az erő, amelyik elnyom embereket, szimplán rossz. Minden bizonnyal ez volt a legegyszerűbb út annak idején, hogy egy babonás társadalmat működtetni lehessen, de azt gondolom, hogy ez mostanra idejétmúlt, és eljött az ideje, hogy megszűnjön.

Számodra mint zenész számára mit jelent az extrém metal és a black metal?
Mindig is mély benyomást gyakoroltak rám azok a zenekarok, amelyeknek igazi rock&roll stílusuk volt. Nézd csak meg, amikor Elvis megjelent: ő volt a legrosszabb, ő volt a fenegyerek, bőrszerkót viselt, hosszú haja volt, hű de veszélyes volt! Aztán ez az egész mainstream lett, ami azt jelenti, hogy el kellett kezdeni feszegetni a határokat. Utána a 80-as években imádtam a WASP-ot és imádtam azokat a zenekarokat, akik nagyon jó bulikat csináltak. Neki volt egyfajta megjelenésük, amit a szüleim természetesen a legkevésbé sem szerettek. És aztán amikor megjelent a death és black metal, az már csak egy extrémebb formája volt annak, amit például a WASP vagy a Venom csinált. Jelenleg 47 éves vagyok, számomra már nincs annak jelentősége, hogy szabad legyek – de igazából ez volt az az út, ahogy kiszabadultam a társadalomból. Ez a gyerekkoromnak egy nagyon-nagyon fontos része, és azért is nagyon fontos, mert nagyon hosszú ideje csinálom ezt az egészet, hosszú ideje tartok ki mellette, és igazából nem szeretném ezt az egészet feladni. Még csak gondolni sem nagyon tudok más műfajra, amelyikkel képes lennék elmondani azt, amit szeretnék. Ha van lehetőséged dalokat írni, valahogy valaki megteremti számodra az időt és a pénzt, hogy albumokat készíts, és van mondanivalód, akkor valami olyasmit kell hogy elmondj, ami számodra is jelent valamit. Tehát én az gondolom, hogy a black metal az egyik legjobb műfaj arra, hogy el lehessen mondani dolgokat – ebből a szempontból sokkal kifejezőbb, mint például a gore grind vagy a heavy metal. Ezek nagyon jók bulizásra, mindenki érezze jól magát, remek, de igazából ez a hallgatóságnak nem fog tudni adni egy darabkát a lelkedből. Tehát számomra a black metal a tökéletes megoldás arra, hogy elmondhassam azt, amit szeretnék.

Számos interjún tettem fel ezt a kérdést, és általában az volt a válasz, hogy a black metal egy olyan műfaj, amelyik őszinte.
Igen, ez előfordulhat, de nem szükségszerű. Őszintének kell lennie a zenészhez, ez egy fontos dolog. Ha nem lenne a black metal őszinte hozzám, akkor valami mást csinálnék. Az gondolom, hogy az a fajta black metal, ahol csak a megjelenés, a corpse paint és a fasza kinézet számít, meglehetősen sekélyes. Azt hiszem, hogy a black metal a fekete szívekből fakad – már ha érted, hogy mire gondolok.

Írta: Á

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/