Arkhē – A fiókban maradt interjú

Arkhē – A fiókban maradt interjú

Idén tavasszal lesz három éve annak, hogy megjelent az Arkhē debütáló albuma. A kísérletezős, rock, metal, illetve elektronikus és indusztriális elemeket egyaránt felvonultató lemezzel kapcsolatban megjelenésekor számos lelkes kritika megjelent itthon és külföldön, interjút viszont annál kevesebbet lehetett olvasni hazai fórumokon. Amikor kiderült, hogy február 16-án ismét Budapesten játszik a zenekar, elhatároztam, hogy előásom azt a különböző okokból akkor meg nem jelent beszélgetést, amit néhány hónappal a lemez megjelenése után készítettem az azóta szólóprojektből igazi zenekarrá lett Arkhē frontemberével, Nagy Andrással. Az interjú során az album mellett olyan témák kerültek szóba, mint a demóbetegség, vagy a fretless basszusgitár és a jedi kardvívás kapcsolata.

Miért volt szükséged saját projektre a Sear Bliss mellett?

Az ötlet, hogy szólólemezt csináljak, már vagy tíz éve megszületett, sőt, el is kezdtem írni a dalokat hozzá. Pedig akkor a zenekar még nem működött ennyi ideje, tizenegynéhány éven voltunk túl. Viszont tudni kell, hogy elég sokféle zenét hallgatok, és már akkoriban előjöttek olyan ötleteim, amelyeket egy kicsit idegennek éreztem a Sear Bliss világától. Másrészt annyira sok minden történt ott, annyira elfoglaltak voltunk, hogy igazán sosem volt rá időm. Így aztán csak íródtak a dalok folyamatosan, szép lassan egyre több ötlet sorakozott a számítógépemen, de soha nem volt rá lehetőségem, hogy ezeket ténylegesen formába öntsem.

Aztán teltek az évek, és elérkezett egy olyan pont, amikor azt gondoltam, most már elég régóta csinálom a Sear Blisst, és talán ideje lenne valami teljesen más dologgal foglalkozni. A húszéves jubileum után úgy éreztem, lezárult egy fejezet. Egy időre félre is tettem a zenekar dolgait, hivatalosan pihenőre mentünk. Nagyon kellett ez akkor emberileg és zenei téren egyaránt. Nem tudtam akkor másképp elképzelni a szólólemez elkészítését, csak úgy, ha teljesen arra koncentrálok. Végül így indult be a dolog.

Mi motivált azon kívül, hogy új dologba akartál kezdeni?

Volt bennem egy nagyon erős önkifejezési vágy, ami nem csak azokról az ötletekről szólt, amiket a Sear Blissben nem tudtam megvalósítani, mert ott is belefért azért elég sok minden. De szerettem volna valamit teljesen egyedül megalkotni, ami így sokkal személyesebb lehet, mint egy zenekari produktum, ahol többen vesznek részt a kreatív folyamatban. Létre akartam hozni valamit, amit én készítek, elsősorban saját magamnak. Tudtam, hogy bőven van miből válogatni, úgyhogy nem is aggódtam emiatt. Aztán amikor meghallgattam a korábban feldemózott dalokat, kiderült, hogy mindegyik eléggé hasonlít a Sear Bliss bizonyos korszakaira. Ezen meg is lepődtem, mert amikor ezeket készítettem, úgy tűnt, hogy teljesen más stílusban íródtak, de friss füllel hallgatva nagyon érződött rajta mindez. Így nem lett volna értelme szólólemezt csinálni, ezért úgy döntöttem, az egészet elölről kezdem, teljesen nulláról. Azokból a demókból végül egyetlen zongoraszólam maradt meg.

 

Volt benned valamiféle bizonyítási vágy ezzel kapcsolatban?

Semmi ilyesmi nem dolgozott bennem, egyszerűen ez esett jól. Ami a legjobb volt az egészben, az a határtalan, korlátlan szabadság, hogy egyre merészebb megoldásokhoz nyúlhattam, először egyedül, később a producerrel, Viktorral (Scheer „Max” Viktor, a Sear Bliss korábbi, az Arkhē jelenlegi gitárosa). Ez egy önmagát generáló folyamat. Ha húsz évig csinálsz valamit egy nagyjából meghatározott stílusban, de közben nyitott vagy más dolgokra is, azok a hatások elraktározódnak benned. Utólag visszanézve merész vállalkozás volt, mert az eredeti anyagot is kiadhattuk volna kis csinosításokkal, és annak, hogy újrakezdtem az egészet az alapoktól, az is lehetett volna az eredménye, hogy nem jön majd semmilyen ötlet. De aztán egyszerűen elindult a lavina, kapásból az első dal megírásakor, ami később Rianás címmel a lemez nyitószáma is lett. Ez 2014 tavaszán született.

Mit értesz az alatt, hogy elindult a lavina?

A teljes lemez megírásakor annak függvényében, milyen zenei és hangulati hatások értek, elkezdtem a témákat szabadon módosítani. Ez okozza azt, hogy a lemezen akár dalokon belül is sokféle váltás hallható. A végén már egyre meglepőbb dolgokat generált ez bennem, elkezdtem törekedni a még furcsább, még szokatlanabb megoldásokra. Ez akkora szabadságot adott, mint amikor több mint húsz éve, a pályafutásom elején minden kötöttség nélkül, egyfajta gyermeki rácsodálkozással alkothattam, és teljesen új világot fedezhettem fel a zene által. Ha jól számolom, fél év alatt íródott meg az egész lemez anyaga.

 

Lehet gátja az alkotói szabadságnak egy több évtizede működő zenekar, vagy egy jellegzetes zenei világ?

A Sear Bliss, mint zenekarnév valamilyen szinten meghatároz egy hangzást. Ott a dalok is úgy íródnak, hogy például megvan a fúvósoknak a helye. Nem azért, mert minden dalba kötelező tenni, hanem mert azzal együtt teljes az a zenei világ.

Az Arkhē esetében az volt az alapállás, hogy semmilyen előre meghatározott terv nincs. Amikor eszembe jutott, hogy milyen hangzás illene az anyaghoz, gondolkodhattam akár dalonként eltérő megszólalásban is. Lehet, hogy ez hülyén hangzik, a meleg, analóg pergőhangok, amiket előzetesen elképzeltem, egyenesen a gyerekkoromból eredeztethetők. Otthon ezeken a hangzásokon nőttem fel apám lemezgyűjteményét, vagy akár a szalagos magnót hallgatva. Ezeket az ősrégi, hetvenes évekbeli zenekarokat hallgatva bennem maradt ez a hangulat. Ennek következményeként a felvételekhez például szereztünk egy nagyon régi, rohadt vastag, akkoriban készült Ludwig pergődobot, amiből végül ki is hoztuk ezt a hangot.

 

Egyes dalokban erős indusztriális, elektronikus zenei hangszerelések is hallhatók. Ez honnan eredeztethető?

Nem volt olyan célom, hogy valami óriási zenei felfedezést tegyek, vagy kitaláljak egy új stílust. Azért hívom az Arkhē-t jobb híján kísérletezős, ha úgy tetszik, experimentális zenének, mert én magam kísérleteztem. Nem is hiszem, hogy bármi igazán újat kitaláltam volna. Az elektronikus dolgok szintén egyfajta hatásként jelennek meg, hiszen ahogy mondtam, sokféle zenét hallgatok. Ha olyan napom van, belefér az elektronikus zene is, de ez nem tegnap óta van így, hanem évtizedek óta. Nem feltétlenül a Jean-Michel Jarre-féle populárisabb vonalra gondolok, vannak ezek között jóval obskúrusabb, vadabb dolgok is, amiket mindig kedveltem, de az egész ösztönösen, zsigerből jött. Ez is része a zenei világomnak, amit nyilván a Sear Blissbe nem igazán lett volna értelme belevinni. Viszont ezúttal itt volt a lehetőség. Általában nem úgy születtek a dalok, mint egy metállemeznél, ahol egy egységes stílus mentén íródnak a számok. Ha letudtam az egyiket, akkor a következő készülhetett teljesen más felfogás szerint, elindulhattam új irányba, más hatásokkal.

Viktor a megvalósítás terén is nagyon sokat segített. A hangszerelésből és a programozásból is eléggé kivette a részét, közösen dolgoztuk ki a végleges változatokat, hogy tényleg úgy szólaljanak meg, ahogy az kell. Hatalmas tanulási folyamat volt nekem ez az egész, ezt is szerettem a lemez elkészítésében. Eddig főleg metál környezetben mozogtam, de itt a tiszta énektől kezdve az elektronikán át rengeteg minden új tapasztalatot jelentett, ami mindenképp nagyon izgalmas volt.

 

A tiszta ének már a Sear Bliss Eternal Recurrence lemezén is megjelent. Mi terelt ebbe az irányba?

Mindig nagyon izgatott a tiszta ének. Nem csak azért, mert rengeteg olyan zenét szeretek, amiben ilyesmi hallható, de azért is, mert a hörgés, a károgás valamilyen szinten beszűkíti a lehetőségeket. Nem tudsz annyi mindent kifejezni, arról nem is beszélve, hogy üvöltözni bárki tud. Nincs amúgy ezzel semmi baj, én sem szeretnék Darkthrone-t, vagy Cannibal Corpse-ot hallgatni mondjuk áriázós énekkel, de ezen a lemezen sokféle érzést és hangulatot szerettem volna megjeleníteni. Mivel minden dal más, egyszerűen kellett az, hogy az adott hangulatot másfajta énekstílusokkal fejezzem ki.

Az Eternal Recurrence idején már kísérleteztem ezzel. Bár nem vagyok egy született énekes, és nincs is ilyen képzettségem, de akkor szorgalmasan ráfeküdtem a dologra, és sok gyakorlás után be mertem vállalni azt, hogy igazi énekdallamokat írok, és ezeket megpróbálom kidolgozni, előadni. Nyilván ezt sem zeneileg, sem emberileg nem tudtam volna megcsinálni tíz évvel ezelőtt. Kellett hozzá a tapasztalat, és hogy megérjek erre.

 

Mi volt a legnagyobb sikerélményed az album készítése kapcsán?

Jó kérdés, mert sok szempontból megközelíthető ez. Nyilván a legnagyobb sikerélmény az volt, amikor a kezembe foghattam az elkészült lemezt. Hasonló volt ahhoz, mint amikor 1996-ban elkészült az első Sear Bliss-lemez, a Phantoms. Döbbenetes érzés, csak egy gyerek megszületéséhez tudom hasonlítani.

Az alkotómunka során a legjobb a már említett határtalan szabadság volt. Az érzés, hogy nem tudtam, mi lesz a végkifejlet. Nem volt semmilyen koncepció. Azt sem tudtam, hogy hány dal lesz, hogy pontosan mi körül forog majd az egész. Bármit megtehettem. Elindultak a dalok a maguk útján, én pedig hagytam azokat kibontakozni. Ezért is íródott lassan az anyag, és a felvételek is ezért tartottak sokáig. Szerencsére Viktor átérezte ezt, partner volt abban, hogy ne foglalkozzunk az idővel, inkább hagyjuk szárnyalni a gondolatokat, és ami éppen jön, ahhoz alkalmazkodjunk.

 

Érezhető némi rokonság az Eternal Recurrence és a Λ között. Te mit gondolsz erről?

Tudni kell, hogy az a lemez nem véletlenül lett olyan, amilyen. Ott eléggé súlyos lelkiállapotban íródtak a dalok. Szerencsére most azért más volt a helyzet. Talán úgy lehet ezt jól szemléltetni, hogy akkor benne voltunk a sűrűjében, ez az anyag pedig távolabbról szemléli azokat a dolgokat, amik foglalkoztatnak. Ezért születtek olyan számok, amelyek akár az életem egy-egy korszakára is utalhatnak. Az Eredet például a Sear Blissről szól, azokról a tapasztalatokról szól, amit nekem jelent a zenekar, és amiket megéltem általa. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen dalt írok majd, ilyen szemszögből. Ehhez meg kellett élnem azt a huszonpár évet, és kellett hozzá közel negyven évnyi élettapasztalat. Azt gondolom, ez egy nagyon őszinte lemez, mert ilyen témákhoz máshogy nem lehet nyúlni. A saját lelkemet csupaszítottam le a dalokban, és végül annyira személyes és kitárulkozó lett az anyag, ami először nagyon fura és szokatlan érzés volt.

 

Kicsit olyan a lemez, mintha lenne egyfajta számvetés jellege.

Jól látod. Nem volt könnyű. Ezért is érdekes élőben előadni, hiszen nem egyszerűen dalokról van szó, hanem az azokban feldolgozott különböző korszakokról, amik nekem sokat jelentenek. Persze nem valószínű, hogy mindenkinek pontosan azt mondják a dalok, amiket én megírtam bennük, de itt nem volt semmilyen versengés, vagy bizonyítási vágy a külvilág felé. Másodlagos volt, hogy tetszik-e majd valakinek. Ezt jól jellemzi az, ahogy készült: amikor elkezdtem csinálni, voltak érdeklődő kiadók, el is kezdtem tárgyalni néhánnyal, de a vége az lett, hogy már egyáltalán nem érdekelt ez a része, csak csináltam a magam örömére, és a felvételeket is én finanszíroztam, mert úgy éreztem, hogy meg kell csinálni, és kész. Nem akartam, hogy azon múljon a dolog, hogy kiadja-e valaki vagy sem. Végül szerencsére sikerült hozzá partnert találni, de az elsődleges az volt, hogy el kell készülnie, bármilyen áron.

Max amellett, hogy az ország egyik legrutinosabb producere és hangmérnöke, nem először volt kiemelt alkotótárs számodra. Ő mit tett hozzá az egészhez?

Tudni kell, hogy nélküle ez az anyag teljesen másként alakul, és nem is működött volna a dolog, ha nem vagyunk ilyen szoros barátságban. Elég régóta ismerjük egymást, jóval több ez, mint munkakapcsolat, ezért amikor elmondtam neki miről szólnak a dalok, át tudta élni őket. Tiszteletben tartotta ezt, abszolút nem úgy állt hozzá, mint egy épp soron következő lemezhez, produkcióhoz. Bevontam a dalírási folyamatba, hihetetlenül értékes tanácsokkal látott el, és végig ott volt a demózások alatt, pedig nem is egy városban lakunk.

Pont a minap véletlenül kerestem valamit a gépen, és belehallgattam a demókba, amik sok tekintetben teljesen máshogy szóltak, más megközelítésben készültek, mint a végleges lemezanyag. Számítottam rá, mint producerre, egyrészt, mert ebben nekem nincs akkora tapasztalatom, másrészt sok tekintetben ismeretlen terepre merészkedtem ezzel az anyaggal. Már csak azért is, mert kitárulkoztam, ami igen könnyen kényelmetlenné válhat. Ilyenkor kell egy külső ember, akinek van rálátása a dolgokra. Zeneileg szintén voltak olyan területek, ahol nem mozogtam otthonosan, nem beszélve a tapasztalatáról és a zenészi képességeiről. Nagyon sokat köszönhetek neki minden téren.

 

A hangszereket túlnyomó részben te játszottad fel.

Készítettem demókat itthon, de ezeket nem szoktam túl precízen kidolgozni, és nem is szeretek annyira belemenni ilyenkor a részletekbe, mint Viktor. A felvételeknél a gitárokat, a basszust, szintit, az éneket nagyrészt én csináltam, de az sem jelentett semmilyen problémát, hogy bizonyos részeket ő énekeljen. Ilyen a lemez utolsó száma, az Esthajnal is. Kiderült, hogy nem annyira kényelmes az én hangfekvésemnek, Max viszont elég jó énekes, úgyhogy nem csináltam ebből egókérdést. Nyilván megtehettük volna, hogy a kényelmetlenebb szólamokat utólag kicsinosítgatjuk autotune-nal, egyszer meg is próbáltuk, de nem szólt jól, nem volt benne a szükséges dinamika.

Ugyanígy voltak olyan gitárriffek, amelyeknél kifejezetten mondta, hogy ezt ő szeretné feljátszani. Nem akartam mindent egyedül csinálni, ezért is hívtam vendégeket. Azt szerettem volna, ha mindenki hozzátesz valamit, amit én nem tudnék. Ezért merült fel Ziskó Olivér neve dobosként, akivel minimum huszonöt éve ismerjük egymást, sokat zenéltünk együtt, mindig jól tudtunk együtt dolgozni. Trombitán Bruszel Balázs közreműködik, aki az Eternal Recurrence idején volt a Sear Bliss tagja. Igazából most már nem is használnám azt a szót, hogy szólólemez, hiszen az élő koncerteken teljes zenekarként állunk ki. Annak indult, de végül sokkal több lett annál. Ezért is jelent meg végül Arkhē néven. Így megállja a helyét önmagában. Nem egy személyt takar, hanem egy olyan érzéshalmazt, amit valaki egyedül nem is tudna létrehozni, legalábbis én nem lennék rá képes.

 

Sok helyen hallható a dalokban fretless basszusgitár, azzal mikor kezdtél foglalkozni?

Mindig nagyon szerettem a hangját. Először a Cynic Focus lemezén hallottam Sean Malone dolgait, nagyon bírtam mindent, amiben játszott, mint az Agora, vagy a Gordian Knot. Aztán amikor később kint éltem pár hónapig Amszterdamban, összeismerkedtem a Pestilence és az Obscura akkori bőgősével, Jeroen Paul Thesselinggel, ez az élmény szintén ebbe az irányba terelt. Ha jól emlékszem, végül 2011-ben vásároltam egyet. Nekiálltam gyakorolni, és ma már azt mondom, ha nem lennék frontember a Sear Blissben, akkor szinte csak fretlessen játszanék. De ennél a hangszernél ott kell lenni fejben, muszáj figyelni rá, nem tudsz mellette csukott szemmel énekelni. Illetve valaki biztosan tud, de az már nem az a szint, ahol én vagyok. Emlékszem, amikor megvettem, pont hajnalban értem haza egy koncertünk után, de nem feküdtem le aludni, reggel nyolcig azon játszottam, hatalmas élmény volt. Annyira korlátok nélküli játékot tesz lehetővé, ami valami hihetetlen, ha tényleg ráérzel, és megtanulod. Először persze azt gondoltam, hogy á, ez képtelenség, de aztán beigazolódott az, amit olvastam valahol, hogy az első pár alkalommal sötétben kell rajta játszani. Tisztára, mint amikor Obi-Van Kenobi tanítja Luke-ot a jedi kardvívásra a Csillagok Háborújában. Ezzel a módszerrel előbb-utóbb elkezdesz együtt rezegni a hangszerrel. Sok gyakorlás kellett hozzá, de teljesen új dimenziót nyitott meg számomra.

 

Zenészként mi az erősséged szerinted?

Nem is tudom, talán a lelkesedésem. Ez már gyerekkoromban, sportolóként is jellemző volt rám. Mielőtt be nem szippantott a rock ‘n roll, rövidtávfutóként atletizáltam, és akkoriban is voltak körülöttem olyan baromi tehetséges srácok, akik annak ellenére, hogy nem jártak el edzésre, meg néha még ittak is, simán lefutottak. Én meg folyamatosan szarrá edzettem magam, hogy hajszálnyi különbséggel utolérjem őket. Ez az egész életemet végigkísérte. Különösebben nem voltam tehetséges semmiben sem, vagy mondjuk úgy, nagyon kevés dologban voltam az. De ehhez párosult egyfajta akaraterő és lelkesedés, akár a futásban, akár a zenélésben. Talán ennek köszönhetem, hogy meg tudtam valósítani a kitűzött céljaim. Egy csomó korábbi zenésztársam tehetségéből fakadóan kisujjból olyanokat csinált, amiket én csak verejtékkel tudtam elérni, de pont emiatt miatt ők sokszor nem is értékelték ezt, félvállról vették a dolgot.

 

Van még egy név a vendégek között, akit nem említettél, Korponay Zsófia. Ő ki?

Ő egy szombathelyi születésű színésznő, aki egyben nagyon jó énekes is, többen azt mondják, hogy ritkaság az ilyesmi. A Fergeteg havában, amihez a klip is készült a refrén alatti vokálszólamot eredetileg, mondjuk így, felhuhogtam demó jelleggel. Úgy éreztem, jól áll ez a dalnak, de később Viktor javasolta, hogy próbáljuk meg női énekkel.

Akkor épp a szombathelyi Weöres Sándor Színház stúdiójában dolgoztunk, ott vettük fel az énekeket, meg néhány fúvós szólamot, utóbbiakat természetes zengetővel, ami az épület folyosója volt. A munkát mindenféle színházi felvételek szakították meg. Csak néztünk, amikor többekkel együtt bejött egy országosan ismert színésznő, akinek az volt a dolga, hogy az egyik darabhoz valami borzalmasan ordenáré szexjelenet hanganyagát vegyék fel, amiben szerepel egy malac is. Velünk ellentétben ők nem voltak lámpalázasak, előadtak valami eszméletlen orgiát, mi meg vörös fejjel hallgattuk az egészet. Voltak ilyen kis közjátékok, meg persze színészbüfé, nagyobbnál nagyobb nevekkel.

A lényeg, hogy megkérdeztük a helyi hangtechnikust, hogy ki itt a legjobb énekes, ő erre mondta, hogy ki lenne más, a Zsófi! Kiderült, hogy ismerjük, mert dolgozott már együtt Viktorral, csak épp nem volt ott a színházban. Megkerestük telefonon, és végül rákövetkező héten jött ki velünk az osztrák stúdióba, ahol éppen folytattuk a munkát. Igazi profi, a kért helyekre felénekelt egy csomó verziót, mi pedig azokból választottuk ki a legjobbakat. Velem ellentétben ő pont az a fajta zenész, aki odajön, elmondod neki, mit szeretnél hallani, és azonnal megcsinálja tökéletesen. Mindössze instruálnunk kellett egy kicsit azt illetően, milyen érzésvilágot, milyen hangulatot képzeltünk el.

Itt kell megemlítenem, hogy Viktor eszméletlen jó pszichológus, mindenkiből ki tudja hozni a legjobbat, engem is beleértve. Ha egy énektéma, vagy hangszeres rész nem úgy sikerül, ahogy kellene, mindig tud valami hasonlatot, hogy most mire gondolj, amivel azonnal rávezet a megoldásra. Ezek voltak a legizgalmasabb tapasztalatok! Az ember el sem hiszi, mi mindent képes kiadni magából, ha megvan hozzá a megfelelő inspiráció. Ő tökéletesen tudja ezt. Megtisztelő volt az az alázat és türelem, amit a lemez készítése során tanúsított, hiszen azért én nem vagyok egy Peter Gabriel, vagy akárki, aki pontosan tudja, hogy mit akar, és azt azonnal csinálja is.

Ha jól tudom, a lemez végső formába öntése sem hétköznapi körülmények között zajlott.

Amennyire lehetett, komoly helyeken vettünk fel mindent, a dobokat, és a zongorát például a Pannónia Stúdióban, az éneket meg a gitárokat az osztrák PinkNoise-ban, de szerencsére a mai technikának köszönhetően a keveréshez erre nem volt szükség. Viktor otthon látott neki a munkának, de aztán kiderült, hogy nem igazán ideális az a környezet ilyesmire. Végül egy éppen üresen álló üzlethelyiséget béreltünk ki a munkahelyem tőszomszédságában, hogy időt tudjunk spórolni. Intéztem a napi ügyeket, és amikor lehetett, átszaladtam meghallgatni, éppen hogy áll az anyag. Megpróbáltunk mindent kihozni a helyből, amit lehetett, messze nem volt ez sem profi stúdiós környezet, de végül valahogy kijöttünk belőle. Volt egy-két pont, ahol már elvesztettem a fonalat, és azt mondtam, hogy engem nem érdekel, hogy szól, csak fejezzük már be.

 

Miben nyilvánult meg az, hogy elvesztetted a fonalat?

Létezik egy olyan jelenség, amit a zenészek demóbetegségnek hívnak. Aki csinált már saját albumot, pláne olyat, aminek a felvételei sokáig húzódnak, valószínűleg tudja, miről beszélek. Mi az album készítésekor átéltük azt az állapotot, amikorra meggyőződésünk lett az, hogy az otthon, éjjel egykor félrészegen felkalimpált demóváltozat jobban szól, mint a több hónapos munkával, profi stúdióban felvett, megkevert dalok. Egyszer-kétszer tényleg csúnyán megijedtem, mert olyan szinten beleborultunk a lemezbe, hogy már nem tudtuk reálisan megítélni az anyag minőségét. Nem is csoda, hiszen egy éven át gyakorlatilag ez töltötte ki szinte minden napunkat. Max úgy érezte, nem tudjuk átmenteni az eredeti felvételek hangulatát a lemezverziókra. De ilyesmit nem most éltem át először. A Phantomsnak is volt egy elég alaposan kidolgozott próbatermi változata, amit már jó régen nem hallgattam, de amiről sokáig úgy gondoltam, hogy a rosszabb hangzás ellenére – egy kétkazettás magnóval vettük fel – van benne egy olyan mágia, amit a stúdióváltozatokban nem sikerült elkapnunk. Ez mindig a dal szerzőjének a legrosszabb, aki tudja, mi jelent meg először a lelki szemei és fülei előtt. De aztán az Arkhē-lemez készítése során is sikerült ezen túllépni valahogy. Azt mondtuk, hogy tekintsük ezeket a változatokat kiindulási alapként, amelyekből bármerre elkalandozhatunk. Néhány dal hihetetlen messze jutott az eredeti elképzeléstől. Hogy mást ne mondjak, volt olyan, amiben eredetileg pár helyen még blastbeatek is szerepeltek volna.

 

Általában véve mi a célod a zeneírással?

Jelen esetben a zeneírás egyfajta terápia volt. Ez jellemző volt az Eternal Recurrence albumra is. Az, hogy kiírsz magadból bizonyos érzéseket, mindenképpen egyfajta öngyógyítási folyamat. Számomra zenét írni és előadni az egyik legfontosabb mozgatórugó. Pont azon gondolkodtam nemrég, hogy talán nem is tudnám e nélkül elképzelni az életemet.

 

A Fergeteg havához készült videó. Kivel dolgoztatok, és miért pont erre a dalra esett a választás?

A klipet készítő Fábián Gáborral hároméves korunk óta ismerjük egymást. Talán ő a legrégebbi barátom, régóta dolgozunk már együtt fotó és vizuális vonalon. Ahogy Viktorral, vele is félszavakból, vagy akár egy szemvillanásból megértjük egymást. Pontosan tudja, hogy mire gondolok, mit akarok kifejezni. Ő készítette a lemezborítóban látható fotókat, és a Fergeteg havának kisfilmje is az ő nevéhez fűződik. Eredetileg szöveges videót terveztünk, de végül igazi klip lett belőle. Nagyon gyorsan dolgoztunk, a természeti snittekkel együtt 3 óra alatt végeztünk, de ezúttal is nagyon nagy élmény volt a közös forgatás. Ugyanaz a lelkesedés van benne is, mint bennem. Nyugodtan rá mertem bízni az egészet, nem is dolgoznék mással, még akkor sem, ha fizetnének érte.

Maga a forgatás sokkal könnyebben ment, mint a klipdal kiválasztása, hiszen a lemez minden száma más karakterű. Ideális esetben ezt az anyagot egyben érdemes végighallgatni, mert nem lehet egy alkotóelemet kivenni az egészből. Szerintem nagyon egységes a lemez hangulata, annak ellenére, hogy rengeteg helyről táplálkozik. Amikor felvetődött az igény, többek között a kiadó részéről, hogy kellene klip, eléggé meg is voltunk lőve emiatt. Ha elektronikusabb dallal vezetjük fel a lemezt, az megtévesztheti a hallgatóság metal felől érkező részét, és viszont. Nyilván aki annyira nem nyitott különböző műfajokra, annak lehet, hogy így sem lesz a kedvenc lemeze, de nem is volt cél az, hogy mindenkinek tetsszen. Sokkal fontosabb volt, hogy megszülessen, és hogy ez pont akkor történjen, amikor annak ideje volt. Tudom, hogy valamiért meg kellett csinálnom, és azt is, hogy ha most venném fel, már tök más lenne. Csak annyi volt a célom, hogy elkészítsem, semmi más.

 

arkhē Facebook: https://www.facebook.com/arkhehungary/

A fotókat Gyuricza Ferenc, Fábián Gábor és Lányi Kristóf készítette.

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/