Egy korábbi cikkünkben viszonylag hosszasan fejtegettük, hogy adott országok vagy nemzetek nevének említésekor mennyire is dobban meg a black metal rajongók szíve, mennyire jövünk lázba a várható csemegékre gondolva. Ha például Norvégiát említjük, akkor mindenkinek felcsillan a szeme, és az adott példában Lengyelországgal a kapcsolatban is körbejártuk ugyanezt. Lengyelország szomszédjától, Németországról is hasonlóan lehet nyilatkozni: ha feltenném azt a kérdést, hogy ki tud húsz vagy tizenöt évvel ezelőtti aktív minőségi black metal-t játszó német zenekart mondani, akkor valószínűleg hosszas vakarózás után az Agathodaimon és a Mystic Circle neve hangzana el, talán az Agrypnie, és valószínűleg mindenki nagy bajban lenne, ha egy negyediket is mondani kellene. Azóta robbanásszerű volt a fejlődés mind a mennyiséget, mind pedig a minőséget tekintve, és azt kell hogy mondjam, hogy a fékezhetetlenül burjánzó német underground black metal élet kötelező éves seregszemléje – a Dark Easter Metal Meeting – egy remek és soha meg nem unható keresztmetszetet mutat a mindenkori felhozatalból. A fentebb emlegetett német underground black metal két képviselője, a Downfall of Gaia és a Der Weg einer Freiheit tette tiszteletét hétfőn a Dürer kertben. A két társaság külön-külön már vendégeskedett nálunk, most azonban egyszerre érkeztek, ami gondolom nem esett különösen nehezükre: amellett, hogy a Der Weg einer Freiheit énekese – Nikita Kamprad – egy pár sor erejéig beugrott az előzenekarhoz énekelni, szoros barátság is összefűzi őket.

A 041-es terembe volt meghirdetve a fellépés, kezdés hétkor, zárás tizenegykor,  két fellépő – ez a menetrend valahogy nem akarta kiadni az ívet, de aztán amikor kiderült, mégiscsak inkább este nyolckor van start, akkor már tisztább lett a helyzet. Elsőként az észak-németországi Downfall of Gaia lépett színpadra – semmi cécó, semmi különösebb előkészület, mind a négyen szépen fogták magukat, fölsétáltak, és kezdetét vette a buli. A Downfall of Gaia nem kezdő a műfajban: több mint 10 éve tolják a kicsit atmoszférikus beütésű post black metal-t. Eddig öt albumon vannak túl, és a legutolsó munkájuk, az Ethic of Radical Finitude bő fél éve, idén februárban jelent meg. Az első hangoknál kicsit elkezdtem aggódni, ugyanis ha fölélövök, akkor voltunk háromtucatnyian, de szerencsére a hangok mágnesként működtek, és tíz perc alatt szépen meg is telt a hely.

Az atmoszférikus, kicsit sludge-os beütésű post black metal zenekarok fellépései kívülről nagyon szórakoztatóak: áll tetszőleges darabszámú zenész a színpadon, akik folyamatosan játszanak, miközben a velük szemben álló hallgatóság döntő többsége mozdulatlanul, becsukott szemmel, felemelt fejjel élvezi az agyát átmosó zenét. Teljesen menetrendszerinti, hogy fellépésen nem csak előre, hanem hátra is nézegetek – az egész termet jól láthatóan megtöltötték a becsukott szemmel révedező hallgatók, akiket a Downfall of Gaia muzsikája ragadott magával. Én általában a gitárra és a gitárosokra figyelek – a Downfall of Gaia esetén viszont Michael Kadnar dobos volt az, aki lekötötte a figyelmemet. A műfajban méltán elismert amerikai fiú valami hihetetlen energiával és lendülettel dobolt, és tulajdonképpen nyugodtan mondhatjuk azt, hogy ő tartotta egyben az egész zenét. Nagyjából egy óra jutott rájuk, megköszönték a hallgatóság figyelmét, levonultak, majd pár perc múlva vissza, és megkezdődhetett az albumborító-aláíratós – kézfogós szekció.

Mintegy félóra szerelgetés után, fél tíz környékén színpadra lépett a Der Weg einer Freiheit teljes legénysége, és nekiugrottak az utolsó album első dalának. Ők sem pályakezdők: a negyedik nagylemezük, a Finisterre két éve jelent meg, és jelenleg az első demójukat, a  Der Weg einer Freiheit-ot jubileumoztatták: idén volt tízéves ez az anyag (az új anyag felvételei jövőre kezdődnek meg, a kész anyag pedig utána való évben lesz elérhető).

A black metal-ra mindig úgy tekintünk, mint egy olyan zenére, amelyiknek a fő célja az alapok – és egyben a zene – újra- és újraértelmezése, és azt hiszem, ebben a Der Weg einer Freiheit egy tökéletes példanak bizonyul. Nagyon heterogén a stílus, amit játszanak – a viszonylag hosszú, disszonáns, és egészen betegnek mondható akusztikus részektől elkezdve a dallamos Dark Funeral- vagy Emperor-szerű riffekkel operáló zenén keresztül egészen a csendes, disszonáns, teljesen elborult post black metal-ig mindent megtalálhatunk –, de mindezt úgy előadva, hogy ezek a roppant heterogén részek nem hangzanak összecsapottnak, hanem szépen szervesen fejlődnek ki egymásból. Talán ez lehet az oka annak, hogy a Der Weg einer Freiheit-ot és Nikita Kamprad-ot a műfaj meghatározói között emlegetik a szakírók. Itt is ki szeretném emelni a dobos munkáját: az ember azt gondolná, hogy az ilyen újhullámos jellegű black metal-nál elég, ha az ember rendesen tudja kalapálni a duplázót, meg időnként eltalálja pergőt, és akkor már nagy baj már nem lehet – ezzel a sztereotípiával szemben példaértékű Tobias Schuler munkája, aki nemcsak ritmusszekcióként, hanem egy csomó esetben hangsúlyozó- és díszítőszekcióként és működött. A  Der Weg einer Freiheit-nak majdnem másfél órája volt – gyors levonulás után még egy búcsúszámot játszottak, Nikita felkonferálása szerint a leghosszabb dalukat –, aztán mindenki ment a dolgára: a zenekar a backstage-be sört inni, a hallgatók meg trikót és CD-t vásárolni. Jól szóltak, még elöl is meglehetősen tisztán lehetett hallani mindent és mindenkit, így a rájuk kiszabott másfél óra nagyon gyorsan elment.

Zárás után negyedórával kezdtek előszállingózni a zenekar tagjai, így Nikita-val, a frontemberrel is tudtam pár szót váltani. Nagyon lelkes volt, azt mondta, hogy ez minden bizonnyal az egész turné eddigi legjobb fellépése volt, és a közönséget is nagyon-nagyon imádta – különösen azt a két szlovák versenyzőt, akik mindenhová elkísérjük a zenekart –, és teljesen odáig volt a pozitív visszajelzések után. Egye fene, nem fogok hangosan tiltakozni, ha sűrűbben vendégeskednek Magyarországon!

Írta: Á