fbpx

A nagy lengyel egyházszakadás, avagy Батюшка-Batushka: 1:0

Nehéz dologra vállalkoztunk: megpróbáljuk megérteni és összehasonlítani az egyre szaporodó Batushka név alatt futó projektek zenéjét stílusát. Ugye a kezdetek kezdetén adott volt egy black metal zenekar, amelyikről meglehetősen keveset tudhatott nemcsak az átlagos, de még az átlagosnál mélyebb ismeretekkel rendelkező hallgató is – vélhetően ez már a brand része volt. Először is adott volt a zenei műfaj – unortodox black metal –, és a fellépések során tulajdonképpen egy feketemisésített ortodox szertartást élvezhettünk végig nyolc tételben. A fellépők állampolgárságát viszonylag jól lehetett sejteni, a személyazonosságukat illetően azonban mindenféle vad tippek keringtek – az énekesnek ugyonolyan lúdtalpa van, mint az X zenekar dobosának, és a gitáros pedig pontosan ugyanúgy tartja a pengetőt, mint a W gitárosa –, és időnként egymásnak szögesen ellentmondó megfejtések keltek életre.

Ami az egész zene – és zenekar – egyediségét adja, az számos esetben vita tárgyát is képezte. Elsőként is adott egy focicsapatnak is elegendő darabszámú zenész, akik halálfejes-fordított keresztes kámzsában, eltakart arccal (hmmm, hol is láttunk ilyet lengyel zenekarnál?), mezítláb állnak színpadra, egy gitár – basszusgitár – dob – ének kombinációban. Ez van megfűszerezve hihetetlen mennyiségű látványos színpadi kellékkel – mint például füstölők, koponyák, valamint a görögkeleti egyház misekellékeinek döntő többsége is föl lett vonultatva a színpadra. Sokan úgy gondolják – és viszonylag nehéz vitatkozni az érveikkel –, hogy ez tulajdonképpen csak cirkusz, színház (a panem et circenses-ből kinek melyik), és igazából nem lehet komolyan venni ezt az egész szemfényvesztést. Mások viszont – köztük e sorok szerzője is – úgy gondolják, hogy itt valami teljesen egyedi ötletet sikerült tök jól megvalósítani: tulajdonképpen a zene szép és fülbemászó, az ortodox liturgia black metal-lal történő ötvözése teljesen egyedi ötlet – mint ahogy remek (marketing)ötlet unortodox black metal-ként aposztrofálni mindezt. (Zárójelben, meddő is lenne megpróbálni a két álláspontot ütköztetin: van, aki Schopenhauer-t olvas kikapcsolódásként, és van, aki meg Rejtőt.) Maga a zene elsőre is könnyen emészthető és dallamos, sokadjára is kellemes, nehéz megunni, ugyanakkor hihetetlenül energikus, és magában hordozza a tömjénfüsttel átitatott ortodox misék misztikumát is. Ja, és mindemellett a színpadkép sem utolsó (figyelembevéve azt is, hogy egy turné során meglehetősen nagy cirkusz lehet ezt a sok cuccot cipelni – és ezen a ponton alaposan csámcsogjunk el azon a beszélgetésen, ami egy rosszkor jött rendőrségi ellenőrzés után az őrszobán játszódna le).

A látványelemek mellett az ős-Batushka zenei eszköztára is meglehetősen egyedi, így a csapat kilóg a black metal zenekarok hosszú sorából egy pár nagyon egyszerű ok miatt. Klasszikus énekhangot – tehát torzítatlan, tiszta éneklést – önmagában nagyon ritkán hallunk, különösen olyat, amelyiknek (jobb szó híján) megvan a maga tere, térfogata. A Hermh-ből ismert Bartłomiej Krysiuk énekhangja pedig ritkaságszámba megy – abból a hatalmas testből olyan mély felhangokkal díszített énekhang tör elő, amivel szerintem egy jövőbeni egyházi pályafutás sem lenne teljesen esélytelen (lásd Hospodi, első tétel). Ha már itt tartunk, akkor Bartłomiej énekhangjáról még egy dolgot el kell mondani: ugye alapjáraton mindannyian azt gondolnánk, hogy egy black metal énekes kiáll a színpadra és ész nélkül üvölt, a legkevésbé sem figyelve a hangmagasságra. Ám ez nem igaz: igenis adott hangmagasságban kell énekelni, teljesen függetlenül a hangszíntől, hangképzéstől és az énekstílustól. Bartłomiej éneklésén remekül lehet követni, hogy egy csomó esetben hogyan produkál tökéletes összhangzatot a gitár hangjával – kevés black metal zenekarnál jelenik meg az ilyen tisztán. És a gitár: nyolchúros, tehát a mély hangok a pokol fenekéről szólnak, de ez nem zavaró, sőt: nagyon szépen tisztán szólnak a legmélyebb hangok is, és tökéletesen illeszkednek az előadás atmoszférájába, szépen kitöltve a cinek-kolompok-csengők, az énekhang és a dobok alatti regisztert.

Az ős-Batushka 2015-ös albumát, a Litourgiya-t tulajdonképpen rojtosra turnéztatták – amivel gondolom financiálisan is stabilizálódott a zenekar –, így szinte mindenki akár többször is részesülhetett az unortodox black metal élményéből. E sorok írója nagyon közel volt ahhoz a kimagasló egyedi teljesítményhez, hogy háromszor is elszalassza a tálcán orra elé tálalt ős-Batushkát, ám végül hosszas szenvedés és sok-sok szerencse után Manchesterben sikerült őket színpadon látni – ahol vagy a hidegvérű britek őrültek meg a zenétől és tiportak össze mindent a fellépés során, vagy pedig a hallgatóság alapvetően külföldi volt, és állt neki amúgy istenesen mulatni.

A Litourgiya nagyot szólt, így szervesen hozta magával a hogyan tovább kérdését – persze nem azonnal.

Ilyenkor több opció lehetséges: vagy nincs hogyan tovább, azaz a zenekartagok belátják, hogy ezt a produkciót nemcsak hogy felülmúlni, de megismételni sem tudják. További lehetőség, hogy elkezdenek valami harmatgyenge albumot összerakni, bízván abban, hogy az előző hírnevéből még meg lehet valahogy élni. Innentől a kedves olvasó fantáziájára bízom a további egyéb forgatókönyvek kitalálását, de a lényeg az, hogy ekkora mutatvány után egy újabb kirobbanó sikersztorit várni túlzott optimizmusra vall. Jómagam úgy tippeltem, hogy szépen el fog halni ez a projekt – ám 2018 végén újra elkeztek a hírek szállingózni az ős-Batushka háza tájáról, és igazából teljesen váratlan fejlemény, hogy immáron négy Batushka nevű zenekarról beszélhetünk: ezt a jelenséget a középiskolai biológia-tankönyvek valahol a sejtosztódás környékén tárgyalják.

Tehát először is adott az ős-Batushka, amelyik osztódásnak indult, és lett belőle egy Batushka (ez a Hermh-ből ismert Bartłomiej Krysiuk zenekara), továbbá egy Батюшка (ez pedig Krzysztof Drabikowski egyfős zenekara, aki a könnyebb érthetőség kedvéért szintén játszott a Hermh-ben) – a negyediket most hagyjuk. Hogy teljes legyen a kavar, mind a kettő albumot jelentetett meg az idén: először a Батюшка hozott ki új anyagot saját kiadásban május végén, a Batushka pedig bő egy hónapra rá, július elején a Metal Blade-nél adta ki az új lemezét.

Az okokkal most nem foglalkozunk, pusztán az eredményt vesszük górcső alá, és kezdjük is talán Krzysztof zenekarával, a Батюшка-val. Ők továbbvitték azt a filozófiát, mint amit az ős-Batushka termetett meg – de értelemszerűen az újdonság varázsa rég elmúlt. A Панихида tulajdonképpen egy teljesen vállalható anyag lett számos olyan tétellel, amelyik akár simán föl is kerülhetne-kerülhetett volna az előző albumra is.

*** A hasonlóságok – és különbségek – remek illusztrálásához nem is kell sokat tenni, csupán kevesebb mint egy percet eltölteni a Панихида első dalával. A zenei ötlet, hangulat – akkordfelbontások akusztikus gitáron, persze ez a nyolchúros BCRich vadállat, mi más lenne, mindez a liturgia során használt énekhanggal, majd beindul az úthenger – kísértetiesen emlékeztet a Litourgiya harmadik tételére (hogy a zenei ötlet mennyire eredeti, azt most ne feszegessük). Nem tudom, hogy a görögkeleti liturgiának van-e olyan része, amilyen légkört a Панихида első tétele teremt – ha nagyon kukac akarok lenni, akkor inkább szokatlannak mondanám –, de gyengének vagy műfajidegennek a legkevésbé sem. És ha már annyit rugóztam az Ős-Batushka esetén a mély hangok (ének, gitárok) által keltett gyönyörű, tiszta, mély, éteri zengésről, akkor tessék a Панихида második tételére 10 másodpercet rászánni… igen, az az, ott, 0:06-nál. További érdekesség – ami szintén arra utal, hogy szoros a kapcsolat a híres őssel – az időnként, de a legkevésbé sem bántóan monoton „dallamvezetés”, ami élesen kontrasztos a szép, magas, konszonáns kiállásokkal. A monotónia egyébként érdekes eszköz, vannak, akik remekül felveszik a fonalat és tudják, hogy mikor kell totál ugyanazt az egy darab hangot rojtosra pengetni (lásd UADA és Mgła), és vannak, akik kritikán aluli módon háromszázhuszonötször játsszák el ugyanazt.

Igazából az, hogy (zeneileg) kicsit elkezdtünk körbe járni, talán az album harmadik tétele mutatja – logikus is, tiszta szerencse, hogy erről az unortodox rókáról az első bőrt le lehetett húzni. Ha engem kérdezel, szerintem ez a dal már annyira távol van a Ős-Batushka alapkoncepciójától, hogy nem nagyon lóg ki az ortodox black (?) metal átlagból. És sajnos a körbejárás a negyedik tételnél is folytatódik – tényleg nem tudom megmondani, hányszor hallgattam meg ezt az anyagot, simán több tucatszor – de ennek a dalnak az elejét menetrend szerint összekeverem a másodikéval… aligha véletlenül. Az ötödik tételen is egy csomószor végigrágtam magam, valami nem stimmelt vele, és eltelt egy idő, amire rájöttem, hogy mi a bajom: igazából a mély, gyomorból jövő énekhangszínt kerestem. Valahogy az a mindent átmosó, kozmikus rezgés, ami például az első dalban példaértékűen megvan, ordítóan hiányzik innen – kár érte, simán verhetné a Litourgiya bármelyik dalát. A hatodik tétel felvonultatja (majdnem) az összes olyan jegyet, ami miatt nem lehet a Панихида-t a az Ős-Batushka-tól elválasztani; külön kiemelném a tempóváltást, ami szintén fokozza az „izgalmakat” (és szinte biztosan nem része a görögkeleti liturgiának).

Szép az akusztikus bevezetés, kicsit már talán már túl szép is a hetedik tétel tájára, tudjuk, hogy ez bevált – még szerencse, hogy az utána jövő döngölés a legszebb Ős-Batushka-t idézi. Szeretém élőben látni, mondjuk ráadásként. Ha a nyolcadik tételről lespórolták volna a jajistenemmármegintittvan akusztikus intro-t, akkor gyengéden elsírnám magam, abban a hitben, hogy a Litourgiya egy elfeledett tétele került elő – így viszont „csak” egy korrekt, élvezetes darab marad (az utolsó másfél percben előadott kiállások kivételével). ***

Ezt az anyagot vélhetően nem fogják rommá turnéztatni – bár mondjuk ha a Панихида-ról és a Litourgiya-ról a legjobb tételeket egy csokorban adnák elő, akkor azzal engem már régesrégen megvettek volna kilóra. Szóval összességében a meglátás az, hogy – az újdonság varázsa nélkül és picit gyengébb vérszegényebben, de – tulajdonképpen sikerült továbbvinni a 2015-ös album filozófiáját és zenei gondolatait. Ami nekem személyesen hiányzik, az Bartłomiej Krysiuk énekhangja, ami tulajdonképpen egy nehezen pótolható veszteség. Ha istenigazából a szívünkre tesszük a kezünket, akkor azért elég könnyen meggyőzhetjük magunkat, hogy a Hermh talán legértékesebb része Bartłomiej énekhangja-énekstílusa.

És ha már itt tartunk, akkor nézzük meg, hogy az általa futtatott Batushka mit is tett le az asztalra Hospodi címen. Elnézve a kritikákat, a kollégák egy része nagyon boldogtalan volt: horribile dictu, van olyan munkatárs, aki 0%-osra értékelte az új album teljesítményét. Jelen sorok írója ennyire azért nem kritikus (például a Wieczernia első két perce miatt), de azt sajnos el kell ismerni, hogy a Batushka az eredeti koncepciónak csak egy lebutított és nagyon kiherélt változatát volt képes hozni, úgy, hogy az unortodox black metal-ból tulajdonképpen csak a “metal” maradt meg stabilan (számos esetben a “black“-nek nyomát sem látom, az meg, hogy mostanra végülis mi a különbség a Hermh és a Batushka zenéje között, akár egy külön cikk is lehetne). Oké, azt megértették, hogy nem lehet (és nem is célszerű) teljesen elszakadni az alapkoncepciótól, így az ortodox misére történő visszautalás menetrend szerinti, de ezzel a pozitívumok listáján máris egy nagyot ugrottunk előre – ezen túl még említhetem Bartłomiej énekhangját, aztán hosszú és mély csönd következik.

***Sajnos a kezdés helyből egy nagy rosszpont. Értem, hogy valami kolompolással – csörgészörgéssel kell indítani, de szerintem a (lélek)haranggal történő nyitás kábé kopirájtos, legalábbis amióta a Metallica megírta a For whom the bell tools című halhatatlant. Egyébként, ha ettől a gikszertől eltekintünk, biztató a tiszta énekhanggal történő kezdés, és önálló tételként tökéletesen megállja a helyét – így izgatott várakozás következik az első hangokig. Ha ezeket az akkordokat csak pucéran az “írtunk egy tök jó anyagot, dallamos és black” címszóval hallgatnám, nagyon lelkes lennék tőlük – viszont sem a hangszerelés, sem a hangszín még köszönő viszonyban sincs azzal, amire az eddigi munkásság és a zenekar neve alapján gondolnánk. És ez sajnos a folytatásra is igaz – a második tétel egy eltérő zenekar munkája, itt szó sincs semmi Batushka-ról, vagy valaki összekeverte a master-eket a stúdióban. És a kényszeres hallelujázástól is kiver a víz – öt perc után eljutottam oda, hogy van egy amúgy egészen jó zene, ami megbocsáthatatlan módon kényszeresen Batushka-nak képzeli magát.

A harmadik tételnél legelőször a “mi a bús franc ez?” kérdés merült fel. Hallgasd meg az első egy percet. Majd még egyszer. Majd még egyszer. Majd hallgass egy kis Ős-Batushka-t kontrasztnak. Ezzel az akkorddal szerintem glam rock dalt kezdünk, esetleg B-kategóriás punkot, de ez nem black metal, és pláne nem unortodox Batushka – ez egy adminisztrációs hiba (ráadásul annyira nem izgalmas a zenei megoldás, hogy egy öt és fél perces számból bő egy percig ezt hallgassam). Utána sokat javul a dolog, de tegyük hozzá gyorsan, van is honnan felfejlődni… csak sajnos az a fránya intro teljesen elrontotta az egészet, és a 2:00 környékén hallható ős-Batushka-stílusú részt már nem is halljuk, mert éppen a betevő Xanax-ot keresgéljük. És sajnos a 2:45 környékén lévő megoldások után egyre feszültebben keresgélünk – ezek a disszonáns kiállások amúgy nagyon jók lennének, de baromira nem idevalók. A dal utolsó egy percéről költői egyszerűséggel nem tudok beszámolni, 3:40-nél tovább még nem jutottam, pedig hidd el, erősen próbáltam.

“Kérem vissza az akusztikus intro-t!” – jutott eszembe a negyedik dal elejénél. Aztán elmúlt, annyira nem fantáziadús ez a zenei ötlet, hogy ennyi ideig hallgassam (a dal harmada táján kezd fogyni a türelmem). Sajnos ez a tétel határozottan gyenge, a kicsit pátoszos énekhangon kívül tulajdonképpen túl sok miatt nem éreztem, hogy a Batushka-ra kellene asszociáljak. De van még lefelé sajnos – számomra ez valahol a ötödik dal elején következik be, ahol mintha részeg szerzetesek óbégatnának. Ezért (is) kár volt, különösen úgy, hogy a dal szép Iron Maiden-es folytatásából egy csomó izgalmas dolgot lehetett volna kihozni (a 2:02 környékén kezdődő rész mintha, mintha Batushka lenne, halványan és szembefényben, de ez soha nem derült ki egyértelműen, ugyanis a 2:37-nél startoló szóló környékén sajnos mindig zsibbadni kezdek, és ugrok a következőre).

A hatodik tétel is remek fejrázós zene némi lazulással, de a papos énekhangtól eltekintve itt semmi, de semmi nem hasonlít a Batushka-ra – ennyi erővel egy tetszőleges random zenekart is hívhatunk Batushka-nak, sőt, tovább megyek, bármilyen tetszőleges  zenekart hívhatunk tetszőleges bármi másnak. Hasonlóak a problémák a hetedik dallal – ami amúgy egy tisztességes munka lenne, hiszen ötletes, tempós, satöbbi –, de hogy miért kellett Batushka-vá erőszakolni, nos, ez titok. És ez az érzés egyre eklatánsabban jelentkezik az album utolsó három tételénél: attól, hogy ráragasztunk egy matricát, még nem változik meg a lényeg. ***

Sajnos az egész Litourgiya légkörét nemcsak, hogy reprodukálni nem tudták, de még esetlenül utánozni sem: igazából az a mély, tiszta, misztikus zengés, amit az énekhang, a basszusgitár és a nyolchúros gitár teremtett meg, még nyomokban sem ismerhető fel ezen az albumon – és meg kell hogy állapítsam, hogy némi pátoszos énekléssel előadott hallelujázás sem képes ezt a veszteséget pótolni.

Úgyhogy kellemetlen a végeredmény: igazából az ős-Batushka erősségét adó attribútumokat sikerült két zenekarra szétosztani – testvériesen. Az egyikre (Батюшка) jutott a zeneírói fantázia és egy meglehetősen jó zenei megvalósítás, a másikra (Batushka) pedig egy nagyon erős énekhang, ami azért – tegyük hozzá – még nem fogja a vállán elvinni az egész anyagot. Nekem az a véleményem alakult ki, hogy ha két anyagot összeadnánk, akkor kapnánk valami olyasmit, amiből egyáltalán el lehetne indulni, ahonnan legalább meg lehetne próbálni megközelíteni a Litourgiya színvonalát – de az ötlet egyedisége miatt ezt tulajdonképpen utolérni, pláne megugrani szerintem még elvileg sem nagyon lehet.

És azzal együtt, hogy a legkevésbé sem vagyok ellendrukker, nem jósolok nagy jövőt semelyik Batushka-klón formációnak sem…

Írta: Á

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/