„Öregem, meg sem érdemeljük ezt a helyet” – mutattam körbe az egyik cimborának, miután beléptünk a JATE Klub pincéjébe. Gyönyörűszép környezet, ízlésesen berendezett bár, csomó leülési lehetőség akár a folyosókon, akár a bárhelységben… eszméletlenül hangulatos volt még így töküresen, jó pár órával a kezdés előtt is – de ne szaladjunk ennyire előre, az este kalandjai sokkal korábban kezdődtek.
Az utazás apropóját a napforduló adta: az év leghosszabb éjszakáján tartották a XXV. Hircus Nocturnus fesztivált a szegedi JATE Klubban. Olyan augusztus környékén futottam bele az esemény beharangozójába, ahol a Fagyhamu nevére hirtelen bizseregni kezdett a hátam, és amikor megláttam, hogy ők a Lidérc-cel és a Sear Bliss-szel fognak aznap este játszani, máris jeleztem a legmagasabb hatóságok irányába utazási szándékomat, és meg is kaptam az estére a felszállási engedélyt.
Jópár hónappal később derült ki, hogy két muzsikust lehetőségem lesz útitársul fogadni aznapra, ráadásul még cimborák is jöttek velem, úgyhogy az esti hetes kapunyitáshoz képest én már kicsivel dél előtt úton voltam. Az egyik utastárs átküldött egy képernyőkivágatot, amely szerint az M5-ön folyamatos dugók meg balesetek vannak – erre csak nagyvonalúan legyintettem, és ez majdnem stratégiai hibának minősült. Miután teljes lett a létszám, először is átaraszoltunk a karácsony előtti őrültekháza okán monolit dugóvá dermedt Budapesten, és próbáltunk nekifutni az M5-nek, ám ezzel jelentős nehézségeink voltak: vélhetően a pénteki utolsó munkanapot követően szombaton indultak neki a vendégmunkások Magyarországon keresztül a déli és keleti célpontoknak. Ennek az eredménye egy 50 km/h-s mozgási átlag lett – nem menetidőre, hanem fogyasztásra optimalizáltunk –, és tiszta szerencse egyébként, hogy jó vastagon sikerült rászámolni menetidőre: így csak 20 percet késtünk, és nem két órat… A hallevest nem lehetett kihagyni, majd kettéoszlott a társaság: a művész urak rohantak a beállásra, a többiek pedig tengés-lengéssel töltötték az időt.
Kapunyitás hétkor. Bíztatóan telt a hely, olyannyira, hogy az ülőhelyek száma drasztikusan megcsappant, és jól látszott, hogy itt bizony nem félház lesz, hanem egészen komoly létszám várható az esti bulira. Nyolckor eldördült a startpisztoly, és nekifutott a Lidérc. Nagyon érdekes és szeretni való társaság ők: egy éve kicsit kétkedve hallgattam az első fellépésük kezdetét a balatonszepezdi Hellfest-en, azonban a második daltól fogva egy teljesen elkötelezett Lidérc-fan költözött a testembe. A muzsika esszenciája egy olyan, a néhai Niedergang-ra erősen hajazó dallamvilág, amely teljesen egyértelműen Whisper keze nyoma. Nagyon jellegzetes a zene: egy gitár a kíséret, egy pedig tulajdonképpen folyamatosan szólózik, vagy legalábbis a magasabb húrokon kiállásokat játszik, mindez egy teljesen szabványos kísérettel keverve. A Lidérc zenéjének savát-borsát ezek a kiállások és szólók adják; ezek a nagyon jól megfogható, teljesen egyedi (időnként keleties, időnként népzenei beütésű) dallamok és ritmusok nagyjából olyan szinten semmihez sem foghatók, mint amennyire mondjuk Kátai Tamás zenéje is egyedi… és ezek a melódiák nagyon könnyen rabul ejtik a hallgatót, hogy aztán egy teljesen egyedi és sötét világba kalauzoljanak minket. A lidérces fiúk pályafutásuk legrosszabb fellépéseként hivatkoztak erre este, ami előtt mindannyian teljesen értetlenül álltunk: kifelé tökéletesen és kristálytisztán szóltak, hosszas és kitartóan analizálás után sem nagyon lehetne említésre méltó negatívumot találni a produkcióban. Az első hangoknál bő félig volt a koncertterem, és amikor végeztek, meglepődve láttam, hogy tulajdonképpen az egész helységben állnak – nem volt heringesdoboz, de valahol a teltház 80-90 százaléka környékén lehettünk ekkortájt.
Következett az este kettes számú csemegéje, a Fagyhamu. Lambert számtalan zenekarának mindegyik egészen különleges és egyedi, ám egy dolog biztosan összeköti őket: az, hogy vitathatatlanul magas színvonalú produkciót hallhatunk. Lambert zenei érdeklődésének talán leginkább black metal-részét képviseli a Fagyhamu (az Ahriman–nal karöltve), és mivel nem túl sűrűn koncerteznek, emiatt talán az este legvonzóbb produkciójának ígérkeztek. Én tulajdonképpen lemaradtam arról a periódusról, amikor a Fagyhamu-ban még Lambert dobolt; ha jól emlékszem, a csepeli szabadkikötőben volt nagyjából ezer éve egy fellépésük, ahol még ő ült a cájg mögött… de ennél többre nem sikerült visszaemlékezni arról az estéről. Corpsepaint, alkarvédők, fordított keresztekkel kivarrt palást, és indulhatott is a buli. Nagyjából 45 percet játszottak – ez nekem olyan tíznek tűnt: az agyat-lelket átöblítő hangorkánban tulajdonképpen elvesztettem az időérzékemet. Azzal együtt, hogy extrém metal underground, ritkák is a fellépéseik, ráadásul több országban él a tagság, egy makulátlan produkciónak lehettünk tanúi. Kilenc számra volt idejük aznak, majd véget ért a varázs: a gyors és komor zene sötét atmoszférájába hirtelen hasított bele a felkapcsolt lámpát éles fénye. Ekkor már láttam is valamennyit hátrafelé: tulajdonképpen teltház volt, és azzal együtt, hogy a Lidérc-et is nagyon sokan hallgatták, aki élt és mozgott a környéken, most ott állt a Fagyhamu fellépésén.
Szünet, átszerelés, majd elkezdtek Bandóék melegíteni, és a fellépés legbiztosabb jeleként Kertész Marci kibontotta a haját. Az első hangoknál mindenki elképesztően fancsali képet vágott, és nem értettük, hogy mi történik: amennyire kristálytisztán szóltak kifelé, annyira gyenge volt a hangzás fönt a kontrollban. Egy kicsit még küzdöttek a fiúk a beállításokkal, aztán nekifutottak a 75 perces fellépésnek. Az este gerince az idén megjelent Heavenly Down album volt, de természetesen előre-hátra ingáztunk az időben, így a Pagan Winter-ről is hallhattunk dalokat, sőt a személyes kedvencem, a Haunting is képviseltette magát aznap este. Elképesztő volt nézni a társaság működését: ez egy teljesen professzionális gépezet, ahol mindenki az utolsó mozdulatig tökéletesen tudja, hogy mi a feladata, és teljesen mindegy, hogy egy hatalmas fesztivál óriási színpadán állnak többezer hallgató előtt, vagy pedig a JATE Klub pincéjének picike színpadán. Én istenigazából egyik csodálatból a másikba estem, miközben jobbra-balra mozogtam a színpad előtt: kiderült, hogy melyek azok a helyek, ahol makulátlan a hangzás, és melyek azok a pontok, ahol adott hangszerek dominánsabban szólalnak meg. Az egyik ilyen helyen lecövekeltem, mert kíváncsi voltam: itt a bőgő dominált, de az arányaiban hangosabban szóló hangszertől is tisztán lehetett hallani a két gitárt, a harsonát és a dobot, és nem egy mély, strukturálatlan hangmassza hallatszott kíséret címszó alatt, hanem tisztán kivehető-kihallható hangszerek összessége. Ahogy közeledett egyébként a szegedi koncert napja, úgy lohadt le a lelkesedésem: láttam, hogy ez egy hosszú nap lesz, és a lelkem mélyén éreztem, hogy megéri a buli, de hogy most emiatt hajnaltól éjfélig vezessek… lamentáltam negatívabb pillanataimban. Ha csak és kizárólag azt a hangzást vesszük, amit a Sear Bliss produkált aznap este – és minden mástól eltekintünk –, már akkor érdemes volt leutazni, nem másért, azért, hogy legyen egy referenciánk: teljesen mindegy, hogy mekkora egy klub, igenis megoldható, hogy kristálytiszta legyen a hangzás. Hagyományos záró dal a 1100 Years Ago, ha ez nem hangzik el, akkor tulajdonképpen az egész fellépés érvénytelennek tekinthető; ennek a környékén történt egy kisebb dramaturgiai kavarodás, de végülis sikerült egyértelműen jelezni a közönség irányába, hogy ennél a dalnál a harsona mellett bizony a hallgatóság aktív közreműködése is szükségeltetik.
Aztán elhangzott az utolsó E-dúr, megtört a varázs, és visszatértünk a hétköznapok valóságba, és igazából ami jelenetek ezután következtek, azok szerintem tökéletesen mutatják ennek a műfajnak a működését: a fellépők döntő többsége – a lassacskán fogyatkozó közönséggel egyenletesen elkeveredve – ácsorgott-beszélgetett-sörözött, tökéletesen illusztrálva, hogy szeretett műfajunkban nem az a lényeg, hogy ki áll a színpadon és ki előtte, hanem hogy igazából mindannyian egy elhivatott közösség részei vagyunk. A visszaút sokkal prózaibb volt az emelkedett hangulatú esténél: teljesen elképesztő látvány, hogy az M0-on még hajnali fél négykor is dugó legyen. Akkorra jutottam ágyba, mint amikor általában kelni szoktam, és pár óra alvást követően üveges tekintettel bámultam magam elé: elképesztően hosszú volt ez a nap, de feltétlenül megérte ezt a három társaságot így látni-hallani: ráadást kérünk!
Írta: Á
