Hosszú haja van, szoknyát hord, ki van festve – mi az? – Ensiferum koncertbeszámoló

2

Fellépők: Wind Rose (IT), Ex Deo (CAN), Ensiferum (FI)

Helyszín: Barba Negra Track

Időpont: 2018. május 8.

Bár esőre állt az idő, vidáman, lelkesen vettük az irányt a Barba Negra Trackbe május 8-án. Az örömre az általam egyik legjobb koncertzenekarnak tartott Ensiferum érkezése adott okot. A tavaly új albumot megjelentető (kritika ITT) csapat volt az egyike azoknak, akik az open-air szezont nyitották (korábban az Ugly Kid Joe lépett fel a Trackben, beszámoló ITT), így persze kalkulálni lehetett kis májusi záporral, de szerencsére baj nem történt.

Az estére az olasz Wind Rose melegített be. Az olasz csapat folk power metalt játszik, olyasmi zenét, amit az Ensiferum fanok alapvetően kajálnak, de legalábbis szívesen hallgatnak, így tökéletes kedvcsináló volt. Maga a koncert engem annyira nem taglózott le, ez részben a kevésbé jól sikerült hangzásnak, részben magának a zenének köszönhető. Sok időbe tellett belőni a megfelelő arányokat, eleinte egész egyszerűen semmi közép nem szólt, a sampler hallhatatlan volt, nehéz volt követni a dalokat, de szerencsére azért a koncert második felére, amikor a fogósabb nótákat vették elő, már a hangzás is jobb volt. Alapvetően a Wind Rose zenekarról azt mondanám, hogy lelkesebb, mint jobb. A jelmezeik és a pózolásaik pont az idétlenség hatását súrolták. Valahogy nem tűnt hitelesnek ez a beöltözés, a tömzsi frontember fejet előrelengető headbangelése vicces volt (nyilván az alkatáról senki nem tehet, meg csak én vagyok túl szigorú), a basszusgitáros nyelvöltögetése az első három alkalom után már nem volt vicces… A zene is inkább 2008-ban lett volna menő, konkrétan összegyűjtötték az összes folk metal és power metal klisét és azokat egybegyúrták, még olyan Powerwolfoshu! ha!” is volt, és eljátszották a kötelező lassú, menetelős és gyors, dajdajozós tételeket. Nem mondom, jól volt kivitelezve, nem rosszak a dalok, félre ne értsetek, lehetett rá mozogni, voltak vicces pillanatok is („What’s better than a dwarf? A drunken dwarf!”), bár a játékidő többségében azon gondolkodtam, hogy ők ezt így vajon elhiszik maguknak? Az is érdekes volt, hogy a daloknak nem írtak befejezést, hanem azoknak egyszer csak vége lett… Aztán a koncertnek is, az eső meg eleredt, de azért amíg tudtunk, maradtunk Ex Deo-n…

1

…akik szintén jelmezekben lépnek a színpadra, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva ők hitelesnek tűntek benne. Maurizio Iacono (Kataklysm) csapatának koncertjét sajnos nem tudtuk teljesen megnézni, mert egybeesett az interjú időpontjával, de azért kiélveztük, amíg ott tudtunk lenni. (A Sami Hinkka-val készült interjúnk egyébként pár napon belül olvasható lesz az oldal hasábjain!) Bár érthető okokból elég Kataklysmes a zene, megvan az Ex Deo-nak a sajátos íze, és élőben is nagyon jól közvetítik. Az egyik legnagyobb slágert szerencsénkre sorban a második dalként eljátszották, ezért a nagyszerű I, Caligvla-t még meg tudtuk hallgatni. Tudomásom szerint többen is főként az Ex Deo miatt érkeztek, úgyhogy van egy olyan érzésem, hogy lassan érik a headliner buli, amire már most rákészülünk!

Az első ED dalok alatt még esett az eső (bár ahogy láttam, közel sem annyira, mint Pesten), de szerencsére Ensiferumra már nemcsak, hogy elállt, hanem már száraz bőrrel/ruhákkal tudtuk befogadni a Two Paths és egyben a koncert intróját, az Ajattomasta Unesta-t, miközben mi is „felkészültünk arra, hogy a metalért harcoljunk”. Bár igencsak Manowaros/Ossianos, és egyben vicces téma, élőben azért nagyon is működött, jó beindítója volt a bulinak, bár a pogónak még nem, viszont ami ezután következett, csak egyre jobb és jobb lett. Nem mondom, nem tudok teljesen részrehajlás nélkül írni egy Ensiferum koncertről, ugyanis „fiatalkorom” egyik legmeghatározóbb zenekara volt. Régen bizony éltem-haltam az olyan dalokért, mint a Twilight Tavern, Iron (a kötelező táttárárá megvolt!), vagy az Into Battle (külön emlékezetes, amikor a 2010-es Rockmaratonon elment alatta az áram, amire, mint kiderült, azóta is emlékszik a zenekar, és nevetve mesélik :D). Az efféle slágereket szerencsére most sem hagyták ki, mindkettőre egész veszélyes pogó alakult ki, de a nempogózók is szórakozhattak, annak ellenére is, hogy a hangosítás itt sem sikerült tökéletesre. Panaszra viszont nincs okom, hallottuk, amit hallani kellett, így teljes mértékben élvezhetőek voltak az epikebb dalok is. Aki nem volt ott, az sajnálhatja, ugyanis egész konkrétan egymás után került eljátszásra az elsőalbumos, elmondhatatlanul magasztos atmoszférájú és csodálatos Treacherous Gods, és közvetlen utána a mostanában szerencsére állandó koncertelemnek számító Lai Lai Hei. Elmondani nehéz, hogy ez az epic kombó így egyben mennyire ütött – számomra, és azt hiszem, sokak számára ez volt a koncert fénypontja. Vagy ha nem ez a fennkölt kettes, akkor a bitanghosszú The Longest Journey eljátszása, természetesen ahogy kell, a finn nyelvű Tumman Virran Taa intróval felvezetve.

Addig is pihenhettek kicsit a zenészek, mert az biztos, hogy a dalok alatt mindent beleadtak. Különösen igaz ez a basszusgitáros Sami Hinkkára, aki magára vállalta a mókamesteri és animátori szerepkört is a zenekarban, de a basszusszóló (ami ezalkalommal egyáltalán nem volt unalmas, ugyanis főként olyan slágereket idézett fel vele, mint a NightwishNemo, meg persze a Smoke on the Water), és a mindenféle díszítések is nagyon rendben voltak a bohóckodás és a milliárd pózolás mellett.  Petri és Markus is hozta a formáját, bár volt pár év, amikor kicsit úgy tűnt, mintha Petri elhagyta volna magát, most teljes mértékben formában volt, nagyon jól kommunikált a közönséggel (bár ezzel sosem volt problémája), és Markus a közönség folyamatos kémlelése közben nagyon szépen hozta a kórusokat, azt pedig meg sem kell említeni, hogy a zenei rész is kifogástalan volt. Imádom, hogy ezek a srácok a férfikórusos részeket élőben is képesek szállítani, azt hiszem, a csordavokál meg a kiltek örökre a védjegyük lesznek – de ki a franc bánja?! Bánni legfeljebb azt lehet, hogy egyre több zenekartag nadrágra vált már…

IMG_5243

Nagyszerű élmény volt ez a kedd este, a nem túl bizalomgerjesztő időjárás-előrejelzés és a hétköznap ellenére is szép számmal megjelentek a warpaintet viselő rajongók, és szerintem mindegyikük boldogan térhetett haza – eme koncert után is meggyőződéssel állítom, hogy az Ensiferum az egyik legjobb koncertzenekar, és már most várjuk a következő alkalmat!

IMG_4735

Köszönjük a Concerto Music-nak!

Képek: Dani, zárókép: Ensiferum Instagram
Cikk: Vica

0b8e0559f55bd8b48042acd3fd5264b5

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/