Sokáig gondolkodtam azon, mennyire bontsuk szét a következő két estéről szóló koncertbeszámolót. Teljesen különböző zenei világ, más szervezés, más nap, ráadásul két egészen eltérő hangulatú rendezvényről beszélünk. Végül arra jutottam, hogy egyben számolok be a Beast In Black és a másnapi Amon Amarth headliner koncertjéről, hiszen eszámomra elválszhatatlan eseményekről beszélünk, amik berobbantották a novembert.
Az október meglehetősen vérszegényre sikeredett, ami a nagyobb nemzetközi produkciókat és koncerteket illeti. Persze rengeteg kisebb bulin megfordultunk, de valahogy maradt bennem egy nagy üresség, amit november szó szerint ajtóstul rúgott rám. A szimfonikusabb, dallamosabb hangoktól egészen a death metalba öntött Metallicáig kaptunk két olyan estét, amelyek után egy pillanatig sem bántam, hogy ismét sikerült megtölteni a naptáramat.
Az első este a Frozen Crown nyitotta a programot. Már a bejáratnál sikerült rendesen ledöbbennem, amikor azt tapasztaltam, hogy az első zenekar alatt is alig tudom bepréselni magam a Barba Negra piros sátrának hátsó ajtaján. Habár nem kifejezetten kedvelem a nagy tömeget, ez most őszintén jó érzéssel töltötte el a szívemet. Az olasz, 2017-ben alakult power metal formáció pontosan azt a lendületes, dallamos világot hozta, amire ezen az estén szükségünk volt. A heavy és power metal határmezsgyéjén mozgó, helyenként szimfonikusabb hangulatú zene már az első percektől megadta az alaphangot. Nem volt nehéz ráhangolódni arra a különleges, kissé északi, sarkvidéki atmoszférára, amelyet az este későbbi fellépői csak tovább erősítettek.
A folytatásban érkezett a Sonata Arctica, és a hangulat egy pillanatra sem tört meg. A finn zenekar 1996-ban indult, akkor még Tricky Beans néven, azóta pedig a dallamos európai power metal egyik jól ismert szereplőjévé vált. A színpadon pontosan azt a zenei világot kaptuk, amiért ez a műfaj annyira szerethető: lendületes tempók, emlékezetes dallamok, nagyívű énektémák és rengeteg energia. A két zenekar egymás után kifejezetten jól működött, és az egész este kapott egy olyan északi, kissé mesebeli hangulatot, amit a később érkező Beast In Black csak tovább fokozott.
Aztán színpadra lépett Molnár Máté csapata. A Beast In Blacket meglehetősen régen láttam utoljára élőben, és őszintén szólva eléggé meglepődtem. Te jó ég, ez mennyire egyben van! Te jó ég, mennyire ki van találva! És te jó ég, mennyire pontosan tudják a zenészek minden egyes pillanatban, hogy a másik mit fog csinálni a színpadon! Zseniális látni, amikor három gitáros kiáll a színpad elejére, és teljesen egyszerre mozognak. Talán az Accept kifinomult színpadi mozgását tudtam felfedezni ebben, és ez tőlem egyértelműen dicséret akar lenni. A zenei stílusokat lehet szeretni és nem szeretni, de amikor azt látom, hogy egy csapat nemcsak profi, hanem láthatóan élvezi is, amit csinál, miközben minden egyes pillanatban elképesztő minőséget tesz le az asztalra, azt egyszerűen jó nézni. Mintha lenne valahol egy láthatatlan karmester, aki folyamatosan kézben tartja a dolgokat, és minden mozdulatot a helyére irányít. Parádé. Elképesztően jó volt mindezt látni.
Lehetne itt még nagy elemzésekbe bocsátkozni, és hosszasan sorolni, melyik dalok voltak a legnagyobb hatással rám, de ki a franc olvasná végig? Hiszen még csak a felénél járunk a cikknek! Egy biztos: a srácok olyan lendülettel indították be a novembert, hogy ennél jobb felvezetést nehezen kívánhattunk volna. Jövőre ismét ott lesznek a Tábor Fesztiválon. Menjetek el, tényleg!
Egy gyors hazatalpalás után megpróbáltam másnapra is kipihenni magam, hiszen előbb még munkába kellett menni, majd ismét rohanni vissza a Csepel-szigetre. Ezúttal azonban egy sokkal keményebb, kellemetlenebb hangzású este várt ránk, melyet a Soilwork nyitott, akiknek melodikus death metal dallamai tökéletesen vezettek át az előző napi csillogásból a karcosabb hangok és az úthengerként működő riffek világába. A svéd zenekar 1995-ben alakult Helsingborgban, és azóta a melodikus death metal egyik meghatározó nevévé nőtte ki magát. Igazából akárhányszor jár nálunk ez a csapat, egyszerűen nem tudok nemet mondani rájuk. Valahogy megtalálták azt a dallamos vonalat a death metal határmezsgyéjén, amit eddig kevés más zenekarnak sikerült ilyen jól eltalálnia. Egyszerre van jelen a színpadon a melodikusabb, lassabb hangzásvilág és az elképesztően kemény death metal riffek világa. Nem kell választani a kettő között, mert náluk tökéletesen megférnek egymás mellett. Remek nyitánya volt ez az estének, és már ekkor érezni lehetett, hogy a következő órákban nem sok nyugalom vár ránk.
Aztán egy gyors szellőztetés után valahogy úgy éreztük, mintha maga a színpad is megindult volna felénk, és hamarosan egyszerűen maga alá temet minket. Nem volt más választásunk, vissza kellett rohanni a sátorba. Már az is sokat elárult, hogy ismét alig lehetett bejutni a tömeg miatt, de ami odabent fogadott minket, arra tényleg nem voltam felkészülve. Az Orbit Culture olyan brutális, lüktető hangszeres gyilkolást rendezett a színpadon, hogy egyszerűen nem akartam elhinni. A svéd zenekar 2013-óta sajátos, groove-központú, melodikus death metal hangzásával jutott el a nemzetközi színtér élvonalába. Hallgattam már rengeteget a zenéjüket, de hogy élőben ennyire megszólalnak, arra tényleg nem voltak szavak. Még most sincsenek.
Legalább négyszer terveztem már eljutni egy Orbit Culture-koncertre, de valami mindig közbejött. A koncert alatt ezt egyre és egyre jobban sajnáltam. Két gondolat járt folyamatosan a fejemben. Az egyik, hogy úristen, ezt nem akarom, hogy vége legyen, és amint a környékünkre jönnek, nekem ott kell lennem. Talán a Hatebreed esetében éreztem még ilyet nyáron Hollandiában, akik, ha már itt tartunk, néhány nap múlva ismét berúgják a Barba Negra ajtaját.
A másik pedig egyszerűen annyi volt, hogy egek, a Barba Negra hangrendszere így is meg tud szólalni? Jó ég! Libabőr. A látvány egyébként meglehetősen visszafogott volt: néhány stroboszkóp, alapfények és rengeteg füst. Hátulról sokszor talán a zenészeket sem láttuk rendesen, de őszintén szólva ez most egyáltalán nem érdekelt. A hangzás mindent vitt. Olyan súlya és ereje volt a megszólalásnak, hogy az ember szinte fizikailag érezte a zenét. Mit szinte? Konkrétan! Ritkán van olyan koncert, amikor ennyire egyértelműen azt érzem, hogy valamit azonnal újra át akarok élni. Ez most pontosan ilyen volt.
Kicsit féltem is őszintén, hogy egy ilyen robbantás után Johan Hegg csapata egyszerűen unalmas lesz, és ezt már nem lehet felülmúlni. Ami a zenei brutalitást illeti, ez teljesen igaz is volt: ilyen pusztító zenét egyszerűen nehéz lenne még tovább fokozni. De nem is kell. Az Amon Amarth nem ezért jó. Sokkal inkább a látvány, a hangulat és a skandálható dallamok azok, amelyekkel olyan viking kultúrát, életérzést és atmoszférát hoznak a színpadra, amit talán a Sabaton képvisel a világháborús tematikájával. Az 1992-ben alakult svéd zenekar évtizedek óta építi ezt a sajátos, skandináv mitológiából és viking történelemből táplálkozó világot, és most sem kellett csalódnunk benne.
Volt itt evezés, pogózás, közönségénekeltetés, egy meglehetősen szokatlan akusztikus dal, ami elsőre talán idegennek tűnt a zenekartól, de meglepően jól működött, valamint lélegzetelállító pirotechnika, rengeteg tűzzel. Az egész koncert egy hatalmas, látványos viking csatává változott, amelyben a közönség is aktív résztvevővé vált. A színpadi produkció és a közönséggel való folyamatos kapcsolat olyan hangulatot teremtett, amit egyszerűen nem lehetett kívülről szemlélni. Itt nemcsak néző volt az ember, hanem egy kicsit maga is részese lett az egésznek.
Habár alig néhány nappal a két koncert előtt értem haza külföldről, és a szokásos halottak napi temetőlátogatás, munka, rohangálás után már indultam is tovább, a koncertek másnapján Varsó felé vettem az irányt, elképesztően nagy öröm volt, hogy ezt a két estét sikerült beiktatni a naptáramba.
Két egymást követő nap, két teljesen eltérő zenei világ, mégis mindkettő pontosan azt adta, amiért az ember újra és újra koncertre jár. Az első este dallamokkal, energiával és profizmussal töltött fel, a második pedig szó szerint ledarált, megrázott és maga alá temetett. Ha ilyen lendülettel folytatódik a november, akkor azt hiszem, nem lesz okunk panaszra.
Írta: Újj Kristóf
Fotók: Lőrincz Dóra és Vida Dániel
