Fennállásának 15. évfordulóját ünnepelte az Amaranthe északi turnéjának keretében a Self Deception és az Ankor zenekarok kíséretében. A koncertsorozat már véget ért november 7-én, mégpedig a finnországi Metalli Mössö fesztivállal. Mivel egyelőre nem jelentettek be ezzel a felállással teljes európai lefedettségű turnét, úgy voltam vele, hogy mindenképp el kell jutnom az egyik állomásra. (Az Ankor és a Self Deception amúgy megy tovább co-headline Európa-turnéra, ami minket ugyancsak nem érint.) Végül Vilniusba találtam a legolcsóbb és Budapestről közvetlen repülőjáratot, így Litvániára esett a választásom. Úgysem voltam még ott, és magamtól valószínűleg eszembe se jutott volna – ami így retrospektíve belegondolva nagy hiba lett volna, ugyanis teljesen beleszerettem a fővárosba.
November 4-én ért Vilniusba a turné, és úgy terveztük, hogy aznap érkezünk. Viszont a szó szerinti égiek máshogy gondolták: a Wizz Air szeptember végén küldött egy e-mailt, hogy menetrendváltozás történt, két nappal előbb indul a gép, és visszafelé ugyan a dátum nem módosult, de az időpont későbbre került. Végül én úgy döntöttem, hogy elfogadom a korábbi járatot, viszont egy nappal hamarabb jövök haza. Így foglaltam magamnak újabb szállást, Kristóf pedig előbb Varsóba utazott, és koncert napján jött át Vilniusba. Kis színes következik (ha a személyes sztorim nem érdekel, csak a koncertek, görgess lejjebb): újonnan foglalt szállásomat el kellett hagynom a koncert napján délelőtt 11-ig, a következő, eredeti szállást pedig csak délután 15:00-tól foglalhattam el. Nem baj, további városnézéssel, a világ leg-légiesen-könnyebb vaníliakrémes fahéjas csigájának elfogyasztásával és a vasúton telefontöltéssel és pihenéssel töltöttem (ahj, nem tudtam kiküszöbölni a szóismétlést). Hálistennek, mert ami ez után következett, az nem szerepelt a terveink között.
Az volt az elképzelésem, hogy leteszem a cuccom a szálláson, átöltözöm, sminkelek, körmöt festek, töltöm a telóm, és PIHENEK, mivel háromból két koncertet végig fogok ugrálni. Nos, végül megközelítettem az új szállást, azt még elengedtem, hogy az egész utcában útjavítás zajlott, és a járdákat nemigen lehetett használni, plusz lépten-nyomon úthengerek és markolók leselkedtek a járókelőkre. Megtaláltam a térkép szerinti célpontot, ami egy belső udvar volt, mégpedig tele ugyanolyan ajtókkal, felirat egyiken se, mindegyik kóddal nyílik. Egy szó mint száz, végül is elkezdtem mindenhova bepróbálkozni, becsengetni, egy helyi srác még telefonált is valakinek, aki megmondta, melyik ajtó vezet a szálláshoz (amúgy nem az volt). Kristóf foglalta a szállást bookingon, úgyhogy közben vele tartottam a kapcsolatot, és mondta, hogy semmilyen üzenetet vagy értesítést nem küldtek, hogy hogy lehet bejutni. Pont rákattintottam a telefonszámra, hogy felhívjam a tulajt, és abban a pillanatban merült le a telefonom, pedig több mint 30%-on volt… Itt következett be egy kis instant *panik*, szóval a következő egyetlen opcióm volt keresni egy kávézót telefont tölteni. Kb. 20-25 perc lejtős utakon, úthengerek között csomaggal mászkálás után megtaláltam a megváltó Caffeine kávézóláncot, amit amúgy több helyen is fellelni a városban. Leültem egy forró csokival egy konnektor mellé felmelegedni és elmondani egy imát (pedig pont gondoltam aznap, hogy még életemben nem mentem be ennyi templomba, mint a mostani városnézegetésem alatt, úgyhogy most biztos jó lelkek kísérnek az utamon, de úgy tűnik, inkább csak jó humorérzékkel rendelkeztek). Gondolkoztam, hogy legalább a sminkemet megcsinálom a mosdóban, de úgy döntöttem, most már bízom benne, hogy meglesz a szállás, úgyhogy majd inkább ott.
Visszatértem a szállásom időközben teljesen lezárt utcájába (még jó, hogy több oldalról volt bejárat az udvarba), felhívtam a tulajt – először kicsengett sokáig, aztán másodszor meg harmadszor már egyből megszakította. Itt feladtam a dolgot, lepakoltam egy kis kőfalra, és a telefonom fényénél – mivel már besötétedett – egy kistükörrel nekiálltam sminkelni az udvaron. Az egyik szememet már ki is húztam, amikor egy nő jött ki Az Ajtón. Összekaptam a cuccom, és kisminkelt félszemmel odarohantam hozzá, hogy mizu. Közölte, hogy a tulaj nincs itt és nem is lesz, nincs szállás, foglaljunk újat. Nem tudom, hogy nem estek ki a szemgolyóim, annyira elkerekedtek a szemeim ezektől az információktól. Lényeg, hogy kiderült, nem csak mi jártunk így az elmúlt hetekben, jelentettük a Bookingnak, remélhetőleg visszautalják a pénzt, és Kristóf s.o.s-ben foglalt máshol egy last minute szobát.
Így nem volt mit tennem, a sminkemet befejeztem a köveken, és csomagostul elindultam a koncerthelyszínre, bár még rengeteg időm volt kapunyitásig. A (szintén semmilyen felirattal nem rendelkező) ajtó előtt már gyülekeztek a népek. Egy fürdőszobaszalon ablakán kiszűrődő fénynél kifestettem a körmöm, időm, mint a tenger, majd bementem egy élelmiszerboltba indokolatlanul sokáig nézegetni a gyümölcsöket, zoknikat, litván magazinokat, csak mert ott meleg volt. Vettem egy fuzeteát, amit amúgy a biztiőr elvett a koncert előtt, úgyhogy az is mindegy volt.
Végül a beengedésnél megvártam Kristófot, mindketten fotós passzt kaptunk, de mondjuk az árokba bemenni úgyse lehetett, szóval sokat nem számított az az információ sem, hogy csak az első három számot lehet elölről fotózni mindegyik zenekar esetében – szokásos. Berohantam a koedukált wc-be átöltözni, átpakoltam a kisebb táskámba az esszenciális cuccokat, a nagyot meg leadtam a ruhatárban, így egy fokkal javult a komfortérzetem. A mosdóba amúgy pont beszaladt egy kisfiú sírva, hogy nagyon hangos a koncert, ugyanis kb. a beengedéstől számított negyed órán belül már a húrokba is csapott az Ankor. Nem igazán voltam a legjobb erőmben, így a spanyol-angol-görög prog metal zenekar koncertje alatt felmentem a galériára leülni a ruhatár melletti fotelre és zugcsokit ettem. De innen is tök jól láttam a színpadot, és tökéletesen hallottam mindent. Amúgy a galéria le volt zárva, gondolom, mert egybenyílt a backstage területével, és az Ankor koncertje közben láttam is melegíteni a Self Deceptiont, és valakit sminkelés közben is elcsíptem, de nem láttam tökéletesen – szeretném azt hinni, hogy Elize volt… (Amúgy nem vagyok stalker.)
Előzenekar lévén az Ankor csak kilenc dallal érkezett, ezek mindegyike a legutóbb megjelent, 2024-es Shoganai, valamint a két héten belül megjelenő I SEE RED albumokon szerepel. Tehát ezúttal régebbi számokat nem hoztak, azokkal meg kellett elégednünk a tavaly februári koncertjükön a Barba Negrában. A vilniusi Loftas nevű helyen is nagyon jól szóltak, most azonban kicsit unalmasabbnak éltem meg a szettet, mint legutóbb az itthoni koncertjükön. Persze előzenekarként mindig sokkal kevesebb lehetősége és ideje van egy bandának, és ráadásul fizikai helye is a színpadon, mivel a következő bandák szettje is fel van pakolva, és főleg a dob jelentős helyet elfoglal. Ennek ellenére őrületes energiákat vittek a tagok az előadásba, főleg Jessie Williams énekesnő, aki a tűpontos éneklése és arcletépő hörgése mellett folyamatos ugrálással és koreográfiákkal nyűgözi le a nagyérdeműt, valamint szerintem az egyik legnagyobb karakter még a zenekarban Fito Martínez Barruz gitáros, aki mindig bolondozik a színpadon Jessie-vel. Tagadhatatlanul jellegzetes még Eleni Nota dobos karaktere is, aki a világ egyik legkisebb dobosa, és úgy üti a dobokat, mintha nem lenne holnap. A koncert után szegény csaj a közönségen keresztül cipelte ki a saját dobjait (???), nem is értem… Mélyen dörgő riffek rezegtették meg a falakat és a padlót a lábunk alatt, tökéletes kontrasztba helyezkedve az énekesnő magas énekdallamaival.
A Self Deception koncertjére minden erőmmel összeszedtem magam, mert ők nagyon közel állnak a szívemhez, és ki kell használnom minden alkalmat, hogy élőben tombolhassak a számaikra. A post-hardcore banda idén május 15-én adta ki legújabb albumát ONE OF US címmel, úgyhogy érthető módon erről az albumról került a legtöbb dal a listába, bár nem annyira túlnyomó mennyiségben. A Self Deception-től már 11 számot hallhattunk, kissé régebbieket, és a legújabbakat egyaránt. Egy 2023-as számmal, a Holy Water-rel robbantak be a You Are Only As Sick As Your Secrets albumról. Majd következett az egyik újalbumos kedvencem, a TIME’S UP, amin kívül a GODDAMN ME-t, a THE WEDDING-et, és a BREAK!-et játszották el erről a lemezről. Elég hamar rátaláltam a saját energiámhoz passzoló társaságra: a közönség közepén gyűltek össze a helyi litván ugráló-pogózók. Egyetlen lányként beálltam hozzájuk, imádtam, hogy nem féltek nekimenni egy lánynak, ugyanakkor vigyáztak is rám, és mindenki másra is. Nagyon jó arcok voltak, többen is ökölpacsiztak velem. Az egyik későbbi szám előtt az ikonikus basszusgitáros, Hagge észrevétlenül mögénk lopakodott, és őt kellett körbe-circlepitezni.
Ante Clark énekes a Hell and Back előtt egy kis komolyságot kért, és mint minden koncerten, elmondta a beszédét, melyben arra hívja fel a figyelmet, hogy merjünk beszélni a mentális egészségünkről, merjünk szólni, ha baj van – különösen a férfiak, mivel még mindig stigma övezi ezt a témát.
Majd a Kallocain című számukba kezdtek bele, amit egyszer csak a Linkin Park One Step Closer-jeként folytattak: Ante elmondta, hogy ez a zenekar inspirálta őket a kezdetekben. Egy vélhetően technikus srác átvette Hagge basszusgitárját, ő pedig Shinoda szerepét töltötte be a medley-ben, és elképesztően screamelt. Brutál jól szólt, sokkal jobban, mint maga a Linkin Park Nova Rockon a tömeg széléről (joking, nyugi, de tényleg kegyetlen volt). Valamikor az elmaradhatatlan pink lufik is megérkeztek a közönségbe, amik aztán az Amaranthe koncertje elejéig is kitartottak (aztán amúgy hova tűntek?). Végül a Fight Fire With Gasoline-ra még mosholtunk egy utolsót, mielőtt színre léptek a főhősök.
Pár héttel a turné kezdete előtt az Amaranthe egy posztban megkérte a rajongóit, hogy állítsák össze az álomsetlistjüket: minden eddigi Amaranthe-albumról két-két dalt. Ez nagyon izgalmas kezdeményezés volt, de sajnos a kivitelezés korántsem volt akkora durranás, mint lehetett volna. Két- vagy háromféle dallistával készültek a turnéra, de az egészben összesen 5 darab olyan dal szerepelt, amit vagy soha vagy már nagyon régen játszottak, és koncertenként sajnos csak 3-4 ilyen track hangzott el. A turné során előkerült újdonságok a Helix, az Over and Done, a Do or Die (ami most debütált csak élőben), a Leave Everything Behind és a csupán az első két állomáson előadott Trinity voltak. A setlist nagy százaléka a szokásos dalokból állt, amiket évek óta minden egyes turnén vagy fesztiválon eljátszanak. Szerintem nagy ziccert hagytak ki ezzel, hogy nem tettek bele több niche-ebb dalt – de el tudom képzelni, mennyi idő és energia új setlistet megtanulni, elpróbálni, főleg ha két olyan tag is van a zenekarban, akik több projektet visznek egyszerre (Nils és Morten, a többiekről legalábbis nem tudok).
Egy impozáns fényshow és intro után bevonultak az Amaranthe tagjai legújabb számuk, a Chaos Theory kezdőhangjaira, és már az első dallal eufóriát hoztak a közönségre (rám tuti). Másodiknak pedig az egyik legelső számukat adták elő, amit én most hallottam először élőben: a Leave Everything Behind című elsöprő tracket az Amaranthe című albumról. Hatalmas érzés volt ezt a korai számot végre élőben hallani, mintha egy kis időutazásnak lehettünk volna részesei. Az utána következő Digital World az egyik mindenkori kedvenc Amaranthe-nótám (nah, most már muszáj volt használnom ezt a szót, ki kellett jönnie), erre előrébb mentem a pogózó csapatomhoz. Ekkor történt, hogy elszakadt a táskám egyik pántja, megpróbáltam felvinni a ruhatárba valamit kezdeni vele, de nem engedtek fel, mondván (mutogatván), hogy az le van zárva a koncert alatt… what? Úgyhogy mondom fuckit, végül elhelyeztem a táskámat egy megbízhatóan mosolygó srác mellett az FOH előtti kordon aljában. A következő pár számot onnan a kordon mellől hallgattam végig, mint például a valaha először ezen a turnén elhangzó Do or Die-t, aztán a szintén ritkaságszámba menő, gyönyörű balladát, az Over and Done-t, az elismerésre méltóan nehéz rap-scream verzékkel rendelkező Boom!1-ot, és a mindig rabul ejtő Amaranthine-t, aminek az egyszálzongorás intrójában Elize ismét bebizonyította, hogy senki másnak nem érdemes énekléssel próbálkoznia a Föld bolygón (ez továbbá csupán csak Nilsnek megengedett).
Valamelyik dalnál megjelent a moshban Hagge, a Self Deceptionből ismert basszeros, úgyhogy muszáj volt ismét csatlakoznom a körhöz, a végén nevetve meg is fogta a vállam, annyira cukiiii. A bújócskázás utáni ráadásra visszatértem a pogó-körbe, és szétverettük az utolsó három számot. Az egyik litván pogóhaverom aztán megölelt engem és a másik mellette álló srácot, majd oda is jött hozzám, és litvánul mondott valamit, mire közöltem, hogy absolutely, de nem tudok litvánul. Erre kikerekedtek a valószínűleg spiccességtől fókuszálatlan szemei, és annyit kérdezett, hogy „whaaat? whyyy?” – megbeszéltük, majd minden jót kívánt és egy végső öleléssel elbúcsúzott.
Mindenféle kalandos tapasztalás ellenére, vagy inkább azokkal együtt, nagy szükségem volt erre a kiruccanásra és ezekre a koncertélményekre. Azt mondom, hogy totálisan megérte mindennel együtt, még akkor is, ha nemsoká bejelentenek egy teljes európai turnét ugyanezzel a felállással. Akkor megyek újra.
További fotókat találtok a Facebook-oldalunkon!
Írta: K. Barbi
Fotók: Újj Kristóf // Shadow Pixels
