“Hamvakat fújt szét a kozmikus szél” – ORANSSI PAZUZU és MÚR koncertbeszámoló

2026. 11. 6. - 19:45

Egy rendkívül mozgalmas és eseménydús októberen vagyok túl. A tavaszi időszak, április-május, illetve a nyári, július-augusztus szokott ilyen intenzív lenni nekem koncertügyileg, nem győzöm kapkodni a fejem, hogy mindenre és mindenkire maximálisan jusson elég idő és figyelem. A november elseji A38-as buli volt nagyjából a koronája ennek az őrült őszi vágtának, melyet a finn psych-black metal / noise rock szörnyeteg, az Oranssi Pazuzu és az izlandi, dallamos groove / post metalos Múr tudhat magáénak.

 

Mindkét formációhoz volt szerencsém korábban, a Múr fiatal legénységét még norvég territórimon láttam, idén az oslói Inferno fesztiválon, az Oranssi Pazuzu pedig a Fekete Zaj nagyszínpadán lépett fel két alkalommal is, szóval megvolt a bemutatkozás. A Múr-t már akkor megjegyeztem, hogy ezekben a srácokban van valami plusz töltet, valami magával ragadó kraft, pedig nem asztalom ez a fajta muzsika. A finnek esetében viszont más a formula – őket abszolút a szívembe zártam, és amilyen szemellenzősen és döcögve indult az ismerkedésünk, olyan szintű rajongás lett belőle. Mindkét Zajos fellépésük csillagos ötös kategória nálam, hangzásilag / tartalmilag / látványilag egyaránt, így meglehetősen nagyok voltak most az elvárásaim velük kapcsolatosan. (Csak halkan megjegyzem: kár volt és nem szabad így nekiindulni.)

 

Korai kezdést és pontos befejezést ígért a running order, vasárnap lévén, egy finoman kitolt 22:00h+ lett végül a limit, ami teljesen rendben is volt, másnap szépen és kisimulva tudott menni dolgozni mindenki. A Múr kezdett, 19:00h után nem sokkal, sejtelmes fények / árnyak között léptek a deszkákra majd dírr, alánkgördítettek egy elég masszív groove-szőnyeget. Beindult a betonozás. A Gojira-hatást még mindig fenntartom velük kapcsolatban, viszont pulzálás-alapozás-riffelés szemponjából nagyon is rokon a svéd örlőgépekkel, amit ezek a fiatal srácok csinálnak. Mintha egy kevésbé technikás / széttördelt Meshuggah-t hallgattam volna, de nem ripoff-szerűen, hanem saját képükre formálva azt. A Múr konkrétabb és elégikusabb, nem matekoznak annyira. Rengeteg sötét melódia rejlik bennük, az északi, azon belül pedig az izlandi bandákra jellemző megkapó stílusban. Ebben a legnagyobb szerepe Kári Haraldsson-nak, az énekesüknek van, aki nemcsak játékával hanem elképesztő tartományokban mozgó hangjával is rengeteget hozzátesz a produkcióhoz. A gitárosok szintén ügyesek, dobosuk is méltó módon hozta a súlyos, bólogatásra késztető ütemeket, de a Haraldsson vokáljai és teátrális mozdulatai nélkül, ez simán a középszerűség mély árkába zuhant volna. A magas tarományokban mozgó dallamos éneke elképesztő erővel bír, amiből gond nélkül át tudott váltani erőteljes hörgésre. Ez a kettőség remekül áll a zenének, van egy track amiben énekkiállás van, ezt most is játszották, elég hatásos volt ezt újból élőben megtapasztalni. A hangzásra nem volt panasz, de egy olyan szakemberrel a mixpult mögött, mint Tom Brooke (akit, a NYOS zenekarból ismerhetünk) nem is lehetett probléma. Energikusak voltak, remek nyitányt kaptunk.

 

 

Gyors cigaretta és némi ital elfogyasztása következett, majd bekuckóztam magam nagyjából balközépre a keverő mellé, onnan figyeltem a narancsdémon hangrobbanást – met valójában ez az volt. Már a Múr fellépése alatt is mintha hangosabb lett volna minden a kelleténél, (de nem zavaró módon) addig a finnek esetében, kb. a türéshatárom vonalát nyalogatta bőszen a sound, őszintén szólva próbára tették a dobhártyáim épségét. Szinte már bántó volt. Viszonylag arányosan és kellő dinamikával szólt az egész, és valami olyan elementáris erővel taglózott le, amit nem gondoltam volna. Millió egy koncerten voltam, esetükben van ráadásul viszonyítási alapom is, de ez most kivételesen olyannyira hangosra sikeredett, hogy a buli után még hosszú percekig-órákig csengett a fülem. Már korábban megfogadtam, hogy valami jó füldugót beszerzek, ez nem mehet így tovább, a tinnitus örökké bennragad, a fül pedig nem regenerálódik sosem. Az Oranssi Pazuzu zenéjében sok-sok furcsa szintis és elektronikus elem van, ezek most valahogy toppolták / überelték  a többi hangszerest, a zaj elképesztő mértékben marta szét az arcom, mintha savval öntöttek volna telibe. Semmi szépség, semmi éteri elvontság vagy sötét drone-pszichedélia, csupán csak a hamvainkat fújta szét a kozmikus szél… Jun-His gitáros / énekes vokáljai ráspolyszerűen vájtak újabbnál újabb vájatokat a gyanútlan lelkekbe, míg a többiek, megvadult debrisek módjára tépték a húrokat, ütötték a billentyűket és püfölték a dobbőröket. Mintha rozsdás pengével daraboltak volna szét. Szemmel láthatóan a babiloni démon-tagság rettentően élte a bulit, ez beleivódott a zenébe és valami olyan bárdolatlan, nyers és erőszakos formában jött át, amire egyáltalán nem számítottam. Mondjuk a turné legutolsó állomása volt ez – érzékelhetően apait-anyait beleadtak a finnek. A műsoruk nagyjából megegyezett a régebbivel, a legutolsó lemez, a 2024-es Muuntautuja dalaira épült, annyi, hogy más volt a sorrend, a nyitó nótát nem ismertem fel, az utolsó ráadás szám, meg felért egy kegyelemdöféssel, ami nélkül nem lehetett teljes a mostani záróciklus: a Vasseman Kaden Hierarkia. Az amúgy zseniálisan felépített szám monumentalitását nem csak közel 20 perces hossza jelzi, hanem maga az előadásmód is. Amit most észrevettem, hogy a Muuntautuja dalainak bizonyos részei improvizatív jellegűek élőben, nincs két egyforma verzió. Van amit hallasz a lemezen a vinyl-be préselve, az fix, de koncerten abszolút nem ragaszkodnak ehhez a tagok, ahol lehet belekerül némi kaotikus intermezzó, némi plusz fűszer a végtelen világűrből, az eredeti dallamvezetést persze meghagyva. A set felétől valamennyire “szelidült” a sound, náluk is Tom volt a master of potmeters, sőt, ő a hivatalos hangmérnökük tudtommal, szóval biztos, hogy csak velem lehetett a gond, hogy a kelleténél sokkal hangosabbnak hallottam mindent.

 

 

Zárásként még annyit, hogy ez egy kellemes vasárnap este volt, a tanulság pedig „joka kuuseen kurkottaa, se katajaan kapsahtaa” vagyis aki a fenyő felé nyújtózkodik, az a borókabokorba esik.

 

A fantasztikus képekért köszönet Somogyi Lajos /// Bands Through The Lens-nek.

 

Írta: MZ

 

LEGFRISSEBB CIKKEK

Negyedszázad után is él a BORNHOLM korai demójának ereje

Negyedszázad után is él a BORNHOLM korai demójának ereje

Epikus dallamok és pogány hangulatok, amelyek később is meghatározták a zenekar világát. A mostani CD-újrakiadás a remaszterizált felvételek mellett a Cry Raven, Cry koncertváltozatát is tartalmazza. Kritikánkban felidézzük, mitől különleges ez az anyag. 🤘

LEGKÖZELEBBI KONCERTEK

LEGÚJABB TERMÉKEK A WEBSHOPUNKBAN