Vészesen közelgett ez a pénteki esemény a naptáramban, milegyen-hogylegyen, szokásos belső monológok bizonytalansággal leöntve, hogy menjek-nemenjek, meg hosszúhétvége, nembíromtovább, elégvolt, pihenni kéne, stb-stb. “Jobban járok, ha elindulok” – tartja a mondás, szóval némi gyötrődés után végül döntöttem: bepakoltam és megindultam… és milyen jól tettem! Ilyenkor fut át az agyamon, hogy mennyire pazar dolog lenne a fővárosban élni, az ember csak leugrik egy ilyen lemezbemutatóra bandázni a Dürerbe, másnap meg az ex-yakuza mestert, Krush-t nézi meg az Akváriumban. A fertelmes vasárnapi death metal szeánszt a Gólyában már nem is említem.
Három olyan banda lépett fel ezen az estén, akik külön-külön is megérnének egy misét, de igyekszem összefogott és nem unalmas lenni.
A black particles zenéjével Szentesen találkoztam először, még évekkel ezelőtt jártak nálunk az Art Pince próbatermében. Nem sok infóm volt róluk, instrumentális post metal / blackgaze nagyjából, én meg ugye kedvelem az ilyet roppant mód, mondanom sem kell szerelem volt első látásra / hallásra. Ettől a pillanattól fogva figyelem a black particles-t, ha tehetem mindig megnézem őket élőben, ugyanis egy kivételes tehetségű csapatról van szó. A Haenesy lemezbemutatón brutálisan töményen szóltak: minden hangszeres a helyén volt, kontrasztban és balanszban is, nem lógott ki sehol a hangkép lólába. Ilyenkor mindig megnézem, hogy ki áll a keverőpultban és örömmel konstatáltam, hogy Czirók Dávid a master of potmeters, aki garancia szokott lenni arra, hogy a buli remek soundot kap. A black particles továbbra is maradt azon a kozmikus / éteri ösvényen, amin eddig járt, laikusként azt mondanám, mintha a Pelican-t hallgatnám egy sokkal technikásabb verzióban, blastbeat-ekkel és komplex dobtémákkal megtűzdelve. Persze erről többről van szó a srácok esetében: a kvartett egyéni víziót közvetít és ennek egyik legszignifikánsabb lenyomata, legutóbbi anyaguk, a path in entropy. Az album még 2024-ben jelent meg, de a Fractions Of Life kiadónak köszönhetően az egyik legszebb vinyl-lel büszkélkedhetek, csodálatos színekben pompázik a lemez, a zene pedig black particles-féle kétségbeejtő / elgonodlkodtató minőség. Ez a minőség a mostani koncertjük alkalmával is megmutatkozott, makulátlan performansz volt, a dobosukon még mindig csak ámulok és bámulok, emberünk ugyanis egy powerhouse metronóm, de a többiek nélkül ez nem is lenne teljes. Megvolt a szokásos featuring is: a BORU énekese Marci hallatta jellegzetes vokáljait az egyik dalban. Felsőkategóriás cucc amit a fekete részecskék hoztak létre, mintha egy külföldi bandát hallottam volna fellépni. Csak így tovább.
Jó cigaretta – jó sör kombó következett, rövid átszerelést követően aztán fejest ugrottam a BORU generálta félhomályban úszó, kellemesen folytogató mocsárba. Süppesztés, sulykolás, egyéni klausztrofóbia vibe-ok, backrooms és társai a kivetítőn, ultra-nihil, finom Primitive Man-worship. A BORU valamennyivel visszább lett véve hangügyileg, az elején Lackó bézgitárját nehezen vettem ki a masszívan pusztító zajömlenyből, Mikey gitárjából a magasakat hiányoltam, azokat a jellegzetes díszítéseit / bontásait, de mintha valaki olvasott volna a gondolataimban, és bakker ODATETTE, amit hiányoltam. Kb. úgy a 2-3 szám környékén megvolt a zen-érzés. A dob és az ének tökéltesen szólt, jó kraftosan, into-your-face, Marci vokáljait nagyon frankón nyomon lehetett követni, a visszhang a helyére volt húzva, amivel (később) a többiek szépen összekapcsolódtak és végre egyszerre nyomaszottak bennünket. Míg a black particles esetében kicsit hosszúnak éreztem a műsort (volt olyan pillanat benne, ahol telítődtem), addig a BORU esetében rövidelltem a szettet. A végtelenbe és azon is túl… Így is megvolt vagy 45 – 50 perc, illetve három featuringet is kaptunk, három vendégénekes személyében. Pap Marton (Haenesy), Radics Gábor (Oaken) és Bokis Balázs (Satelles) dalonként dúsította a vokalisták repertoárját, nem akasztották meg a flow-t, nem törték meg az ívet, hanem hozzáadtak az élményhez. Elővettek 2 régebbi szerzeményt is – Celestial Body (!) és Felleyn – a többi a legutóbbi kiadványról volt, így csupán 7 nótára futotta.
A SELF-DEALER egy olyan lemez, amihez idő kell – mondjuk valahol az összes BORU anyagnál ez volt a flashem, hogy eltelt 1-2 év, és AKKOR ütött be, csak egy bizonyos állapotban. Elsőre is mindig megfog (valahol tudat alatt), sőt, azt kell, hogy mondjam az egyik kedvenc kis csapatommá avanzsálódtak az évek során. Őket is itt szülővárosomban láttam először, a Tiszaparton, a régi felállással és még szegedi székhellyel. Teltek az évek, Inertia debüt, GRRRMBA split, Kyth Wylag Felleyn, majd a hipnotikus SELF-DEALER. Mikey gitártémái az ember lelkébe ivódnak, Lajos dobütemei belevájódnak a csontjaidba, Lackó basszustémáinál pattognak a szemeid a koponyádban, amihez Marci süvöltő-hörgő lidérc sikolyai társulnak. Ezt a kombót nem lehet nem szeretni – a koncertjüket emiatt eléggé vártam, rég láttam őket ugyanis élőben és rettentően kíváncsi voltam, hogyan fognak a legutóbbi lemez momentumai / érzései manifesztálódni, kinyílni majd magával ragadni. Mikey kezét direkt figyeltem azon a spéci nyaknélküli gitáron, (Cynic-nél és a Vulvodynia-nál láttam hasonló lantokat), hogyan hozza a fifikás riffjeit és hatalmas öröm volt látni, minden patent volt – de abszolúte minden. Van az Animism című számukban egy dnb-s / technikásabb, perkás rész, azt Lajos ugyanúgy lehozta most élőben és a gyorsabb / husogtatósabb részeket is. Ügyes! Csak szuperlatívuszokban tudok róluk nyilatkozni, az általam látott performanszok közül ez volt a legerősebb, btw a friss BORU-OAKEN kollab szettjük / kiadványuk pedig egy külön dimenzió, ahhoz idén a Fekete Zajon volt szerencsém, de ez a fellépés is hozta a tőlük megszokott nívót, bitang volt, dícséret jár érte.
A Haenesy, na kérem. Kicsit keresni kell még a szavakat, kellett azért pár nap, hogy processzáljam mit hallottam, vagyis mit éltem át. Másik dobucc foglalt helyet egy emelvényen, más színpadi setup, két gitáros, szóló ének plusz a ritmusszekció. Emellé elképesztő fénytechnika, intelligens lámpák, (külön köszönet a fényes kollégának a munkájáért!) meg valami olyan színes vizuál, amit nem sok magyar bandánál láttam.
Amikor utazás közben hallgattam az Esentia lemezt akkor Deafheaven, néhol Wolves In the Throne Room, egy kevésbé elvont és sötét Blut Aus Nord, énekileg Xasthur / Leviathan meg ugye a dallamos norvég vonal jutott olykor eszembe, de ez a koncert megerősített abban, hogy ez valahogy mégis csak más. Mintha a Haenesy nyitott volna egy kiskaput magának, a (furcsamód mindig megújulásra képes) black metal ódon kapuján, és gond nélkül besétált volna rajta. Ez a portál izgalmas territóriumhoz vezet, ahol egyszerre van helye a búskomor post-rocknak, az örlő blastbeatnek, a fájdalmas melankóliának és nosztalgiának, meg egyfajta megfoghatatlan fenköltségnek, de látok benne ciklikusságot is, ami a születés-élet-halál körförgásával kapcsolatos. Van egy érdekes aspektusa még a dolognak, ami talán a 80-as évek Joy Divison könnyáztatta miliőjéből fakad, nem tudom, de ez ilyen emlékkép jelleggel van benne, mintha egy VHS-szalagról néznénk vissza súlyos képkockákat. Mint egy belső utazás, vagy éber álom. A zene felkavaró, összetett, komplex, nincs nagyon ismétlés, max keretes szerkezet. Ezt élőben tökéletesen átadták a fiúk, minden téren. Hatalmas munka van benne, ebben biztos vagyok. Minden összehangban volt egymással, egy komplett audió-vizuális élményt kaptunk, amit szavakba nehezen tudok önteni. A körülmények ideálisak voltak ehhez, a helyszín és a szervezés kitett magáért szerintem, (Keserv Marcinak innen is jobbulást kívánok!) meg a zenészek is, mind egy szálig. Pap Márton hiteles frontember, beleéli magát, én pedig hiszek neki. Aminek most kiváltképp örültem, hogy a vokálja nem volt elbújtatva a zenébe mint valami szimpla hangsáv, (amúgy ez koncepcionális lehet náluk) hanem előtérbe hozták, több szerepet kapott és ez a hangsúlyosság nagyon is passzolt az elemi erővel tomboló / sodró és lendületes zenéhez. Külföldi színvonalon ment ez is, sőt, mindhárom banda esetében, annyi különbséggel, hogy a Haenesy alatt történt egy szintugrás, hangzásilag is elképesztő sounddal támadtak, mellbevágó élmény volt. Utoljára akkor éreztem ezt a fajta grandiózusságot, amikor a Russian Circles játszott ugyanitt. A tippem kb. az, hogy vonalból pengethetett a két gitáros – Sándor Henrik és Márton Bencze – minden dallam és harmónia a helyén volt, mintha több sávon szólt volna a gitár, nem tudom mi volt a trükk (a jól beállított pedalboardokon kívül), de lemezminőségben zúztak. Dobosukat szeretném még kiemelni, Galántay Tamás ugyanis mestere a hangszerének, játéka külön élményszámba ment. Van egy nóta, az új lemezen, asszem a Paean to Qualm, amiben késleltetve van egy dobütem, azt pontosan úgy játszotta, ahogy kell, a cinezések is végig a helyükön voltak.
Az új album amúgy elég komoly lett, érik róla egy kritika, gyors be is szereztem egyet a vinyl repress-ből, csodaszép kívűl-belül. Ritka, amikor egy bandánál ennyire összhangba kerül minden, tudatosan építkezik és egyedi személyisége is van. Nem is akarom nagyon kategorizálni őket, mindenkinek magának kell megtapasztalnia valamilyen formában a Haenesy zenéjét. Még hagy engedjek meg egy gondolatot: a lemez hallgatása és a koncert közben is sokszor elkalandoztam, mélyen a gondolataimba merülve. Mintha egy régi, elveszettnek hitt filmet néznék, egy érdekes lencsén keresztül, annyira karakteres képeket jelenítenek meg a hallgatóban. Ezek nem elvont víziók vagy hagymázas látomások – ez nem pszichedélia, ez annál sokkal konkrétabb.
A választ mindenkinek magában kell megtalálnia.
Fényképek: Lőrincz Dóra
Írta: MZ
