Az Agregator neve aligha ismeretlen azok számára, akik az elmúlt évtizedekben figyelemmel kísérték a hazai metal underground történéseit. A tatabányai gyökerű zenekar dallamos death metalja, magyar nyelvű, sokszor önpusztító és dekadens szövegvilága, valamint karizmatikus frontembere, Mikus Tamás révén régóta sajátos színfoltja a hazai színtérnek. Az 1997 óta működő csapat története természetesen jóval több néhány lemeznél és koncertnél: tagcserék, hosszabb-rövidebb csendek, újrakezdések, veszteségek és megannyi emlékezetes pillanat kísérte az útjukat. Nemrég Elízium címmel új EP-vel jelentkeztek, amely egyben remek apropót adott arra is, hogy Tamással ne csupán az aktuális kiadványról, hanem közel három évtizednyi Agregator-történetről beszélgessünk…
Az Agregator 1997 tavaszán Tatabányán indult, te pedig mára az egyetlen alapítótag maradtál a zenekarban. Ha nem a konkrét eseményeket, hanem az akkori mentalitást nézed: mi él még benned abból az emberből, aki ott volt a kezdeteknél?
Továbbra is nagyon szeretem az underground színtér alkotói közösségét, de már sokkal jobban szeretek élni. Bár a világ azóta már jócskán kitágult, azaz nem csak a tatabányai barátok, zenekarok, helyszínek jelentik metaléletünk velejét, továbbra is a ’90-es évek során megalapozott értékeket követve teszem a dolgom. Ugyan már nem kutatok új zenéket, de továbbra is nagyon szeretek koncertekre járni, barátokkal lógni és együtt dolgozni más alkotókkal – legyen ez egy új dal, egy új pólóminta vagy videoklip, mindez számomra továbbra is nagyon izgalmas – nem is annyira csak az eredmény, mint inkább az odáig vezető út szempontjából is.
Egy korábbi interjúban úgy fogalmaztál, hogy akkoriban „idealisták voltunk, ártatlanok és mindenre képesek”. Miből veszett el a legtöbb azóta: az idealizmusból, az ártatlanságból vagy abból az érzésből, hogy bármi lehetséges?
„Zeneipari” szemszögből nézve továbbra is ártatlanok vagyunk, mivel amatőr zenekarként működünk, így nem „kell” semmit csinálnunk, csak azt, amit és ahogy kedvünk tartja. A megélhetésért való küzdelmet és kompromisszumokat nappali munkahelyeinken éljük meg, ez biztosít egyfajta alkotói szabadságot. Ilyen szempontból a zenélésnek, mint más megannyi művészetnek vagy hobbinak, hétköznapi értelemben vett „értelme” sincsen, így mondhatom, hogy az idealizmusunk is a helyén maradt, mert hiszem, hogy a dalaink és koncertjeink saját magunk megváltásán túl más jelenlévőknek is segítenek – legyen szó a közönségről, a meghívott zenekarokról vagy magának a helyszínnek a fenntartóiról, akiket szintén segít egy jól zajló este.
A „mindenreképességet” inkább úgy értettem, hogy anno a zenekar volt az egyik legfontosabb pont az életünkben, és rengeteg mindent csináltunk, hogy a dolog működjön. Már jóval a dalok előtt szerveztünk Agregator-tábort, a fél Dózis-kocsma személyes zenekaros stage-passzokkal rohangált – természetesen rájuk jellemző támogatói pozíciókkal feliratozva –, volt saját, nyomtatott fanzine-unk, idővel valahogy szereztünk hangszereket, béreltünk próbahely-garázst, és valahogy 2–3 év alatt eljutottunk az első koncertig is.
Sokat segített, hogy anno rengeteg zenekar működött a környéken, és nagyon kevés dolgot kellett nekünk magunknak kitalálnunk. Az Ideas a Pont-Mi stúdióban veszi fel a lemezét? Okés, menjünk oda és vegyünk fel dalokat mi is. A Watch My Dying klipet készít? Csináljunk videóklipet. A Christian Epidemic turnéra megy? Menjünk velük. A Cross Borns fesztivált csinál a Puskin Művházban? Szervezzünk mi is bulit oda. Ez nem annyira a másolásról szólt, hanem arról, hogy fogalmunk sem volt, mit csinál egy zenekar, meg hogyan kell csinálni az ilyesmit.
Inni tudtunk és bulizni, rendszeresen és nagyon. Egy darabig annyi volt a környékbeli szakmában a hírünk, hogy mi vagyunk Tatabánya legalkoholistább zenekara. Havonta ülésezett a Tatabányai Zenészegylet – a fenti zenekarok ennek tagjai voltak –, és itt mondta el mindenki, hogy mit tett az elmúlt hónapban, és mivel kínos lett volna azt mondani, hogy megint csak jópárszor lejárattuk magunkat, elkezdtük csinálni azokat a dolgokat, amiket mindenki csinált. Három év múlva a Deicide előtt játszottunk, Sziget-fellépők lettünk úgy, hogy egy csomószor még vonattal mentünk a koncertjeinkre; mondjuk az anno eléggé megszokott dolog volt.
A prioritások sokat változtak, a zenekar minden tagnál már többedik lett, mint anno volt – így a mindenre-képesség azóta már csorbult valamelyest. Anno 30–35 koncertünk is volt egy évben, a keresetünk nagy része arra ment el, hogy ezt – és a többi zenekaros költséget – finanszírozni tudjuk, és ez ma már szintén nem fér bele. A „bármi lehetséges” viszont még mindig él, mivel a zenekarozás egyik fő vonzereje a lehetőség az álomteljesítésre. Ha néha több évnyi munkával is, de össze lehet hozni olyan dolgokat, amelyekre nem voltunk felkészülve, hogy valaha is és egyáltalán sikerülhetnek.
Az Agregator kezdettől fogva különböző zenei világokból érkező emberek találkozása volt. Közel harminc év után kialakult már egy olyan saját Agregator-nyelv, amelyhez az újonnan érkezőknek kell alkalmazkodniuk?
Erre leginkább a többiek tudnának hitelesen válaszolni. Néha a gitárosok elejtik, hogy igyekeznek agregatorosítani az új témáikat, de hogy ez pontosan mit jelent, az az ő titkuk. 2003-ig én írtam a dalok nagyját, utána még volt 3–4, a témáimon alapuló dal a Szürkületen, utána teljesen kivonultam a dalírásból, és az aktuális gitárosok hozták a dalokat. Valamilyen szinten közösen hoztuk össze a végleges változatokat, de a különböző személyek különböző ízlése és kvalitásai miatt szerintem elég változatos az Agregator-nyelv. Talán az egyetlen szempont, hogy olyan legyen a dal, amivel én tudok valamit kezdeni énekesként.
A hivatalos biográfiátok szerint „kimerült tárnák és bezárt gyárak árnyékában” született meg ez a zene. Tatabánya mennyire épült bele ténylegesen az Agregator hangulatába és világlátásába? Megszülethetett volna ugyanez a zenekar Budapesten?
Szerintem nálunk nagyon meghatározó az északi metal – ami kb. dallamosabb metal, extrémebb énekhanggal – keveredése a hard rockosabb lendülettel, szövegvilággal, és nekünk ehhez Tatabánya kellett. Anno a tatabányai Dózis kocsmában összejövő társaságban a régi klasszikusokon – Pokolgép, Ossian, Moby Dick – túl a Sing-Sing volt az egyik fő hívószó. Mondjuk tény, hogy a ’90-es évek közepén nem nagyon volt más, folyamatosan turnézó hazai zenekar, külföldi meg pláne nem – így nagyon erős hatással volt ránk az a vonal, és azt kevertük az időközben megérkező doom/death hatásokkal – Paradise Lost, Katatonia, Tiamat, Moonspell, Cemetary, Lake of Tears, My Dying Bride, Sentenced és még biztos került a kezünkbe ez meg az.
Itthonról a Nevergreen, az Árnyak, a Land of Charon és a Dying Fields volt, ami megfogott. Bár legelső szerzeményeink még angol nyelven készültek, ’98–99 körül már magyarul írtam a szövegeinket, ami talán a hazai bandák hatása volt, mert megmutatták nekem, hogy ezt lehet jól is csinálni.
Szóval szerintem ehhez a hard rock/metal kombóhoz kellett Tatabánya. Szoktam viccelni azzal, hogy mi vagyunk a death metal Bon Jovi-ja, amire egyszer a Malediction-ös Andró azt vágta rá, hogy szerinte inkább a death metal HIM-je vagyunk, amitől viszont nagyon megilletődtem, mert az már inkább dicséret, mint móka. Amúgy nem is tudom, hogy Budapesten egyáltalán születtek-e darkosabb metalos bandák. Szerintem a fővárosi miliő egészen más volt; ha nem így lett volna, a BPRNR valszeg tele lett volna gruftikkal – szóval a gothic metal valahogy a vidék kultúrkincsévé vált, és ebbe mi is behoztuk a saját hatásainkat.
Ma már a tagság földrajzilag messze nem tatabányai, mégis következetesen ragaszkodtok ehhez az eredethez. Mit jelent számodra ma azt mondani, hogy az Agregator tatabányai zenekar?
Ez szorosan kapcsolódik az előző kérdéshez, mert úgy érzem, hogy az Agregator-intézmény létrejöttéhez a tatabányai rock-metal közösség kellett. Az egész ettől ilyen-amilyen, és nem feltétlenül a lakcímkártyák feliratai határozzák meg az élményt. Rajmi ácsi, Attila gyöngyösi, Bálint budapesti, Józsi – bár ő pár hete kilépett – szolnoki, szóval bár mindenki hozza a hazai ízeit, maga a produkció ettől még tatabányai. Mellette szerintem félrevezető is lenne: nekem, ha valaki azt mondaná, hogy budapesti metalzenekar, akkor a BPRNR vonala ugrana be; ha győri, akkor New-Wave-Of-Hungarian-Heavy-Metal; Ecsegfalva gót brigádokat adott a színtérnek, szóval az Agregator esélyesen tatabányai marad.
Több egymást követő Taz-Mánia-válogatáson is szerepeltetek. Mit jelentett akkor egy vidéki underground zenekarnak felkerülni ezekre a kiadványokra?
Anno az nagyon izgalmas volt, akkoriban csak kazettán jelentettük meg a dalainkat, és rajta lenni egy CD-n, pláne egy válogatáson, az nekünk csodás élmény volt. Mellette egyfajta szakmai elfogadottságot is jelentett, hogy együtt szerepelhettünk a környék ismert bandáival. Elvileg nagyobb promóciót is jelentett, szóval esélyesen mások is megismertek minket ezeken keresztül.
Amúgy meg nagyon sokáig volt egy ilyen imposztor-szindrómánk, hogy mi rockerek vagyunk, akik kocsmáznak és zenélnek, de valamiért olyan dolgok történnek velünk, mint a „komoly” zenekarokkal szoktak. Mint például a felkerülés egy ilyen válogatás-CD-re. Azt sem szabad elfelejteni, hogy annak idején újságokon, fanzine-okon és TV-csatornákon keresztül láttuk csak a világot, és telefonon és kézzel írott levelekben tartottuk a kapcsolatot a szervezőkkel, sajtóval, rajongókkal. Szóval egy nagyon más világ volt, sokkal lassabb, de annyiban még mindig kicsit fura, hogy ha végiggondolom, mi minden történt meg velünk úgy, hogy rockerek vagyunk, akik kocsmáznak és zenélnek.
Ma néhány kattintással bárki eljuttathatja a zenéjét bárhová. Akkor egy válogatás-CD, egy fanzine vagy egy koncertmeghívás valódi kapu volt. Szerinted elveszett valami azzal, hogy mára ennyire egyszerűvé vált a hozzáférés?
Mindenképpen. Egyrészt, ami nem kerül semmibe, annak nem is feltétlenül szentelsz annyi figyelmet, mint amikor annak idején egyhavi büdzsédbe 2–3 kazetta vagy 1 CD megvétele fért bele. Anno azon túl, hogy ha valamelyik haverod átmásolta, nem nagyon volt rá lehetőséged, hogy hallhass új/más dalokat, mint hogy megveszed a hanghordozót. Emellett olyan mennyiségű információval vagyunk bombázva, hogy nagyon nehéz kíváncsinak maradni az új dolgokra, vagy valaminek komolyabban utánanézni, mert annyira érzéketlenné tesz ez az állandó stimulus.
A hozzáférés egyszerűsödésével persze nem lett minden rosszabb, inkább csak más. A hanghordozók fizikai korlátot jelentettek abban, hogy megismerjék a zenédet. Nem volt elég megírni, felvenni a dalokat, le is kellett gyártatni, boltokba teríteni stb. Ebben segítettek a válogatások, hogy nagyobb körben ismerhették meg a dalaidat; egy kritika szintén esélyt adott arra, hogy valaki megvegye a kazettát és megismerhesse a tartalmát.
Ma már, ha valamire kíváncsi az ember, rákattint, és megadja azt a 3–4 másodpercet a zenének, ami manapság belefér, hogy eldöntse, végighallgatja-e a dalt. Szóval más, nem biztos, hogy rosszabb, mert mondjuk egy kazettán meghallgatni valamit is jóval egyszerűbb, mint régen, amikor a dalnak csak a partitúráját szerezhetted be, s ha meg akartad hallgatni, akkor le kellett játszanod a szomszéd zongoráján.
A Taz-Mánia nemcsak kiadványsorozat volt, hanem egy helyi közeg lenyomata is. Létezett szerinted valódi tatabányai underground-identitás, vagy ezt ma látjuk egységesebbnek, mint amilyen valójában volt?
Igen, a Taz-Mánia a tatabányai Peron Music Alapítvány által létrehozott Tatabányai Zenészegylet rendszeres fesztiváljainak a neve volt. Eredetileg mi is csak a koncertlehetőség miatt léptünk be az egyesületbe, de aztán a többi zenekarral való együttműködés és a tőlük való tanulás miatt elképzelhetetlenül többet adott.
Nemcsak tatabányai zenekarok jártak ide. Tag volt a Demonlord Győrből, a Watch My Dying Esztergomból vagy a Christian Epidemic Lábatlanról, és mellettük sok-sok más banda a környező településekről, pl. Tatáról, Bajról vagy Csolnokról. Egységesnek nem volt egységes, a metalon belül is rengeteg műfaj képviseltette magát, a Stainless Steel heavy metaljától a Scaffold komplex death metaljáig, de ezen túl volt egy csomó alternatív rockzenekar – Esőtükör, Nemtom vagy a Le Panic.
A két réteg között nem nagyon volt átjárás, ugyan rivalizálás sem, de más helyekre és más bulikra jártunk, és a gyűléseken túl nem nagyon találkoztunk az alter arcokkal. A Nemtom tagjai haverkodtak Ideas-ékkal, így őket ismertem és tök jó srácok voltak, innen tudom, hogy attól, hogy valaki alter volt, még lehetett jó fej, de amúgy tényleg nem voltunk helló-hellókon túli kapcsolatban.
Cserteg István – az alapítvány vezetője – szíve inkább feléjük húzott, így az a vonal több törődést kapott, s míg ők komplett rendezvényeket kaptak, mi inkább csak telefonszámot a helyhez. Hosszú távon persze mindez nekünk kedvezett, de anno elég zavarónak éreztük, és abban kerestünk megnyugvást, hogy egy akkori gonosz anekdota szerint, míg az alter bandák lemezeket neveztek el a csajokról, addig mi aludtunk velük.
Ma nagyon tömören így határozzátok meg magatokat: „Dallamos death metal és dekadens, önpusztító szövegek.” Mit jelent számodra pontosan az, hogy önpusztító dekadencia?
Semmiképpen sem a romantikus önsajnálatot. Inkább azt a nagyon emberi hajlamot, hogy pontosan tudjuk, mi árt nekünk, mégis újra és újra ugyanabba az irányba indulunk. Ahogy az ember fenntart egy kapcsolatot annak ellenére, hogy fáj, vagy épp bármi áron próbálja megvalósítani az álmait, és a sikertelenségek ellenére újra és újra feláll, leporolja magát és folytatja.
Ez egy sötét és keserédes téma, úgy érzem, hogy fontos és erőt ad róla beszélni és dalokat írni – pont ma küldött valaki egy saját maga által készített (nem AI) videót az egyik régi dalunkhoz, és írta, hogy sok mély gödörből mászott ki a zenénk segítségével. Magam is sokszor átéltem, hogy ha megfeneklettem a mindennapokban, akkor kedvenc, nem feltétlenül vidám zenekaraim dalaival valahogy ki tudtam „sütni” a negatív érzéseket, és le tudtam magam porolni eléggé a folytatáshoz.
Az önpusztítás fiatalon akár romantikusnak vagy lázadónak is tűnhet. Közel harminc évvel később az ember már a következményeit is látja. Változott ezzel együtt az is, ahogyan erről írsz?
Nem tudom, nem hiszem. Nekem a halál mindig is része volt a balladáknak, a daloknak. Ahogy egy Manowar vagy Amon Amarth felvételen készül a szöveg szereplője a jó-nap-ez-a-halálra, vagy ugyanez a Sentenced lemezeken vagy a Cemetary/Sundown „nem szeretek élni manapság” nótáiban, ad egy sötét felhangot a történetnek, amit beérez a hallgató, és utána ez valahogy felitatja benne a nehéz érzületeket, és jobb lesz minden. A népdalokban is valaki vagy szeretkezik, vagy meghal – fontos, hogy legyenek hatásos érzelmek, a többit ráhagyom az akadémikusokra és dokumentumfilmesekre.
Amennyiben az önpusztítás alatt az öngyilkosságot érted, akkor erről szerintem csak egy-két dalunk van. A Hattyútánc és a Bármi, ami árt szövegében van erre utalás. Amikor ezeket a szövegeket írtam, ’97–98 körül, még ez a téma olyasmi volt, amin elég gyakran elmerengtem, hogy mi lenne, ha, de ezekben a szövegekben sem annyira romantikus vagy lázadó, inkább egyfajta dühös reményvesztettség az alapélmény.
Anno nemigen találtam a helyemet a világban, szüleim korán elváltak, ennek ellenére egy szerető és támogató családi közeg vett körül, viszont sokat költöztünk, és egy csomó olyan szituációba sodort az élet és a döntéseim, amelyekben túlnyomórészt kívülállónak éreztem magam. Mellette gyerekként és fiatal felnőttként folyton ki voltam téve mások – személyek és intézmények – döntéseinek, és ezt nagyon nehezen viseltem. Kellett némi idő, hogy saját lábamra állva kijöjjek abból a gödörből, és az életre, mint lehetőségre tudjak tekinteni, nem pedig mint soha nem szűnő, nem kért kötelezettségek végtelen halmazára. Ez lehet követhető a dalszövegek változásán is, igazság szerint eddig nem gondolkodtam el erről.
A szövegeitek sötétsége ritkán fantasy vagy okkult díszletből ered; sokkal inkább emberi kapcsolatokból, veszteségekből, csalódásokból, önsorsrontásból. Számodra mindig az ember volt az igazán érdekes pokol?
Abszolút. A fantasy, a mitológia vagy az okkult képek jó metaforák, de önmagukban sosem érdekeltek eléggé. Az igazi pokol számomra mindig az volt, amit magunkban hordozunk. Az a pillanat, amikor szeretnénk közelebb kerülni valakihez, és mégis eltaszítjuk. Amikor tudjuk, mi lenne helyes, de mást teszünk.
Európaiként persze jópárszor jelennek meg judeo-keresztény vagy épp görög-római képek a szövegekben, de inkább csak azt járom körül, hogy ezek a nagyon erős szimbólumok hogyan jelennek meg egy mindennapi ember mindennapi életében. Ha történelmi témájú könyveket olvasok, akkor is mindig az érdekel, hogy a különböző kisebb-nagyobb világégések során egyes emberek hogyan élték meg a mindennapokat. Egy ponton mindig kiderül, hogy az oktatás mennyire felületes, mennyire leegyszerűsített képet ad a múltról, és ezzel egyszerű válaszokra szocializálják az embereket, holott mindenkor mindig minden bonyolult volt és kaotikus, de hát a porosz iskolarendszernek nem az volt a célja, hogy konstruktív gondolkodókat bocsásson ki a világba, hanem hogy legyen emberanyag a gyárakhoz.
Kicsit elkanyarodtam, de számomra mindig az ember a lényeg, az ember saját, belső pokla.
Valaki egyszer „párkapcsolatos death metalnak” nevezte az Agregatort. Humorosan hangzik, de van benne valami találó. Zavart valaha, hogy a metalban szokatlanul közvetlenül beszéltetek emberi viszonyokról?
Igen, volt ilyen, az idézet a Casketgarden-es Tóth Balázstól való. A rövid válasz az, hogy nem, nem zavart. Volt pár szöveg, amikor nagyon meg akartam írni valamit. Valamit nagyon elmondani, és az ilyesminek sosem lett jó vége. Mindig azok lettek a „sikeres” szövegek – amelyek nekem is tetszenek utólag és másnak is –, amiket rábíztam a dalra.
Általában addig hallgatom az új nótát, amíg meg nem érzek benne valamit, ez néha 1–2 mondat vagy szófordulat, és azok köré írom a többit. Ezért is nagyon nehéz megmondani néha, hogy egy dal konkrétan miről szól, mert inkább érzések szerepelnek benne, amiket a hallgató aztán feltölt a saját élményeivel, és ettől működik vagy épp nem. Ha valaki azzal jön, hogy hű, most nagyon beérezte ennek vagy annak a dalnak a szövegét, akkor általában azt mondom neki, hogy akkor esélyesen nagy bajban vagy, mert ezek a nóták leginkább akkor ütnek.
Az Agregator szövegei jó ideje magyarul szólalnak meg. Magyarul sokkal nehezebb elbújni a műfaji formulák mögé. Érezted ezt valaha korlátnak, vagy éppen ettől vált igazán sajátossá a zenekar?
Van erre egy mondásom, miszerint sok kedvenc zenekarom van, akiket angol szövegekkel szerettem meg, értem és érzem is a dalaikat, de sírni csak Pokolgépre szoktam. Úgy hiszem, hogy az élő előadásban az érzés az, ami igazán megfogja a közönséget, és a dalok hangulata sokkal inkább átüt, ha az anyanyelvemen adom elő a tartalmát.
Az első két kazettán még elkészítettük a felvételek angol változatát is, hogy ne csak 3–4 tétel legyen rajta. Égőnek éreztük, hogy ugyanaz legyen a B oldalon is, és egyszerűen nem fért bele, hogy több szerzeményt vegyünk fel. Az idegen nyelvű változatok nem tükörfordítások voltak, hanem teljesen eltérő szövegek, hogy jobban ki tudjam használni adott nyelv előnyeit, valamint annak elkészítéséhez csak munka kellett; időnk volt bőven, pénzünk meg nem. Ezek a változatok meg is szűntek az első teljes lemeznél, mert ott már volt elég dal megtölteni a kiadványt.
Az egyedüli dilemma az volt, hogy mit kezdjünk a külföldi koncertekkel, de az első szlovákiai bulink után már az sem volt kérdés. Mondjuk az talán még a magyarverések idején volt, így aztán mindent megtettünk, hogy ne legyen belőle mokka – a magyar dalcímeket lefordítottam szlovákra, az átvezetés angolul ment. A lényeg, hogy az elején az angol változattal is rendelkező dalokat angolul nyomtam, de mivel a magyar slágerek ugyanúgy vagy még jobban beindították a közönséget, így aztán a koncert második felében már hagytam is az idegen nyelvű változatokat a fenébe, és azóta sem adtuk őket elő.
Az Elízium EP nemzetközi promójában pár helyen írták, hogy a magyar nyelv hangzása misztikusabbá teszi a dalokat, lehet, nem véletlenül használták pár horrorfilmben a nyelvünket – szóval lehet, tényleg sajátosabbá is teszi a dalainkat, de korlátnak sohasem éreztem.
Hol húzódik nálad a határ az őszinteség és a kitárulkozás között? Van olyan gondolat, amelyből lehet Agregator-szöveg, de a valódi történetet már nem adnád oda a hallgatónak?
Szerintem a dalszövegek esetünkben nem igénylik, hogy laboratóriumi tisztaságú, valós történetek legyenek, elég, ha akár igazak is lehetnének. Korábban már említettem, hogy a sorok a nóták hangulata alapján keletkeznek, hogy a dallamokat, riffeket erősítsék-támogassák, hiszen az élethelyzetek általában jóval összetettebbek annál, hogy bele lehessen préselni őket egy-egy dalszerkezetbe, így marad, hogy egyes szituációk egy-egy erős elemére hegyezem ki a szavakat. Viszont persze kell, hogy legyen valamennyi igazságtartalma, mert csak úgy fog tudni tényleges hatást produkálni.
Talán egy példán keresztül jobban érthető lehet. Legelső, stúdióban is rögzített dalunk a Sötét éden. Ezt technikailag egy vörös hajú lány ihlette – aki amúgy Rajmund gitárosunk eredeti lakóhelyén élt akkortájt –, pár hetes kapcsolat volt csupán, inkább csak felhasznált, hogy féltékennyé tegye az előző partnerét, ami annyira nem esett jól, de különösképpen nem is fájt. Ezt a központi magot, ezt az alapélményt erjesztette tovább a dal egy amolyan forró, se-veled-se-nélküled örvénnyé.
Létrejöhetett volna ez a dal így, enélkül a viszony nélkül? Nem. Így zajlott az eredeti történet? Nem. Számít ez a hallgató szempontjából? Nem, mert, mint a legtöbb dalunk, ez is csak egy keretet ad, amit a befogadójának kell élesítenie, feltöltve saját élményeivel. Csakis akkor működik jól, ha átélt már ilyet, ettől lesz személyes a tapasztalás. Ezután jön, hogy „velem is megesett, de nem tudtam volna így összefoglalni”, és ez persze velem is megesik más szerzők műveit olvasva, hallgatva.
A dalokban ugyanazok az alaperők – vágy, düh, veszteség, remény, kiábrándulás, önpusztítás – rendszeresen visszatérnek. Ugyanazokat a kérdéseket járjátok körül közel harminc éve, csak mindig más életkorból nézve őket?
Valószínűleg igen. Csak közben változunk. A vágy, a veszteség, a remény vagy a kiábrándulás ugyanazok az erők maradtak, mint huszonévesen. De teljesen mást jelent egy elvesztett szerelem, egy eltékozolt kapcsolat, egy bukás vagy az újrakezdés negyven-ötven évesen, mint húszévesen. Nem a kérdések újak, csak másképp tekintünk rájuk. Talán kicsit bölcsebbek is lettünk, bár nem hiszem, hogy lényeges igény lenne a megbölcsült rock’n’rollra, így a nagy megfejtéseket inkább a koncertek utánra, a pultközeli találkozásokra tartogatnám.
„Nekünk egy pokol túl kevés!” – ez gyakorlatilag Agregator-jelmondattá vált. Honnan származik, és mennyi van benne fekete humorból, öniróniából és valódi világlátásból?
Az idézet az Éjfél felé című dalunkból származik, ami egy kapcsolat végének a története. A dermedtségről és az örök konfliktusról szól, hogy érdemes-e még folytatni, tovább húzni az elkerülhetetlent, vagy egészen más lesz a jó döntés. Nyilván itt már rengeteg mindent elrontott mindkét fél, és csak az a kérdés, hogy legyen-e még több áldozat, húzhatunk-e még több falat egymás közé úgy, hogy esélyesen már az eddigi tetteket sem lehet eléggé büntetni csak egyetlen pokol kínjával.
Szóval van benne élettapasztalat és némi fekete irónia is, hogy olyan bibliai elemekkel vagdalkozunk, amikkel általában a kapcsolaton kívüli „zsűri” szokott élni. Ez a sor a dalban alapvetően csak egy fordulat volt, de mivel elég erős és nagyon rárezonál a „bűnös” jelzőre, amit magunkra és a közönségünkre alkalmazunk, így felkerült pólókra, és használjuk a biográfiánkban is.
Ha végignézzük a történeteteket – veszteségek, tagcserék, megtorpanások, újrakezdések –, ez a mondat szinte önéletrajzinak hat. Az Agregator számára a pokol inkább valami, amiből menekülni kell, vagy olyan közeg, amelyből mindig lehet alkotni?
A pokol és más vallási szimbólumokon alapuló utalások elég gyakran megjelennek a szövegeinkben, elsősorban azért, mert nagyon erős érzelmi töltésük van. Valószínűleg itt megkülönböztetném a belső poklot, a földi poklot és a klasszikus büntető poklot – mindhárom jelen van nálunk.
Mindemellett nem hiszek a szenvedés romantikájában, sem a menekülés hasznában. A pokolról nem azért születnek dalok, mert az egy jó hely, hanem mert az ember kénytelen valahogy értelmet találni benne. Esélyesen emiatt is van nagy szükség az életben a jó társaságra és a fekete humorra, mert ha már át kell kelnünk rajta, akkor tegyük együtt, jókedvűen-vidáman, mert egy idő után az ember vagy nevet rajta, vagy beleőrül.
A Puszta lét számodra mindig fontos anyag volt. Mi az, amit az akkori Agregator már ösztönösen tudott, és amit később sem kellett megtanulnotok?
Talán azt, hogy nem akarunk szerepet játszani. Nem akartunk úgy megszólalni, mint mások, még akkor sem, amikor nyilvánvalóak voltak a hatásaink. Illetve, hogy csinálni kell, amit szeretsz, és akkor abból lesz majd valami, valahogy, mert ha érződik ez a flow, akkor mindig lesz valaki, aki segít és felkarol, mert egy ilyen pozitív élményhez mindig jó csatlakozni.
A Puszta létben pont annyira benne volt, hogy katasztrófa lesz, mint hogy nem lett az. Esélyesen Fekete Gábor hangmérnök keze vastagon benne volt, hogy végül sikertörténetté válhasson. Akkor még gitáros voltam, és az akkori énekesünk pár héttel előtte lépett ki, már kerestük az újat, de a stúdiót nem akartuk lemondani. Ezért aztán megcsináltuk a felvételt négyen, én énekeltem fel, s még Bencze ’Luigi’ Lajos gitárosunk is vokálozott egy részt, aki szerintem sem előtte, sem utána nem tett ilyet semmilyen hangfelvételen.
Ennek semmilyen szempontból nem volt semmilyen értelme, de akárhányszor így álltunk neki a dolgoknak, abból mindig valami jó és maradandó született, szemben a jól átgondolt, professzionális megoldásokkal. Volt, hogy letértünk erről az útról, volt, hogy hosszú időre, de igyekszünk tanulni belőle. Mindmáig a Puszta lét és a legutóbbi Elízium EP az a felvétel, ami mindenféle felvételi komplikáció és rossz élmény nélkül készült el, esélyesen emiatt is állnak hozzám közelebb.
Az első felvételeken még erősen hallhatók a Katatonia, Anathema, Tiamat-féle hatások. Mikor érezted először, hogy megszületett valami egyértelműen saját?
Igen, eleinte úgy születtek a dalok, hogy ez egy kicsit ilyen, az egy kicsit olyan. A vándor a porban című dalra például a Katatonia Brave Murder Day lemeze volt nagy hatással, a Bármi, ami árt című dalra a Tiamat, a Sötét éden pedig a Cemetary-életérzésről szólt. Az első demó után azonban már nem nagyon foglalkoztam ilyesmivel, a stúdióban néha volt, hogy ez szóljon mondjuk Monster Magnet-esen, esélyesen a hatások olyannyira beépültek, hogy én már nem vettem észre, vagy nem nagyon érdekelt, hogy ez ilyen vagy olyan.
Az Emberség és a Semmiből, a semmin át lemezeknél már nem voltam a dalszerzők között, illetve ők általam ismeretlen bandákat hallgattak, így ott, ha akartam, sem tudtam volna követni, hogy ez még saját vagy sem. A gothic metal műfaj már nem túl divatos, így itthon nem is nagyon van olyan banda, amely hozzánk hasonló nótákban utazna. A külföldi bulik, ahol járunk, ott is inkább a göteborgi dallamos death metal megy, így mi mindig valami egyedit viszünk az estébe, ha mással nem, akkor a magyar szövegvilággal.
Szóval a lényeg, hogy nem volt olyan pont, mikor éreztem, hogy ez most már egyértelműen Agregator, a cél az volt, hogy olyan zenét játsszunk, amit szeretünk, és ez teljesült. Feldolgozást pedig csak egyszer játszottunk. Mégpedig Budapesten, a Rémálom a Nyár utcában programsorozat zárásakor mi voltunk a legeslegutolsó fellépő, és legvégső dalként előadtuk a Sing-Singtől a Halál a májra című dalt, szóval esélyesen a hazai rockéletből is szivárogtak energiák a dalainkba.
A Túlontúl jóval erőteljesebb anyag lett. Akkor éreztétek először, hogy az Agregator kinőhet a szűkebb helyi közegből?
Hű, az első koncertünk után nagyon felgyorsultak a dolgok. 1999 júniusában volt az élő debüt, novemberben már új basszusgitárossal, Liviczki Rolanddal álltunk színpadra Tatabányán, majd két hétre rá elhagytuk a várost, és Esztergomban játszhattunk a Christian Epidemic előtt. Utána még abban a hónapban rendeztünk egy minifesztivált a Puskin Művház kistermében, decemberben pedig felvettük a Sötét éden demót Székesfehérváron.
Széles „Zsüli” Zsoltinak – Christian Epidemic – megtetszett, amit csinálunk, és mivel a basszusgitáros Nagy Laca régi haverunk volt, így magukkal vittek minket néhány turnéállomásukra. Így aztán 2000-ben már játszottunk Szegeden, Mosonmagyaróváron és Budapesten is. Hálából megszerveztük a Harag Napja fesztivált Tatabányán, hogy vissza tudjuk hívni az Epidemicet, illetve év közben kiadtuk első kazettánkat, a Puszta létet, rá egy évre jött a Túlontúl kazi, majd az első klip, eljutottunk Debrecenbe, játszottunk egy igazi nyári fesztiválon a Junkies táborban, majd 2002-ben már Gothica feszt, Sziget Fesztivál és Deicide-előzenekarság.
Szóval nagyon gyorsan „íveltünk fel”, nem is nagyon gondolkodtunk a dolgokon, csak mindig megtettük a következő lépést és örültünk neki.
A semmi ágán története különösen hányatott volt. Mit tanított neked az a helyzet arról, hogy mikor kell tovább dolgozni valamin, és mikor kell egyszerűen elengedni?
Igen, A semmi ágán című albummal jött az első igazán nagy mélypont. A sztori dióhéjban annyi, hogy 2003-ban felvettük első nagylemezünket, ismét Székesfehérváron, a Pont-Mi stúdióban. Akkori énekesünk, Tóth Miki egy szuper arc volt, azért is kértük fel énekesnek, de sajnos sem a stúdióban, sem koncerteken nem volt elég a hangja a történethez. Jöttek folyamatosan a visszajelzések, Miki mindent megpróbált, énektanárhoz járt hangképzési órákra, de a stúdiófelvételek során kiderült, hogy a Túlontúl két évvel azelőtti felvételeihez képest sajnos nem javult a helyzet.
Ezért úgy döntöttünk, hogy nélküle folytatjuk. Felkértünk egy másik, aktív énekest, ő meglévő zenekara miatt nem vállalta, és mivel nem akartuk húzni az időt, az lett, hogy inkább a helyemre keresünk gitárost. Idáig kb. kezelhető volt a helyzet, de amikor megkerestük a stúdiót, hogy újravennénk a lemez éneksávjait, akkor kiderült, hogy a felvételek óta eltelt pár hónapban a hangmérnök feladta, eladott mindent, vett egy parasztházat vidéken és beszántotta a Pont-Mi-t.
Egyébként a következő stúdiónak, ahol dolgoztunk – Audioplanet – is pont így lett vége, de próbáljuk nem magunkra venni. Tatabányai hangmérnökök vették meg tőle az összes vasat, ami elsőre úgy tűnt, hogy könnyít a szitun, de még nem voltak urai a helyzetnek, s bár felvettük újra az éneksávokat, a keverés messze nem sikerült úgy, mint ami Fehérváron készült. Nekifutottunk velük egy új keverési körnek, az sem lett igazán jó, viszont a pénzünk elfogyott, így két lehetőségünk maradt: vagy kiadjuk, vagy feloszlunk.
Utóbbi azért is tűnt valós opciónak, mert a Mikitől való megválás, bár közös döntés volt, amit egyikünk sem vitatott, nagyon rányomta a bélyegét a hangulatra. Akkori „pesti” gitárosunk, Seller Laci akkor már inkább saját zenekarára, a Sundownra akart koncentrálni, így év végén kiszállt. A helyére felkértük Preil Tibcsit az Ideasból, és az ő érkezésével – mivel ő is régi barát volt a tatabányai éjszakából – elkezdett helyreállni a zenekaron belüli hangulat.
2004-ben a Peron Music Alapítvány kiadta a lemezt olyan állapotban, ahogy volt, de ott és akkor kisiklott az a kezdeti lendület, az a momentum, ami addig töretlenül vitt minket előre. Mit tanultam belőle? Talán annyit, hogy nem lehet minden helyzetet megnyerni, van, amit csak túlélni lehet. Aztán pedig, ha maradunk elegen a folytatáshoz és akarjuk is, akkor még lehet folytatni, végül is a nap végén az a lényeg, hogy szeressük és akarjuk csinálni, amit csinálunk.
Ennél az anyagnál a gitár helyett végül az ének került nálad előtérbe. Énekesként találtad meg igazán a saját helyedet az Agregatorban?
Igen, bár a helyzet némileg összetett. Az alapítás után, 1997–1999 között a másik alapítóval, Pap ’Chamion’ Zolival csináltuk a zenekart, és az aktuális tagok függvényében mindig azt csináltuk, amit épp kellett, amelyik pozíció épp üres volt. Ezért aztán voltam énekes, gitáros és basszusgitáros is bizonyos szakaszokban.
1999 tavaszán, az első koncert előtt volt egy mélypont, amikor elhagytam a zenekart, és azzal a feltétellel mentem vissza, ha a gitárosi pozícióban lehetek. Ez abból adódott, hogy akkortájt a többiekkel azon a véleményen voltunk, hogy Chamion jobb frontember lenne, mint gitáros. Ezért is vettük fel az ő énekével a Sötét éden demót, azonban öt koncert után kivált, mert az a pozíció nem érdekelte igazán, nem volt neki komfortos.
Ezért is volt opció, hogy a kilépése után – és még Miki belépése előtt – én énekeljem fel a Puszta lét demó dalait. 2003-ban, Miki után sem az volt az alapterv, hogy én leszek a dalnok, de egyszerűbb volt a helyemre gitárost találni, mint kívülről frontembert, és utána már maradtam is ezen a poszton.
Viszonylag hamar megértettem, hogy mi is volt Chamion problémája a tisztán énekesi feladatkörrel, miszerint a kreatív folyamatokból eléggé kiszorul az ember, és a koncertek között nem igazán van mit tenni. Ezt úgy oldottam meg, hogy átvettem egy csomó nemszeretem feladatot: koncertszervezés, merch, promo és a kiadványok megjelentetésével való munka, amivel senki sem szeret igazán foglalkozni, viszont ezek nélkül meg nem megy.
A Szürkület tudatosan direktebb és keményebb lett a korábbi anyagoknál. Miért kellett akkor levetni a korábbi, merengőbb bőrt?
Az előző három kiadvány dalait két kivétellel – A válság dicsérete, Úton, amiket Seller Laci szerzett – én írtam, így azok inkább a saját világomat tükrözték. A Szürkület lemez már Preil Tibcsi és a vége felé belépő Szabó Dávid gitárosok dalszerzői vénáját dicséri. Akkor ugyan még hoztam ötleteket pár nótához – Szürkület, Les Gueules Cassées, A rengeteg, Krómszín ég alatt –, de az oroszlánmunka az övék volt, így az ő múzsáik tették keményebbé az anyagot.
Ez amúgy is jellemző a későbbi lemezekre: az aktuális dalszerzők határozzák meg a dalok hangulatát. Persze igyekeznek agregatorossá tenni őket – bármit is jelentsen ez –, azért alapvetően rajtuk múlt az irány.
Az Emberség jutott el a legszélesebb közönséghez. Éreztetek akkor valódi áttörést, vagy az underground zenekar hétköznapjai ettől még ugyanúgy folytatódtak?
Igen, az Emberség HammerWorld-mellékletként jelent meg, amivel a legszélesebb körben terjesztett lemezünk lett. A rajta szereplő Éjfél felé volt az utolsó dal, amit még Preil Tibcsi jegyzett, és Tanka Balázs vendégszereplésével mindmáig a legismertebb slágerünkké vált.
Mindenképpen hozott egy áttörést, de ezt inkább fesztiválokon tapasztaltuk. Talán a legmeghatározóbb élmény a 2010-es MetalFest Open Airen ért minket, amikor egy körcsarnokban léptünk fel, és a kezdésünk előtti órában még üresen kongó helyiség a koncertünkre egyik pillanatról a másikra megtelt. Más nem nagyon változott, ekkor még dühöngött a világválság, a klubokból eltűntek a törzsvendégek, és csak a konkrétan a koncertekre érkezők jöttek be, így a hatások vagy kiegyenlítették egymást, vagy csak simán ugyanúgy folytatódtak az underground hétköznapok, ahogy előtte voltak.
Maga az Emberség cím érdekes egy ennyire kiábrándult szövegvilágú zenekartól. Ma könnyebb vagy nehezebb számodra hinni az emberségben, mint akkor?
A szónak nem ezt a jelentését használtam. Az emberség itt nem az emberségességet jelenti, hanem az emberséget, mint „embernek lenni”. Az ötlet úgy jött, hogy akkortájt láttam egy valamit hirdető, A4-es fénymásolt hirdetményt, olyasfélét, amiről le lehet tépni a telefonszámot. A papírlap Budán függött, a Schönherz-koli körül egy lámpaoszlopon, és „Emberség” volt rajta a fejléc felirata, és valamiért nagyon megfogott.
De a kérdésedre visszatérve, számomra az „élni és élni hagyni” vagy az „élni és halni hagyni” egy fontos alapérték. Igyekszem segíteni, ahogy tudok, és elfogadom, ha magam kapok segítséget, de azt is, ha nem, mert tudom, hogy mindenki igyekszik talpon maradni saját teendőinek tengerében. Nekem alapvetően jó tapasztalataim vannak az emberek nagy százalékáról, de nem is magasak vagy éppen önzőek az elvárásaim. Szerintem alapvetően jó szándékú mindenki, amennyiben a lehetőségei megengedik, de elutasítás esetén nem tartom oda a másik orcámat is.
A 2012-es Az Eredendő után hosszú csend következett. Mikor vált világossá, hogy ez már nem egyszerűen két kiadvány közötti természetes szünet?
Az Eredendő EP sajnos egy újabb mélypont volt, akkor kezdett egyre inkább kiütközni, hogy az időközben felvett új zenekari tagokkal nem egyezik a véleményünk a banda zenei irányával kapcsolatban. A srácok az Éjfél felé sikere miatt elkezdték erőltetni a többszólamú dallamos vokálokat, és a dalstruktúrákkal is olyan kompromisszumokat kellett meghoznunk, amelyek nem tettek jót sem nekünk, sem a nótáknak.
A kislemezről csak a Festett lapok volt olyan dal, amit igazán szeretni tudtam. Abban az időben felvettünk két klipet is, aztán sajnos egy balesetben elvesztettük Liviczki Roland basszusgitárost, és jópár hónap eltelt azzal, hogy kitaláljuk, hogyan tovább és merre van az előre.
Igazság szerint nem éreztük természetellenesnek a szünetet, folyamatosan koncerteztünk, mivel már mindenkinek voltak más dolgok is az életében, ezért a próbák is nagyon megritkultak. Aztán elkezdődött egy ilyen távdalszerzés, közös próbák helyett fájlokat küldözgettek egymásnak, amiből Szabó Dávid gitárosnak végül elege lett, mert ezzel elveszett neki a közös zenekari hangulat, és végül kilépett a zenekarból.
A helyére érkezett Katona Rajmund gitáros, aki elkezdte megtanulni a dalokat, amivel szaporán telt az idő, mellette mentek a koncertek, és végül 2017 lett, amikorra sikerült tető alá hozni a lemezt és kiadni a GarageLive Records – ma Metal.hu – segítségével, akiknek azóta is ezer hálával tartozunk a támogatásukért.
A Semmiből, a semmin át végül öt év hallgatását törte meg. Mitől volt más az a visszatérés, mint egyszerűen egy új album megjelenése?
Nem éreztük visszatérésnek, mivel, mint mondtam, a koncertezés folyamatos volt a lemezek között is. Ekkor már volt négy albumnyi anyagunk, amiről egy koncerten maximum 9–10 tételt tudtunk előadni, szóval a találkozásokkor a kérdés nem az volt, hogy mikor lesz új lemez, hanem hogy miért nem játsszuk ezt vagy azt a régi dalt.
Mivel 2016–2017-re szinte teljesen megváltozott a zenekar felállása, így az album inkább arról szólt, hogy legyenek olyan dalok, amelyeket az új tagság a sajátjának érez. Mellette kipróbáltunk egy csomó új dolgot, a lemezt Köteles Leander keverte, akinek a keze alatt modernebb is lett a hangzás, másrészt megismertünk egy csomó jó arcot körülötte, többek között Botlik Matyit is, akinél az énekrészeket vettem fel, de utána hangosított minket a Rockmaraton nagyszínpadán, valamint a mostani EP-t már teljes egészében nála vettük fel, és ő is keverte. Szóval sok minden történt először annál a lemeznél.
A lemez egyik dala A Styx folyó hídján címet viseli. A Styx eleve határ az élők és a holtak világa között, nálatok viszont egy híd jelenik meg fölötte. Mit jelentett számodra ez a kép: átkelést, két világ közötti állapotot, vagy valami mást?
Annak a dalnak a szövegét édesapám halála ihlette, akkoriban elég sok mindenkit elvesztettünk, és olyan érzés volt, mintha csak állnánk azon a hídon, és onnan néznénk az átkelő lelkeket – rokonainkat, barátainkat.
Az egésztől innen, mindenen túl felvételéhez végül mintegy száz rajongót, zenészt, szervezőt, újságírót és más underground szereplőt vontatok be az úgynevezett Bűnös Kórusba. A dal Roland emléke mellett az underground életérzésnek is emléket állított. Hogyan született meg az ötlet, hogy néhány vendég helyett végül szinte egy egész közösséget szólaltassatok meg? És szerinted ma össze lehetne még hozni valami hasonlót?
Az egy nagy kaland volt. Mivel nem nagyon voltak próbák, legalábbis az új dalok nem ott születtek, egyszer csak megkaptam a dal demóját, és nagyon beéreztem a belőle áradó Sentenced-hangulatot. A refrén szövege szinte egyből meglett, és valami olyasmit akartam, ami Rolandnak is tetszene, mert dögös és életigenlő, de mégis emléket állít mindenkinek, aki valaha velünk tartott az undergroundban.
Gondoltam, hogy amúgy is meg szoktunk hívni barátokat vendégénekelni egy-egy dalban, akkor lehetne most ez az a nóta. Amikor viszont elkezdtem azon gondolkodni, hogy kit lenne jó szerepeltetni, hogy kik azok a pályatársaink, akik hitelesen tudnának emléket állítani Rolandnak, akkor sehogyan sem sikerült 8–10 alatti listát készítenem. Mivel aztán ennyi résztvevő között nem lehetett értelmesen elosztani a részeket, így Szabó Dávid gitárosunk klasszikus intelme alapján – miszerint, ha nem megy ésszel, akkor csináld ész nélkül – arra jutottam, hogy a refrénben szerepeljen mindenki, aki csak akar.
Mellette a kórust felvezető bridge egy szűkebb körnek jutott, akik különböző bulik keretei között még együtt járatták le magukat Rolanddal, és így vált kerekké a történet. Elmondtam az ötletet a többieknek, nem mondanám, hogy egyből zseniálisnak tartották, de belementek, és ők is rengeteget dolgoztak a felvételekkel és a vágással, és a vége egy nagyszerű, közös élmény lett.
Összesen 4–5 helyszínen vettük fel a Bűnös Kórusművet. Voltunk Tatabányán a Roxxyban, aztán az S8 Underground klubban, a Mátrában, a Fekete Zaj Osztálykirándulás színpadán, illetve a Kettőnégy Próbateremben, és nálam is készült pár felvétel, mire mindenki meglett.
Nagyon jó volt látni, hogy mennyien mennyire örülnek – főleg a nem zenekaros énekesek –, hogy felvették a fejhallgatót, előttük a harisnyás szűrő a mikrofonnal, és feléneklik-sikítják-suttogják-üvöltik a sorokat, és a kezdeti megilletődés után az arcukra ül az öröm, hogy megéltek egy ilyen stúdióélményt.
Illetve most jut eszembe, hogy Marosvásárhelyről is érkeztek éneksávok, illetve az S8-as felvételkor egy akkor velünk koncertező osztrák zenekar, a Days of Loss tagjai is beszálltak fonetikus leiratok alapján a dalba. Mindenkiről készítettünk egy fotót, amiről készült egy montázs, amiből plakátokat készítettünk, és juttattunk is belőle minden kóristának – illetve a budapesti Control Pubban ki is van téve egy példány, amit az arra járó résztvevők dedikáltak.
Nem hinném, hogy ezt újra össze lehetne hozni, vagy lenne értelme, ez akkor és ott működött jól, pont úgy, mint a budai kutyavásár.
Régóta szóba került A semmi ágán egy jobb változata is. Még mindig érzel valamiféle adósságot ezzel a lemezzel kapcsolatban?
Nem is annyira adósság, mint inkább szívesen megadnám annak a lemeznek azt a lehetőséget, hogy legalább annyira jól szóljon, mint az őt megelőző felvételeink – Puszta lét, Túlontúl –, vagy még inkább azoknak a 15 éves újrakevert változata. Sajnos az esetében nemcsak sima újrakeverésről lenne szó, mint ahogy a többinél volt, hanem az éneksávokat is újra kellene rögzíteni.
A tatabányai Ve-Ga Stúdióban készült vokálsávok elvesztése miatt azt is ki kellene még találni, hogy hogyan lehetne ezt úgy megcsinálni, hogy annak legyen valami hangulata vagy üzenete. Mindenesetre most a következő sorlemezen lesz a fókusz, majd utána lehet, hogy ismét elkezdek agyalni azon, hogyan lehetne hitelességének megőrzése mellett restaurálni A semmi ágán című albumot.
Az idő múlásával az Agregator történetében egyre hosszabbak lettek a kiadványok közötti szünetek. Ez elsősorban az élet természetes következménye volt, vagy az is benne van, hogy nem vagytok hajlandók csak azért albumot készíteni, mert „már illene”?
Igen, ez tényleg egy létező tendencia. Azért is durva, mert belülről pedig azt érzem, hogy folyamatosan dolgozunk az új dalokon. Miután kijött a Semmiből, a semmin át, turnéra mentünk a Dalriadával, utána egyből elkezdtünk új dalokat írni, például az Eszméletet, amit már koncerteken is játszottunk, valamikor 2020-ban jelent meg.
Még azon a nyáron elkészült Rajmi négy új nótájának demója – Hamu, A szunnyadó, A tizenhármas ajtó, Az éjszaka férgei, amit idővel átkereszteltünk Súgd meg címre. Valahol itt kezdődött el a zenekar szétválása, ami végül 2024-ben zárult le, mert a banda másik része nemigen akart ezeken a dalokon dolgozni, nem vágtak egybe az elképzeléseikkel, saját ötleteket viszont nem hoztak. Ehhez még hozzáadódott az is, hogy csak nagyon ritkán találkoztunk a próbákon vagy a koncerteken kívül, így ezek a dolgok nem lettek megbeszélve, és végül ennek megfelelő megoldás is született.
Szóval nincsen túlgondolva a történet nálunk, folyamatosan koncertezünk, közben dolgozunk új dalokon, amikor eljutunk oda, hogy rögzítsük és megjelentessük, akkor megjelentetjük.
Mi tart életben egy zenekart akkor, amikor éveken át nincs friss lemez, amely folyamatosan igazolná a létezését?
Szerintem egy zenekar létének igazolása nem a friss lemezeitől függ. Ez amolyan zeneipari elképzelés, hogy legyen friss lemez – régen azért, hogy el lehessen adni a turnékon, ma pedig már azért, hogy legyen mire fogni a turnét. Mi nem ebből élünk, szóval nem „kell” semmi ilyesmit csinálnunk. Egy ilyen zenekar addig marad életben, amíg van annyi ember, aki szeret összejárni, együtt alkotni, együtt zenélni. Persze az is sokat segít, ha mások is kíváncsiak rá és szívesen jönnek a koncertekre, de nem egy, nem két zenekart láttam klubokban, akik akkor is élvezik a történetet, ha épp 1–2 vendég, vagy csak a többi fellépő nézi és buzdítja őket.
Nem veszélyes hozzászokni ahhoz, hogy mindig „készül” valami, mindig majd jövőre lesz album, aztán egyszer csak eltelik öt vagy akár tíz év?
Szerintem az új daloknak az emberek örülnek, de a ’90-es és 2000-es évek óta nem igazán követelik. Manapság egy kb. havonta 2000 Ft-os előfizetéssel a világon elérhető összes zene 90–95%-át meghallgathatod, úgy, hogy naponta kijön vagy 100 új lemez, a YouTube-ról nem is szólva. Ez olyan dömping, ami bárkit kiéget – azok pedig, akik már ebben nőttek fel, végképp nem tudom, hogyan élik ezt meg. Szóval szerintem nem veszélyes, mert nem múlik rajta semmi.
Mindemellett nem örülök én sem annak, hogy az új dalok megjelentetése ilyen hosszúra nyúlt. Mondjuk koncerteken már játszottuk őket egy ideje, a Súgd meg 2024 végén már programon volt, A tizenhármas ajtó 2025 elején került be, míg az Elízium talán ugyanazon év második felében.
A felvételek elhúzódásáért amúgy alapvetően a technológiát teszem felelőssé. A gitárosok otthon dolgoznak, ami nagyon kényelmes, és elvileg ezzel gyorsulhatna is minden, de inkább az történik, hogy vagy hónapokig pepecselnek egyes részekkel, vagy épp hetekig nem találnak ihletet vagy motivációt, hogy nekiüljenek dolgozni a dallal – amiket ugye próbákon és koncerteken már játszunk, és „csak” fel kéne venni.
Ez régen úgy zajlott, hogy összeálltak a dalok, kitűztük a stúdió idejét, két hetet töltöttünk ott, az elsőn felvettük a dalokat, a második héten pedig lement a keverés, és készen is volt a lemez, pont úgy, ahogyan azon a héten álltak a dalok. Lehet, hogy nem lett tökéletes, de készen volt, és lehetett tovább haladni.
Az az igazság, hogy senkinek nem tesz jót, ha évekig foglalkozik ugyanazzal a dallal. A dalírás is olyan tevékenység, amit csak abbahagyni lehet, befejezni nem, így továbbra is a határidő a legjobb múzsa. Persze én is kényelmesebb vagyok már, egy héten csak egy dalt vagyok hajlandó felénekelni, ami egy 9 nótás lemeznél kb. két hónap, de még így sem volt soha olyan, hogy miattam csúsztunk volna.
Közel harminc év alatt rengeteg zenész megfordult az Agregatorban, mára pedig te maradtál az egyetlen alapítótag. Hol van az a pont, ahol egy folyamatosan változó tagságú zenekar még ugyanaz a zenekar?
Ez a zenekar már nem az a zenekar, ami 1999-ben volt, vagy 2006-ban, vagy 2017-ben, de az előadott dalok szellemisége, szövege és hangulata – vagyis az élmény – Agregator. Erre esélyesen nincsen matematikai képlet. Valószínűleg a személyem ebben most valamelyest meghatározó, de ha egy Pokolgép Kalapács Józsi nélkül is Pokolgép lehet, akkor esélyesen nélkülem is létezhet és működhet jól a zenekar.
Mi az az elem, amelynek feltétlenül meg kell maradnia ahhoz, hogy valami Agregator legyen? A dallamvilág, a szövegek, a hangulat, a hozzáállás – vagy végső soron te vagy az összekötő kapocs?
Ezt nem tudom, sajnos nincsen olyan féltve őrzött, titkos recept, mint az Unicumnál, ami azzá teszi az eredményt, ami. Erről a közönségünket kellene kérdezni, hogy mi az, ami újra és újra elhozza őket egy Agregator-koncertre. Mi szeretjük csinálni, ezért vagyunk ott, és amit mi ott játszunk, akkor az az Agregator.
Érezted-e valaha tehernek, hogy egyetlen alapítótagként rajtad keresztül fut össze a teljes múlt, és bizonyos értelemben neked kell eldöntened, mi fér bele az Agregatorba?
Nem volt ez igazán teher, nyilván sok mindenre én emlékszem, mert én voltam ott. Inkább az a kihívás, hogy az aktuális tagságnak segítsek valahogy magukénak érezni a produkciót. A régi dalok kapcsán sem követelem meg, hogy egy az egyben úgy játsszák, ahogy a lemezen van. Az új szerzemények esetén is csak azt mondom meg, mi tetszik, mi nem, nem pedig azt, hogy mi Agregatoros és mi nem.
Persze néha van olyan érzésem, mint minden sokat látott embernek, hogy borzasztóan hosszú idő telt el a zenekar alapítása óta, és rengeteg olyan élményem van, ami rajtam és az érintettek szűk körén túl senki mást nem érdekel. Ezeket felhasználom az átvezető szövegekhez, de persze azért mindig próbálok a szórakoztatás talaján maradni.
Egyszer például, még az első koncertek körül, télvíz idején történt, hogy Pöpi, a dobosunk késve érkezett, és mi addigra a bokáig érő hóban készítettünk egy fotósorozatot arról, hogy Chamion egy, a próbateremként használt garázs kályhájába való tűzifa aprítására szolgáló fejszével egy fatönkön lefejezte Luigit. Volt kendő, utolsó cigi meg minden, és rengeteg málnaszörp folyt el a kívánt hatás kedvéért – és ezt persze még elő is kellett hívatnunk valahol, addig nem láthattuk az eredményt.
A garázs Döméé volt, aki akkor a Dies Irae-ben dobolt, és ők szintén ott próbáltak. A zenekar nevén jópár szervező elhasalt, és volt, hogy Deziré vagy Dízel Irén néven kerültek plakátra, de az is előfordult, hogy két produkcióvá bontották őket úgy, hogy fellép a Diez meg az IRA.
Basszusgitáros-énekes-frontemberük az a Nagy Laca volt, akinek az édesanyja általános iskolai osztályfőnököm és énektanárom volt, és aki a Christian Epidemicből a Watch My Dyingot megalapítva távozó Eszenyi Imit váltotta a CE-ben, és így kerültünk a zenekar elé 1999 novemberében. A Dies Irae latinul Harag Napját jelent, és mi arra kereszteltük el az első nagytermes Puskin Művházas rendezvényünket. Egy újabb érdekes adat, amit mesélhetek majd egy kisfröccsért a fiataloknak.
Alapítóként inkább tulajdonosának érzed magad ennek a névnek, vagy valaki olyannak, aki egy nála már nagyobb történetet őriz és visz tovább?
Inkább az utóbbi. Nekem az Agregator intézménye, a benne és körülötte szereplőkkel, rengeteget adott. Szeretem csinálni, de nem misztifikálnám túl a névhez való jogaimat. A zenekar számomra olyan, mint a Kéktúra. Ad egyfajta keretrendszert, hogy érdekes dolgokat tudjak csinálni, és látszólag „értelme” is legyen azon túl, hogy jól érzem magam közben.
Hogy érthető legyen a hasonlat: a Kéktúra ad egy térképet, útvonalakkal, amikre el tudsz menni a barátaiddal, hogy telepecsételd a füzeted, és a végén kapj egy kitűzőt. Mert csak azért nem mozdul ám ki az ember a természetbe magától, jó társasággal, hogy simán csak jó legyen neki, de a pecsétekért már elindul. Szóval nekem kicsit ilyen a zenekari munka is.
Volt olyan tag távozása, amikor nem egyszerűen egy zenészt kellett pótolni, hanem attól tartottál, hogy vele együtt az Agregator valamelyik fontos összetevője is eltűnik?
Azok távozása viselt meg leginkább, akik elsősorban barátok voltak, s csak másodsorban zenészek. Luigi, Tóth Miki, Tibcsy, Pöpi és Szabó Dávid. Mivel mindez majd’ két évtized alatt zajlott le, a vízben fővő béka jogán most már jobban látom ezeknek a változásoknak a tényleges hatását, hogy mi minden tűnt el velük a zenekarból.
Roland elvesztése természetesen egészen más kategória. Nem magáról a tragédiáról kérdezlek, hanem arról: hogyan épül be egy ilyen veszteség egy zenekar közös emlékezetébe?
Az akkor nagyon sokkoló volt, utána hosszan kerestük, hogy hogyan tovább. Elvesztése azért is volt kritikus, mert ő volt az utolsó olyan tag, akivel megegyezett a zenei ízlésünk. A 2024-ben beszállt új hangszeresek nagy része játszik a Green Men nevű Type O Negative tribute-ban is, amelynek alapításánál Roland is jelen volt, így úgy érzem, hogy valahol ő is elégedett lenne az ilyetén folytatással.
A 2024-es szakadás történetét már részletesen elmesélted. Amikor később valamennyi távolságod lett az eseményektől, mit értettél meg belőle saját magadról?
Talán annyit, hogy nem kell egy zenekart vagy bármi más hobbit minden áron csinálnom. Hogy ha ez nem adja meg, amit várok tőle, akkor ezer más dologgal is lehet foglalkozni, ami örömöt adhat. Sajnos túl sok kompromisszumot kötöttem, és ez előbb-utóbb, sok-sok hajlás után szükségszerűen töréshez vezet. Ezért most már próbálok odafigyelni, hogy ne terheljem túl magam a bandával kapcsolatos nemszeretem feladatokkal. Ami várhat egy hetet, az várjon, és igyekszem olyan teendőket is bevenni, ami érdekel és motivál. Szóval, mint sok másban, itt is az a lényeg, hogy legyen meg az egyensúly.
Felmerült benned komolyan, hogy nem új felállást építesz, hanem egyszerűen azt mondod: eddig tartott az Agregator?
Abszolút. Ahogy tartottunk hazafelé Rajmival a szétválásos megbeszélés után, akkor megkérdeztem tőle, hogy folytatná-e ezt a zenekart, és igent mondott. Ha ez nem így történik, akkor azon a ponton abban is maradt volna a történet.
Azon a nyáron nem akartam tovább zenélni, teljesen ki voltam égve. Inkább csak automatizmusból gondoltam végig, hogy ha esetleg folytatnám, akkor kivel tenném, és meg is kerestem őket, hogy ha később mégis visszatérne belém az életkedv, ne akkor kelljen mindent nulláról feléleszteni. Bálint is gyorsan igent mondott, ő már korábban felmerült a basszusgitárosi posztra, olyannyira, hogy el is kísért minket egy székelyudvarhelyi koncertünkre, ahol a Totális Metál előtt játszhattunk.
Így már hárman voltunk, amikor egy Green Men-koncert után megkérdeztem Horváth Attilát és Kun Józsit, hogy beszállnának-e a bandába. Ez azért volt érdekes, mert alapvetően a Reason miatt gondoltam rájuk, de még az aznapi Green Men-koncertjük alatt, mielőtt félrehívtam volna őket beszélni, Dudi, az énekesük az egyik dalt Liviczki Roland emlékének ajánlotta, és akkor valahogy felizzott bennem, hogy lehet ez egy jel, hogy ez a dolog esetleg működhet.
Mi döntötte el végül, hogy folytatod?
Nem tudom pontosan. Szerintem az, hogy ez a felállás elkezdett működni. Augusztusban már próbáltunk, októberben megvolt az első koncert, és jó volt velük együtt lenni, sütöttek a koncertek, és bár voltak nehézségek – a banda Budapestre „költözése” miatt majdnem mindent nulláról kellett kitalálni –, de megoldottuk a dolgokat. Pozitív visszajelzéseket kaptunk a rajongóktól, s az évek óta parkolópályán álló dalok is műsorra kerültek. Mellette beindult a munka a videoklippel is, és szép lassan kiengedtem a kiégett dermedtségből, és elkezdtem újra jól érezni magam.
A jelenlegi tagok saját zenei múlttal és elképzelésekkel érkeztek. Mennyire kellett nekik megtanulniuk „Agregatorul”, és mennyire hagytad inkább, hogy általuk maga az Agregator is megváltozzon?
Nem szoktam beleszólni az új ötletekbe. A Reason körülbelül hasonló pályán mozgott, bár ők inkább az Opeth/Katatonia vonalon alkottak, míg mi a Cemetary/Tiamat érzésből indultunk ki – már a nekem is tetsző időkben. Változni fog az Agregator, az Elízium EP-n is hallható irányba haladunk majd. Múlt héten hallottam Attila első itteni saját dalának alapjait, és nagyon tetszik, Rajmi eddigi dolgai is bejöttek, szóval elégedett vagyok az új iránnyal.
Az Elízium az első kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy a 2024-es újrakezdés nem puszta túlélés volt, hanem ismét alkotóképes zenekar jött létre. Neked ezért többet jelent ez az EP egy szokásos kiadványnál?
Nekem nagyon tetszik az új EP, mert utoljára a Szürkület lemez volt az, amin a dalokat ennyire tudtam szeretni. Sokat is jelent, mert, mint mondtam, közel nulláról hoztuk össze az új felállást, és az Elízium EP egy kézzelfogható eredmény, ami mutatja, hogy megérte a befektetett munka.
Ezen felül jól is érzem magam a jelenlegi társaságban, szóval egyszerűen jó most az Agregator tagjának lenni. Valószínűleg pont ezért jelent nekem az Elízium EP többet: a dalokon túl benne van maga az élmény, ahogy elkészült, és hogy egyáltalán elkészülhetett.
Korábban ott volt A Styx folyó hídján, most pedig megérkezett az Elízium. Tudatosan térnek vissza ezek a túlvilági és határhelyzeteket jelképező mitológiai képek, vagy csak utólag rajzolódik ki közöttük ez a kapcsolat?
Nem tudatos, mert a dalok hangulata írja a szövegeket. De van, hogy a címek más forrásból érkeznek. Van, hogy beugrik valami erősnek ítélt címkeötlet, ezeket szoktam listázni, és ha van olyan dal-demó, amihez esetleg passzolhat, akkor azt az elemet is bevonom a hangulatépítésbe.
A mitológiai, bibliai képek általában nagyon erősek. Ilyen volt például Az égő bokrok kertje, a Létszomj, A rengeteg, de az irodalomból is hoztam be képeket alapként, hogy aztán értelmezzem valahogyan, mint például A semmi ágán, az Aki néma vagy a Romok között.
Szóval nincs tudatosság, érzések vannak, és a mitológia, a túlvilág olyan erős spirituális töltetet hordoz, amiről érdemes dalt írni, mert kérdéseket vet fel és választ-vigaszt is adhat olyan területeken, amelyekre a tudomány és a mindennapok jelenleg nem képesek választ adni, de ettől még foglalkoztatják az embereket.
Az Elízium világában az önpusztítás már mintha kevésbé lenne romantikus és sokkal inkább számvetés. Ez az életkorral együtt változó nézőpont eredménye?
Az Elízium inkább a megbékélésről szól, a megérkezésről. Arról, hogy milyen élmény volt elengedni a másoknak való megfelelés kényszerét, annak béklyóját, és hogy annak ellenére is lehet valaki befogadó és jólelkű, hogy amúgy nem fontos számára az ilyetén beilleszkedés.
Az EP három új dala után további számokon dolgoztok egy teljes nagylemezhez. Mi az, ami most más, mint az elmúlt években, és ami miatt valóban hiszel abban, hogy ez az album el fog készülni?
Hát, ha hat év is kellett hozzá, de végül elkészült az EP. Ez alapján már van egy technikai sémánk, hogy hogyan és kivel dolgozzunk, szóval jópár dologgal előrébb vagyunk. Vannak félkész dalok is már, talán maximum két új szerzemény hiányzik még, hogy meglegyen a lemezeinken megszokott kilenc nóta, szóval az sem megugorhatatlan. A borító is megvan már úgy 2021 óta, szóval mialegrosszabbamitörténhet?
Az Agregator világához az utóbbi években egyre hangsúlyosabban társul vizualitás is. Mennyire fontos nektek ma egy videoklip? Egyszerűen egy dal népszerűsítésének eszköze, vagy ugyanolyan lehetőség a világépítésre, mint maga a zene és a szöveg?
Nem hiszem, hogy egy videoklipnek lenne még akkora hatása, mint régen – mondjuk, amit még a 2000-es évek elején jelentett egy ilyen, ami lement a hazai zenetévén, amit mindenki nézett. Nyilván tök jó, hogy van, de számomra sokkal fontosabb volt, hogy együtt dolgozhattunk a stábot alkotó barátaink egy szerelemprojektjén, és bevonhattuk egy csomó másik barátunkat az underground színtérről.
A végeredmény egy nagyon jó kaland lett, és szuperelégedett vagyok a végeredménnyel. Engem az egész történet a Bűnös Kórus felvételeire emlékeztetett, amikor a színtér nem aktívan zenélő résztvevői is ízelítőt kaphattak abból, hogy hogyan is készülnek ezek a dolgok. Csak most nem egy hangfelvétel volt a cél, hanem egy vizuális produkció – mindenki nagyon élvezte, és mellette nagyon komolyan is vették a szereplést.
Azoknak a hősöknek pedig, akik vállalták, hogy március közepén tóba vessék magukat a művészet nevében, soha nem tudunk majd eléggé hálásak lenni. Nekik ezúton is nagyon-nagyon köszönjük! Persze, ha a klipen keresztül mások is megismernek majd minket, annak majd örülünk, de alapvetően ez inkább egy közös alkotás volt, nem egy marketingeszköz.
A Hamu klipje több évnyi ötletelés és munka után készült el, és nem egyszerű zenekari videó lett: a vízbefojtás, az átalakulás és a pusztulás köré egy önálló, szinte rituális történetet építettetek. Hogyan született meg ez a koncepció, és mennyire volt fontos, hogy a képek ne pusztán illusztrálják a dalt, hanem tovább is építsék annak világát? Van olyan jelentés vagy részlet a klipben, amelyet a zenéből önmagában nem feltétlenül lehetne megfejteni?
A Hamu ,mint dal teljesen különbözik a Hamu, mint videoklip produkciótól. A vizuális élményért a Swarm Produkció felelt, ami Bereznai Tamást, Sánta Balázst és Deim Balázst takarja. Sánta Balázs és aktuális stábja csinálta a 2001-es Túlontúl óta az összes klipünket, Bereznai Tomi pedig az ezelőtti utolsó, Romok között című videónkban csatlakozott a „stábhoz”; még 2012-ben ő készítette hozzá a digitális szörnyeffektdolgokat.
A sztori annyi, hogy még 2023-ban Tomi egy fotókiállításának megnyitóján találkoztunk. A welcome drink hatása alatt beszélgettünk, és mondta, hogy mivel nagy metalrajongó, tök szívesen dolgozna újra egy klipen, kiegyensúlyozva a kevésbé izgalmas, mindennapi kenyérkereső munkáit. Akkor egyedül a Hamu volt olyan formában, amit viszonylag gyorsan vállalható stúdiófelvétellé tudtuk volna alakítani, így azt dobtuk be a srácoknak mint zenei alap.
Underground zenekari büdzséből egy ilyen munkát egyszerűen nem lehet piaci alapon kifizetni, így a bizalmon túl ez is benne volt, hogy teljesen szabad kezet kapjanak a koncepció kapcsán. Annyi volt a deal, hogy biztosítjuk a hátteret ahhoz, hogy kiélhessék, amit szeretnének megvalósítani, a felmerülő bérleti meg hasonló költségeket mi álljuk, szóval gyakorlatilag ezúttal mi adtuk a klipes Kéktúra kereteit.
Az egész kalandjellege miatt mindenképpen sztorizós klip volt a terv, annyi kérésem volt, hogy a történet szereplőit hiteles, underground arcokból verbuválhassuk össze. Ennek a háttere annyi, hogy legelső közös produkciónk a Gyökerek nélkül klipje volt, ahol a szereplőket még a tatabányai közegből kértük fel, és a videó az ő hitelességük folytán mindmáig nagy népszerűségnek örvend.
A főszereplő pár, Bolyci és Frenki iszonyat hihetően hozták a sztorit, de a stábnak nem volt könnyű velük dolgozni, mert az akkoriban népszerű, gyakori bemindenezettség folytán a klipben feltűnő minden sikeres jelenetre jutott rengeteg nem annyira tuti. Az utána jövő videókban, mint például a Zuhanás vagy az Egy nap a világ, a sztori kapcsán inkább külsős „szakmabelieket” kértek fel, ami ugyan segítette az esztétikát, de nem volt bennük az a karcos hitelesség, amivel a néző úgy érezné, hogy igen, ez én is lehetnék, vagy igen, bár őt sose láttam, de valahogy érzem őt, valahogy ismerem.
Szóval a srácok előálltak egy kezdeti koncepcióval, de az több helyszínes lett volna, és idővel belátták, hogy az nem fog beleférni. Bedobtam egy saját ötletet, ami dióhéjban annyi volt, hogy egy, az elején meggyújtott „utolsó” cigit többen szívnak el, mégpedig úgy, hogy az elődjét mindenki hmmm… lerúgja-letaszítja egy szikláról, de mindig volt egy következő, aki tart az aktuális „szívó” felé.
Ez már eléggé minimalista volt, és ez változott tovább azzá, hogy okés, legyen valaki, aki letaszít valakiket valahonnan, ahol aztán van valami, ami látványos. Hogy humánus lehessen a zuhanás, ezért lett a mélységből víz, viszont hogy a táj elég hiteles legyen, még akkor kellett elkészíteni a felvételeket, amikor nincs lomb a fákon.
A srácok tudtak egy tóról, talán a Pilisben, ami mellett egy haverjuknak volt egy háza, és akkor ott gyorsan meg lehetett volna szárítani a vízbe ereszkedő hősöket, de a tóról kiderült, hogy csak időszakos. Aztán az is kiderült, hogy nem úgy időszakos, hogy egy évben ettől eddig van benne víz, hanem hogy van, hogy évekig nincs benne, és hát 2025-ben, amikor a forgatás ideje elérkezett, akkor pont nagyon nem volt benne.
Ekkor iszonyat gyorsan kellett rögtönözni, Bereznai Tomi bedobta, hogy neki a lagzija Verőcén volt, a Lósi Majorban, ahol van egy tó, közvetlenül egy faház mellett, ahová gyorsan ki lehet menteni a merülőket, és nagyon gyorsan be kellett foglalni, mielőtt beköszönt a tavasz.
Addigra a főszereplők már elvállalták a kritikus szerepeket: Rami, hogy vízbe megy, és neki voltak zöld hátteres jelenetei is, amiket hetekkel előtte leforgattunk; Fenris is benne volt, hogy ő legyen a „sötét apostol”; s ahogy közeledtek a külső felvételek, Panda is rábólintott, hogy hideg vízbe megy a produkcióért.
Rajtuk kívül ketten mártóztak még meg a tóban, Gergő, Tomiék nagy haverja és elsőként Bereznai Tomi, mert szintén hősként nem hagyott volna senkit a vízbe menni, amíg ő nem teszi meg, nem próbálja ki, hogy mivel jár. A többi résztvevőnek csak a felvétel hetének elején tudtunk szólni, mikor hirtelen kiderült, hogy csak az adott hét szombatján lesz szabad még a helyszín, így a klipben azok a barátaink szerepelnek, akik csapot-papot eldobva meg tudták oldani, hogy ott legyenek aznap a majorban.
Nagyjából így alakult ki a koncepció. Utána minden más az utómunkával került bele. Bereznai Tomi nagy Lovecraft-rajongó, ezért egy olyan víz alatti világot akart teremteni, ami illene a mester munkáinak illusztrációjához. Szóval teljesen szétválik a dal és a videó, inkább csak erősítik egymás hangulatát, de alapvetően ez egy közös alkotás, közös kaland minden résztvevővel, akinek a segítségét, támogatását ezúton is köszönöm.
2027-ben harmincéves lesz az Agregator. Amikor majd elkészül az új nagylemez, mi lenne az a dolog – nem eladás, nem nézettség, nem kritika –, amelyből te személyesen tudni fogod, hogy megérte mindezt harminc éven át folytatni?
A lemeztől annyit várok, hogy végre újra átélhessem azt, amikor elkészül egy olyan dalcsokor, ami mögé teljes egészében be tudok állni, amit utána én is szívesen újra és újra meghallgatok.
Ez a harminc év pedig mindenképpen megérte. Már csak azért is, mert amúgy is mindenképpen át kellett volna élnem ezt a harminc esztendőt, és a zenekar és a színtér, amelyhez a bandában való munkámmal tudtam kapcsolódni, rengeteget adott nekem, ami nélkül nem érezhetném magam a bőrömben olyan jól, mint ahogy most teszem.
Többek között te sem kérdeztél volna most az elmúlt három évtizedről. Köszönöm szépen a beszélgetést, megtiszteltetés, hogy összehoztunk egy ilyen izgalmas kérdezz-feleleket!
készítette: lez_stygian
