Egykoron, jóval az ezredforduló előtt a death metal még nem volt az a nemzetközi zenei iparág, amivé mára vált: kazettacserékkel, fénymásolt szórólapokkal és gyomorforgató lemezborítókkal, rajongóról rajongóra terjedő fertőzés volt. Ebben a forrongó közegben alakult meg 1988-ban, a New York állambeli Buffalóban az öttagú Cannibal Corpse. Az 1989-es, saját nevüket viselő demójukkal hamar felkeltették a Metal Blade figyelmét; olyannyira, hogy annak mind az öt szerzeményét újrarögzítették az 1990-ben megjelent debütáló albumukra. Az ezt követő négy évben pedig olyan albumsorozatot tettek le az asztalra, amely nemcsak a zenekar pályáját, hanem a death metal későbbi arculatát is erősen meghatározta.

A korai Cannibal Corpse-albumok a death metal sikamlós belektől bűzlő, nedvesen sötétlő gyöngyszemei. Nyersek, betegesek, visszataszítóak és undorítóak, ugyanakkor ellenállhatatlanok – pontosan úgy, ahogyan ennek a műfajnak a kilencvenes évek hajnalán szólnia kellett.

Az 1990-es debütáló album, az Eaten back to life még erősen őrzi a demós időszak thrash metalos csontvázát, de a hús már egy új szörnyetegé. Jack Owen és Bob Rusay daraboló-kaszaboló riffjei, Alex Webster már ekkor felismerhető basszusjátéka, Paul Mazurkiewicz könyörtelen dobolása és Chris Barnes síron túli hörgése együtt teremtették meg a Cannibal Corpse alaphangját. A Morrisound falai között, Scott Burns irányításával rögzített lemez a korai floridai death metal hangzását a buffalói zenekar saját, szélsőséges gore-világával egyesítette. Máig emlékszem arra, amikor először hallottam ezt a mesterművet, amely George A. Romero után szabadon a klasszikus zombifilmek világát idézi: letaglózott, mégis újra és újra meg kellett hallgatnom.

Az 1991-es Butchered at birth már mélyebbre ásott a hulladomb alá, könyékig turkálva a rothadó tetemek és elföldelt csecsemőkoponyák között. Eltűnt a bemutatkozás viszonylagos levegőssége; helyét sűrűbb, mocskosabb és fojtogatóbb brutalitás vette át. Az 1992-es Tomb of the mutilated pedig a Barnes-korszak beteg atmoszférájú csúcspontja lett: technikásabb, gyorsabb és minden addiginál szélsőségesebb anyag, olyan örök darabokkal, mint a valóságos death metal-slágerré vált Hammer smashed face vagy az átlagpolgárból garantált homlokráncolást kiváltó I cum blood.

A négyes sorozatot az 1994-es The bleeding zárta le. Rob Barrett érkezésével a dalok rendezettebbé, fogósabbá és groove-osabbá váltak – a gitáros négy szerzeményen is otthagyta foszló kézjegyét -, miközben a brutalitásból mit sem veszítettek. Ez volt az utolsó Cannibal Corpse-album Chris Barnesszal a mikrofon mögött, egyúttal az a lemez, amely lezárt egy megismételhetetlen korszakot, és előkészítette a zenekar következő fejezetét.

Ez az impozáns külsejű, címét a debütáló album Born in a casket című dalának kezdősorából kölcsönző gyűjtői doboz ezt az 1990 és 1994 közötti, vérben, orrfacsaró miazmában és rothadásban fogant időszakot foglalja egységbe. A négy alapmű mellett helyet kapott benne az 1993-as, ötszámos Hammer smashed face 12” MLP-je is.

A kiadás egyik legfontosabb célja az volt, hogy ezek a lemezek végre az eredeti, cenzúrázatlan Vince Locke borítófestményekkel legyenek hozzáférhetők. A Butchered at birth, a Tomb of the mutilated és a The bleeding vinylváltozatai ugyanis korábban több esetben alternatív vagy teljesen cenzúrázott borítóval kerültek forgalomba. Az Eaten back to life és a Hammer smashed face az eredeti Cannibal Corpse-logóval került a dobozba: előbbinél a kétezres évek vége, utóbbinál pedig az eredeti megjelenés óta először alkalmazták ismét ezt a változatot.

A merev falú kartonbox, a különböző borítóváltozatokat bemutató poszterek és lemeztasakok, a korabeli szórólapok reprodukciói, a hímzett felvarró, a képeslapok és a matricák valódi archív jelleget adnak a kiadásnak. A terjedelmes füzet fotókkal, flyerekkel, egykori hirdetésekkel és pólógrafikákkal dokumentálja, hogyan nézett ki és milyen módon terjedt a zenekarhoz kapcsolódó underground kultúra. Emellett a boxban szereplő valamennyi kiadvány dalszövegeit is tartalmazza.

Különösen a flyer-reprintek idézik meg hitelesen azt a korszakot, amikor az underground hírei még kézről kézre és rajongói magazinok útján terjedtek, egy-egy szórólap vagy fanzine pedig kaput nyitott egy addig ismeretlen világra.

Az archív igényű összeállítás szerkesztése azonban nem makulátlan. A bevezető szövegben egyszer Cannibal Coprse olvasható, az Eaten back to life megjelenését pedig tévesen 1991-re datálják 1990 helyett. Egy ilyen nagyszabású és reprezentatív kiadványnál ezek bosszantó figyelmetlenségek, még ha az összkép értékéből keveset is vonnak le.

A Cannibal Corpse teljes életművét ismerve elmondható, hogy a zenekar később pontosabb, technikásabb és professzionálisabb gyilkológéppé fejlődött. Mondhatjuk úgy is, hogy későbbi lemezei egy sorozatgyilkos életének egymást követő fejezeteit testesítik meg. Ezeken a korai albumokon azonban még hallható a felfedezés izgalma, a határok átlépésének ösztöne és az a mocskos éhség, amelyből az egész legenda megszületett.

Ez a box nem csupán négy klasszikus album és egy MLP díszes újracsomagolása. Egy korszak részletes boncolási jegyzőkönyve – abból az időből, amikor a halál még valóban bűzlött, és komolyan kellett venni. (9)

Írta: lez_stygian