A szombat este a Supersonic Blue Hellben ezúttal a death metal különböző árnyalatairól szólt. Öt zenekar, öt eltérő megközelítés, a nyers, riffközpontú darálástól a szimfonikusabb dallamokon át egészen a sötét, thrashes témákig. Volt itt minden, amiért szeretjük az undergroundot: kellemes meglepetések, egyedi zenei megoldások, néhány kritikusabb észrevétel, és persze olyan pillanatok, amelyek után az ember legszívesebben máris újra meghallgatná az adott zenekart.
A Scrofa egy vaddisznós intróval indította az estét, és ezzel tulajdonképpen már meg is adta az alaphangot. A Hódmezővásárhelyről érkező csapat death/thrash metalban utazik, és a koncert alapján egyáltalán nem véletlen, hogy a vaddisznó került a képbe: úgy csócsálták a riffeket, mintha nem lenne holnap. Patent, pontos játék, feszes tempók és az a fajta nyers energia, amitől az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés: miért nem találkoztam még velük korábban? Hosszabb idő után végre ismét hallottam igazán jó tremolót és szépen kitartott hangokat is, ami külön öröm volt. Akadtak ugyan olyan részek, ahol egyszerre túl sok hang próbált érvényesülni, és emiatt nehezebben állt össze a kép. Ezeket talán érdemes lenne valamivel jobban kinyújtani, levegőhöz juttatni, mert a zenekar alapvetően nagyon is működőképes alapokra építkezik. A koncert után mindenesetre biztosan nem mondhatom többé, hogy nem ismerem a Scrofát.
A Nefalem következett, és nagyjából fél órán keresztül kaptuk az egymást követő dallamos death metal riffeket. A budapesti zenekar 2018-ban alakult, és 2024-ben jelentette meg első nagylemezét, az A Realm Beyond-ot. A zenei alapokkal nem volt különösebb problémám, a színpadképpel annál inkább. A folyamatos stroboszkóp, a piros és kék fények nálam egyszerűen nem adtak hozzá a koncerthez. Nem tudom, mikor vált kötelező kellékké minden kisebb underground helyen a két szín váltogatása és a folyamatos villogás, de én kifejezetten örülnék, ha néha valaki más színeket is használna. A tömény füst és a piros reflektor persze a Komodo koncertjén működik igazán – de azért nem kellene mindenhol ezt a receptet követni. A Nefalem legnagyobb erőssége számomra egyértelműen az énekes, aki a brutális mélységekbe is képes lemenni, és ezt a fajta vokális teljesítményt a Needlessben is kifejezetten szeretem. Néhány gitártémában a Fit for an Autopsy hangulatát is fel lehetett fedezni, amit nálam egyáltalán nem lehet nem dicséretként értelmezni, még akkor sem, ha a Nefalem összességében egészen más irányból közelít a death metalhoz.
Alighogy véget ért a Nefalem koncertje, máris egy kicsit szimfonikusabb death metal partin találtuk magunkat. Az olasz Alzhagoth egészen más hangulatot hozott a Blue Hellbe: valahol a Dragonforce lendülete derengett fel bennem, csak éppen fekete köntösbe bújtatva. Ha kivennénk a Dragonforce zenéjéből a színeket, talán valami hasonlót kapnánk – természetesen sokkal komolyabb, mélyebb és hörgősebb formában. A billentyűs hangszerek közben éles csillogást adtak a súlyosabb témáknak, így a lendület és az energia mellett a dallamoknak is bőven jutott tér. Az Alzhagoth Padovához kötődő, dallamos death metalban utazó zenekar, és ez a koncerten is jól érzékelhető volt. Nem tudom pontosan megfogalmazni, mitől, de valahogy nagyon érződik rajtuk, hogy olaszok. Az egész produkció nemzetközi benyomást keltett: molinó, komoly fellépőruhák és gondosan összerakott setlist. Külön öröm volt látni, hogy az egyik gitár mögött női zenész állt, ami ebben a műfajban még mindig ritkább látvány, mint amennyire természetesnek kellene lennie. Miért ne játszhatna egy ilyen sötét zenét egy menő csaj? Ráadásul különösen szeretem azokat a formációkat, ahol a két gitár, a basszus, a dob és az ének mellett a billentyűsnek is saját helye van a színpadon, és nem egy előre felvett háttérsáv próbálja pótolni a hiányzó hangszert. Itt tényleg egy komplett zenekart láttunk, amelynek minden tagja hozzátette a magáét az összképhez.
A Needless koncertjén meglepődve konstatáltam, hogy kissé megváltozott a zenekar felállása. Úgy látszik, régen jártam már a koncertjükön. Az előző zenekarnál már említettem, mennyire szeretem, ha élőben is ott van a billentyűs a színpadon. Nos, a Needlessnél pontosan ezt hiányoltam: egy élő szintetizátorral elképesztően elegáns lenne a produkció. Persze a felállás változásaival járó nehézségeket is érdemes figyelembe venni. A tagcserék komoly kihívást jelenthetnek egy zenekar életében, ezért nem várhatjuk el minden esetben, hogy azonnal összeálljon a tökéletes felállás. Ezt a hiányosságot tehát el tudom nézni nekik, ahogy azt is, hogy jelenleg csak egy gitárossal álltak színpadra. Két gitárral valószínűleg még jobban érvényesülnének a témáik, de a körülmények ismeretében ezt most nem róhatjuk fel nekik. Ettől függetlenül a Needlessnek megvan a maga egyedi stílusa a death metalon belül, amelyet szerencsére továbbra sem igazán tudok mihez hasonlítani. Ez pedig talán az egyik legjobb dolog, amit egy ilyen zenekarról elmondhatok. Nem akarok mindenáron párhuzamokat keresni, nem akarom másokhoz méricskélni őket. Egyszerűen csak azt érzem, hogy a következő koncertjükre is el kell jönni.
Az estét egy másik olasz zenekar, a Warmblood zárta. A 2002 óta ezen a néven működő formáció a death metal felől érkezik, de az általam hallottak alapján a thrashes vonal is erősen jelen van a zenéjükben. Elképzelhetetlenül mély, rekedt hörgés, komótos, véresen sötét riffek, majd hirtelen előrántott, gyors és pengeéles szólók – nagyjából így lehetne összefoglalni, amit kaptunk. A rövid clean részek tökéletesen kötötték össze a keményebb szakaszokat, az időnként felbukkanó, finom bluesos fűszerezés pedig még különlegesebbé tette az összképet. Meglehetősen sajátos zene ez, de aki kedveli ezt a műfajt, annak kifejezetten kellemes lehet a fülének. Nem kapkodnak, nem akarnak mindenáron villogni, egyszerűen csak pontosan, kiszámítottan és rendesen összerakva teszik a dolgukat. Érződik rajtuk, hogy bőven több éve zenélnek, mint ahány éve a Föld nevű bolygón alakítom a szénmolekulákat szén-dioxiddá. Nem feltétlenül a legkönnyebben befogadható produkció volt az este folyamán, de méltó lezárása lett ennek az underground death metalos szombatnak.
Öt zenekar, öt különböző megközelítés, és egy este, amely ismét megmutatta, hogy az undergroundban bőven akad még felfedeznivaló. A Scrofa nyers pontossága, a Nefalem mélyre menő vokáljai, az Alzhagoth szimfonikus csillogása, a Needless sajátos zenei világa és a Warmblood sötét, thrashes energiája mind másért maradt emlékezetes. Ha valamit érdemes hazavinni erről az estéről, az az, hogy nem kell minden zenekarnak ugyanazt a receptet követnie ahhoz, hogy működjön a színpadon. Néha elég néhány jó riff, egy karakteres hangzás, és az, hogy a zenészek pontosan tudják, mit akarnak megmutatni.
Képek: Lőrincz Dóra
Írta: Újj Kristóf
