Egy igazán különleges koncerten vehettem részt az A38-as hajón nemrég. Két évfordulót is hozott ez az este. A Wall Of Sleep fennállásának 25. évét ünnepelte a 2025-ben megjelent The Kingdom lemezével, a másik mérföldkövet pedig a Nevergreen tudhatta magáénak. Ők a 30. évfordulójukat ünnepelték az Éj szeme című albumuk remasterizált újrakiadásával. Hozzájuk csatlakozott még vendégként a Devil Seed, akik hazánk egyik okkult doom metal formációja.
Izgatottan vártam már ezt a napot több okból is: az egyik, hogy hosszú idő után ott lehettem végre egy Nevergreen koncerten. Mára ők maradtak meg az egyetlen olyan bandának, akiket rendszeresen hallgatok a hazai szintérről és kb. 14 éves korom óta a kedvenceim. Szinte kivétel nélkül az összes dalukat kívűlről tudom. A másik ok, ami miatt nagyon vártam még ezt az estét, vagyis konkrétan emiatt izgultam magam szét, hogy életemben először dolgozhattam koncerten fényképezőgéppel a telefonom helyett. Úgyhogy erőteljes stresszfaktor volt bennem, kábé addig, amíg a Devil Seed soundcheck lezajlott. Ez alatt már fotóztam és rá kellett jöjjek, hogy ez azért nem atomfizika, hogy használni ne tudjam a gépemet.
Kapunyitás után elkezdtek megérkezni a vendégek. A Devil Seed zenekar családtagjaik is tiszteletüket tették az eseményen. Az énekesnő Réka és a gitáros Csabi gyermekei is megérkeztek. (Míg vártunk a kezdésre ők már nagyban elkezdtek bemelegíteni a koncertre.) Túlzottan nem lett doom a hangulat, mert nagyon aranyos volt, ahogyan a jövő metal nemzedéke a színpad előtt letolt gyors egy performanszot. Viszont ahogy a húrok közé csaptak a srácok, a hangulat is sötétebbre váltott. Ők alapvetően egy réteg / ritkább irányzatban alkotnak itthon, vagy legalábbis én még nem találkoztam nagyon ilyen stílusú bandákkal honi szinten. Lassú, mély témák jellemzik őket ugyanakkor drámaiság is. Réka nagyon jól hozza a színpadon a sötét mágus karakterét és a hangja is jól illik ehhez az okkult szövegű zenéhez. Abszolút jól összerakott volt a muzsika és előadás, amit produkáltak a srácok. A közönséget már – már épp magával ragadta a doom metal hangulata, de ekkor történt, hogy felhangzott egy kiálltás két szám között a közönség soraiból: „Kééjek fagyiiiit”. A komolyság ami eddig jelen volt el is tűnt és hirtelen nevetésben törtünk ki. (Az egyik kislány kommentálta a dolgokat éppen ezzel a kijelentéssel.) Ami biztos, hogy ők hárman szüntelenül élvezték a koncertet a beengedéstől, egészen a végéig.
A Devil Seed után következett egy rövid átszerelés után a Wall Of Sleep. Be kell valljam én őket nem nagyon ismertem vagy hallgattam. Koncertjükön egyszer már voltam, de oda is a Bátky Zoli miatt keveredtem el, mivel az ő hangja nnekem agyon régóta kedvencem. Talán, ha jól emlékszem még a Wendigo egyik dalával ismertem meg az ő orgánumát. Mire Zoliék feljöttek a deszkákra, eléggé sokan gyűltek össze, gyakorlatilag a belső terem végéig álltak az emberek. Közvetlenül a buli előtti napon jelent meg a banda új lemeze, a Monolith. Nem csalódtam a bandában: most is kiváló hangzással szóltak és nagyon profin játszottak. Tény, egy ilyen nagy múltú bandától ez elvárható. Kifejezetten szeretem, ha az énekes tud a közönséggel kapcsolatot tartani, akár beszéddel, akár csak gesztusokkal. Zoli nagyon jó frontember. A színpadra lépés pillanatától a koncert végéig egyfolytában látszott, hogy mennyire élvezik a srácok, hogy zenélhetnek és ezt mindenki élvezte. Néztem a közönség életkorát és szinte fiatalnak éreztem magam. Kifejezetten jól esett látni, amikor ez az idősebb és igényes zenét kedvelő közönség van egy koncerten. A Wall Of Sleep természetesen hozott az estére régebbi dalokat is és persze az új albumról is játszottak. Sőt a Monolith egy feldolgozás dalát is elnyomták: Gary Moore-tól az Out in the Fields-et. Nyilván számítani lehetett rá, hogy ennek a nótának a vendégelőadója Bob Macura (a Nevergreen énekese) volt, így adta magát, hogy a közös koncerten élőben is megcsodálhassuk ezt. Az már az előzetes videóból átjött, hogy BZ és Bob Macura hangja remekül passzol egymáshoz, de ez élőben még ütősebb volt. Nagyon tetszett az egész koncertjük, de ez a szám volt az abszolút favorit.
Őket követte a nagy kedvencem, a Nevergreen. Tényleg úgy vártam már őket, mint kisgyerek a karácsonyt, mivel folyamatosan lemaradtam róluk, de itt most végre ott voltam, ráadásul hosszú idő után, teljes estés műsorral jöttek fellépni. A setlist alapját Az éj szeme, a második Nevergreen album képezte. Ez a lemez idén ünnepli a 30. születésnapját. Őszintén szólva, kellett egy kis idő, hogy egyáltalán felfogjam, hogy tényleg ott állok ezen a koncerten egy fényképezőgéppel a kezemben, és éppen egy álmom válik valóra, hogy őket fotózhatom. Ők nekem egy kult banda, tényleg az egyetlenek, akik tinédzser koromtól végigkísértek a mai napig. Számomra, a legszebb szövegekkel rendelkező együttes. Fájdalmat, halált, háborút, szerelmet így, ebben a formában megfogalmazni nem sokan képesek. A mai napig végigfut rajtam a hideg a „csontos kezükbe a nyomor, 1000 év rúnáit véste” mondattól. Tökéletes zene, Bob Macura ehhez az egészhez 100%-ban passzoló hangjával. A közönség kivétel nélkül miden dalt énekelt velük – a régieket és az újakat is. Nagyon jó volt látni, hogy a mai napig ekkora közönséget tudnak magukénak. Nagyon szuperül éreztem magam és szerintem mindenki más is. Nenad olyan arcokat tud vágni gitározás közben, hogy volt nem is egyszer, hogy azt figyeltem, hogy na megint most éppen mit grimaszol. Imádom! Egyszer csak azon kaptam magam, hogy Bob bemondta, hogy az utolsó szám következik. Na itt meglepődtem, hogy ne, ez nem lehet még és akkor felszólalt a Furor Christiani. Hahh mondom oké, nem lesz még vége, mert ugye ez nem az utolsó nóta… Ámok nélkül ugyanis nem megyünk haza. Arra viszont nem számítottam, hogy ezt a dalt végül az Ámok fogja követni. Tudtam, hogy ezzel vége a koncertnek, de valahogy reménykedtem, hogy rendhagyó módon most mégis kivételesen lesz több is. De sajnos tényleg ez volt az utolsó track.
Amióta Nevergreen koncertekre járok (viszonylag elég régóta) mindig ez a dal a zárás és mindig katartikus élményt ad. Hatalmas energia van benne. Most is így történt. Mindig azt mondom, hogy az a jó koncert, ahol el tudom felejteni, hogy mennyire fáradt vagyok vagy, hogy mennyi munka vár még rám, hát itt úgy elfelejtettem mindent, hogy el is repült az idő. A záróakkordként megjegyzem még, mindenki (vagy is majdnem mindenki), aki fellépője vagy segítője volt az eseménynek, azokról készítettek egy közös képet a színpadon a közönséggel.
Minden pillanatát imádtam ennek az estének, soha rosszabbat.
Írta és fényképezte: Olivia d’Evil





