A 2026-os Summer Hell fesztivál igazán forróra sikeredett: átvitt és szó szerinti értelemben is. A Red Stage-et külföldi (melo)death, metalcore, deathcore, hardcore, grindcore, vomitcore, középcore zenekarok hada töltötte meg, a Blue Stage-en pedig a hazai (extreme) metal produkciók szolgáltatták a talpalávalót.
Beléptem a kapun, és kisvártatva bedörrent az est első zenekara, az angol metalcore Employed To Serve (a molinójukon először nem tudtam elolvasni a nevüket, és nem is jutott eszembe, így a jegyzeteimben most már örökké Employed Toasterként szerepelnek). Fülig érő vigyorral rohamoztam meg a Red Stage-et, megnézni, hogy kik ezek, akik ilyen jól szólnak. Brutális mély riffek és dühös scream – ami meglepetésemre egy hölgy, mégpedig Justine Jones torkából érkezett. Viszonylag hátul álltunk meg, innen továbbra is jól szólt, de sajnos hamar megszokta a fülem a zajt, és gyorsan le is kompresszálta a hangzást.
Az Employed To Serve azért jól teljesített, a színpadképtől mondjuk nem voltam elájulva, de a rendezői bal oldali gitároson (Sammy Urwin) látszott, hogy éli a történetet, és rendesen közvetítette az energiákat. A hörgős, dühös verzéket gyönyörű dallamos refrének törték meg, melyek éneklésében Sammy és Nathan Pryor basszusgitáros is részt vett.
Az átállás alatt átbandukoltunk a Blue Stage-re, ahol épp a Lovecrose csapott bele a lecsóba. Megállapítottuk, hogy a srácok tök pontosan játszanak, jól szólnak, az energiák is megvannak. Volner Márk belevaló módon tartja a frontot és közvetíti a dalszövegek dühét mennydörgő screamjeivel. Az egyetlen kritika, ami megfogalmazódott bennem, hogy Csiszár Ádám gitáros énekléskor úgy feszíti a torkát, mintha gyúrna rá – így sokszor nem úgy jön ki a hang, ahogy szeretné. A basszusgitár backing trackről ment, ugyanis a posztot korábban betöltő Gerencsér Ádám nemrég otthagyta a zenekart – azonban így is jól szólt a műsor, nem éreztem az élő basszus hiányát.
A nagyszínpadon következő amerikai metalcore nagyágyút, az Unearth-öt már a két évvel ezelőtti Rockmaratonon is szerettem volna megnézni, de valami közbejött – talán egy másik koncert vagy interjú vagy akármi, úgyhogy ezúttal semmiképp nem akartam kihagyni őket. Nos, a vártnál sokkal, de sokkal kevésbé fogtak meg, az az igazság. Bár kiválóan játszottak, és vitathatatlan a szakmaiságuk és technikásságuk, de kiderült, hogy élőben abszolút nem az én világom. Nagyon jól szóltak egyébként, és végig tűpontosan tartották fent az eszement darálást. Egyébként nagyjából 20 perces késéssel kezdtek, ennek az okát nem tudtuk meg.
Az 1998-ban alakult Unearth nyolc stúdióalbumot tudhat magáénak, és idén bejelentették, hogy már a kilencedik lemezükön dolgoznak, melynek megjelenése 2027-ben várható. A zenekar jelenleg Európa-szerte turnézik a nyáron.
A közben a kisebb színpadon kezdő Mirror zenekar hamar megtöltötte energiával a Blue Stage-et. És rendkívül sok basszussal. A gitárok az én fülemig nem értek el, ellenben rengeteg alja volt a hangzásuknak. Juhász Feri (gitár) és Szilva Jani (bass) vokáljai sokat hozzáadnak a produkcióhoz, és a tagok között is jól érződik az összhang. Kutatómunkám során nem találtam információt Szapek Gergő gitáros távollétének okáról, mindenesetre itt volt szerencsém először látni a csapatot új gitárossal, kinek neve szintén ismeretlen maradt előttem.
A magyar mérgesgyerekek koncertje után a skót Bleed From Within foglalta el a nagyszínpadot. Ők voltak az elsők a nap folyamán, akik igazi, szembeötlő és nagyon metal díszletet éptítettek fel: a színpad két oldalát hatalmas arany/bronz színű tüskék foglalták el, a háttérben pedig folyamatosan ment a vizuál. Scott Kennedy vokalistának lehetett egy kis gondja a közönséggel való kommunikációban, mivel miután vélhetően kisebb vagy inadekvát reakciót kapott a kérdéseire vagy közléseire, feltette a tízmilliós kérdést: „Do you understand what I’m saying?”. Valóban, a skót akcentusát meg kellett szokni a füleknek, de ha egyszer ráállsz, nem vészes. Scott egyébként stílusosan kiltet viselt a koncerten – nevével és nemzetiségével összhangban. Steven „Snev” Jones gitáros szép tiszta vokáljaival tette dallamosabbá a Bleed From Within döngölő zenéjét. Az egyik dalnál nagy nehezen sikerült rávenni a népeket a guggolásra, majd felugrásra, az a szám egyébként eléggé megfogott engem is, akinek pedig annyira nem a zsánere ez a műfaj.
Mindezek után picit leültünk pihenni a napmelengette térkőre, amíg a kisszínpadon belekezdett műsorába a Ragály zenekar. Aztán be is néztünk rájuk is, irgalmatlan darálást folytattak, és nagyon jól szólt. Az ő felállásukban az volt a különleges az est többi előadójához képest, hogy szerepelt köztük egy billentyűs is (amúgy az In Flames-ben is, de ja). Az általa játszott témák hangszíne egy különleges atmoszférát adott a produkcióhoz.
A kékszínpados darálást a piros színpados darálás váltotta. Név szerint a brit grindcore Napalm Death tette magáévá a Red Stage deszkáit, és még a pultnál álltunk sorba, amikor belefogtak az őrületbe. Az egyik leggyorsabb, legkecskedarálóbb számukra is akkor került sor, amikor még kint álltunk a sátor előtt, de nem is baj, hogy nem kellett közelebbről részt vennem a vérontásban, így is a legadekvátabb reakció, ami kijött belőlem, az a röhögés volt. Aztán persze közelebb merészkedtünk, megcsodáltuk Barney Greenway kantáros nadrágját és eszelős előadásmódját, a mérges tagok brutális szögelését. Engem őszintén szólva ez a zene kicsit kétségbe ejtett, nem igazán tudtam átadni magam a művészetüknek. De mindenesetre elismerésre méltó az a pontosság és energia, amivel az egész műsort végigtolják.
A másik színpadon a hazai Archaic következett. Pontos, technikás játék, jó hangzás és összhang jellemezte a műsorukat, amit már meg is szokhattunk tőlük.
Aztán elérkezett a várva várt headliner, a göteborgi melodeath egyik korai zászlóvivője, az In Flames személyében. Azt hiszem, a legtöbbünk nevében mondhatom, hogy az ő koncertjüket vártuk a leginkább, és sokan, jómagam mellett, szinte kizárólag miattuk érkeztek a fesztiválra. Ez a tömeg gyülekezésén is látszott, hiszen míg az előző bulikon sokan kint maradtak iszogatni vagy lángosozni, a svéd ötösfogat (élőben hatos) előadásán már egy tűt is alig lehetett leejteni.
A hangzással kapcsolatban nem voltak túlzottan magas elvárásaim, de azért reménykedtem, hogy meghaladja a legutóbbi negrás In Flames-szólás minőségét. Abban biztos voltam, hogy a tavalyi Nova rockos fellépésük megszólalását nem tudja felülmúlni semmi, úgyhogy inkább arra koncentráltam, hogy hallhatom az általam csak idén igazán megszeretett újlemezes dalaikat élőben. Bár legutóbbi lemezüket, a Foregone-t már 2023-ban kiadták, nekem kellett pár hallgatás, mire felfedeztem a megkapó momentumokat az új lemez nemsingle dalaiban is, de megérte – végül megállapítottam, hogy ezek a trekkek is tele vannak kincsekkel, de persze kell hozzá egyfajta hangulat.
A várakozásaimnak megfelelően nem is szóltak jól sajnos. A hangos/fényes pult mellett álltunk közvetlenül, de így is rengeteg volt a magas sistergés, ami elnyomott minden mást. Valamint a basszus is sok volt részemről, a középtartomány pedig elveszett. A füldugó valamelyest szűrte a magasakat, de az sajnos ugyanakkor az élményt is tompítja.
A színpadkép egyébként nagyon szép volt, amit egy ilyen kaliberű zenekartól el is várunk. Hátul kétoldalt Niels Nielsen billentyűs és Jon Rice dobos foglalták el az emelvényeken, előttük pedig az utolsó két majdnemhogy eredeti tag, Anders Fridén frontember és Björn Gelotte gitáros, valamint Chris Broderick gitáros, illetve Liam Wilson basszusgitáros cserélgették egymás helyét. Anders véleményem szerint egy elég casual frontember, ez alatt azt értem, hogy nem visz túlzásba semmit: a megjelenése, mozgása, konferálása is elég hétköznapi az én értelmezésemben. Ez valakinek bejön, valakinek nem, belőlem speciel nem sok mindent vált ki. Rengeteg „In Flames-In Flames„-skandálásban részesítette a zenekart a közönség, néha ez már szerintem túlontúl hosszúra is nyúlt. A zenekar azonban felvette a közönség energiáit, Jon is beszállt a lábdobbal, Chris végig úgy vigyorgott az egész koncert alatt, hogy öröm volt nézni az örömét, Anders pedig valami olyasmivel reagált az ovációra, hogy „látjátok, pontosan ezért csináljuk azt, amit csinálunk”.
A frontember gyakran invitálta a közönséget különféle moshokra és pitekre, az egyik dal előtt vagy négy külön circle pitet kérvényezett – ebből sajnálatos módon csak egy darab valósult meg. Egy olyasféle mondat is elhagyta később a száját, hogy „If you don’t mosh and behave your absolute worst, we won’t ever play this song again, and we will blame it on you„. Ettől mindenki nagyon megijedt, és rémült moshpitelésbe kezdett.
Természetesen elhangzottak a legnagyobb slágerek, és egy állítólag ritkaságszámba menő dal is felkerült a listára: a The Chosen Pessimist, ami gyönyörűen építkezett és beszippantott élőben. A leghallgatottab daluk, az Only For The Weak ezúttal előrébb került, és az I Am Above, majd végül a Take This Life számokkal zárták a szettet. Visszataps nem volt, az utolsó hang után el is köszöntek.
A headliner műsorát követően még egy magyar banda játszott a kék színpadon. Először a Municipal Waste-re került sor, akik egy eléggé képzavaros arculatot képviselnek: ’80-as évekbeli glam rock zenekar öltözetét viselik, neonzöld hc-hangulatú logójuk pedig egy hányó csávót ábrázoló rajzon jelent meg a vetítővásznon. Az estét aztán az Evan Seinfeld Full Metal DJ Party zárta.
Írta: K. Barbi
Fotók: Újj Kristóf // Shadow Pixels
