Valahogy az idei évben meglehetősen nehezen körvonalazódott a nyári programok menetrendje – ennek okán a Gothoom meglátogatásának lehetősége is tulajdonképpen az utolsó pillanatig lógott a levegőben. Eddig kétszer jártam Szlovákiában ezen a fesztiválon: 2019-ben és 2024-ben, és mind a kétszer elképesztően pozitív tapasztalataim voltak. Mivel az idén szerencsére semmilyen egyéb programmal nem fedett át, így két héttel a fesztivál előtt meg tudtam hozni azt a döntést, hogy akkor irány Szlovákia. Úgy voltam vele, hogy egy természetes környezetben lévő pici fesztiválon egy Deicide-ot meghallgatni mindenképpen muszáj, így a kezdetek kezdetén egy minimálprogramban gondolkodtam, azaz szombaton délután kirohanok, meghallgatom Benton testvér prédikációját, majd postafordultával nyomás vissza – de mivel lehetőségem nyílt az egész fesztivált végighallgatni, így kényelmesre vettem a figurát, és már szerda este a szálláson voltam.
Ja igen, a szállás: a fesztivál fent a hegyekben az egyik hegyi menedékház-hotel mellett került megszervezésre, ahol részint a zenekarok, részint a szervezők laktak, tehát itt már egy évvel ezelőtt lehetett tudni, hogy nincs szállás. A környező falvakban egészen minimális volt a szállások száma, így két dologból lehetett választani: vagy fönt kempingezek, vagy messzebbről kocsikázok. Volt egy darabig egy ’C’ opció is, hogy a hegyeken keresztül átsétálva valamelyik Garam melletti településen szállok meg, de igazából a sötét erdőben való másfél órányi kóválygás és közben a medvével való összefutás lehetősége azért nem volt annyira vonzó. Végső megoldásként Hodrushámorban aludtam; ez a település 25 percre van autóval a tetthelytől, ami így egyben azt is jelentette, hogy limitált volt a napi sörfogyasztás. Szlovákiában szigorúan 0% az elfogadott véralkohol-szint, és nem nagyon akartam kísérletezni.
Első reggel térképpel és GPS-szel felszerelkezve futottam neki a helyszínnek, de ez fölösleges túlreagálás volt; már a Zsarnóca utáni főúton is ki volt táblázva a Gothoom irányába vezető út – egyre keskenyebb és keskenyebb aszfaltutak, majd az utolsó falutól egy egynyomos pici utacska vett vezetett föl a Chata Kollárová mellé, ahol kapu, parkoló, és kemping fogadta a fesztiválozókat. Ha ismertem volna helyszínt, egészen biztosan kempingezek, ugyanis az épülettől és a színpadtól nagyjából 150 m-re lévő mező adott ennek helyszínt: körbe fenyőfák és bükkök, meglehetősen könnyen lehetett vízszintes és árnyékos sátorhelyet találni, és akinek szimpatikus volt, az a mezőn lévő körtefák alatt is sátrazhatott. A beléptetés 2 perc, zsetonok megváltása 1 perc, és már meg is kezdhettem a helyszín felmérését. A chata-ban, illetve egy külső pultnál adtak ennivalót, továbbá bent az épületben és kint két helyen volt sörkivételi lehetőség. Egy pult a zenekari mörcs-nek, egy pult az egyéb pólóknak, és ezzel tulajdonképpen a látnivalók végére is értünk.
Elképesztő volt az a környezet, amelyben a fesztivál megrendezésre került: hatalmas hegyek körbe, fenyők és bükkök a színpad mellett és mögött – a szó legszorosabb értelmében a hegyekben, az erdőben volt ez az esemény. Napközben ugye általában elviselhető volt a hőmérséklet, volt, amikor a 25 fokot is elértük. Az első nap esett, és mivel ez egy hegység, éjszaka drasztikusan leesett a hőmérséklet – kivétel nélkül 10 fok alatt volt –, így akik sátraztak, nem izzadtak meg. Az infrastruktúra minimális volt – de működött –, a hotel zuhanyzóit lehetett használni, volt külön az épület előtt egy vályú sok vízcsappal, illetve pár toitoi-wc kint a kempingezőknek és bent a fesztiválozóknak. Ezeket nem tudom, hogy mennyire ürítették, de még az utolsó nap végén is meglehetősen tisztának tűntek – leszámítva egy félig összehányt példányt. Miután kinézelődtem magam, megállapítottam, hogy egyrészt ide jövőre sátorral kell jönni, másrészt pedig már indulhattam is befelé, ugyanis 12:50 volt, ami azt jelenti, hogy 10 perc múlva kilövés. Az első fellépő előtt a szervező Peter Beťko pár szót szólt a hallgatósághoz – a Gothoom-ot értettem, a többi vélhetően üdvözlés volt – aztán eldördült a startpisztoly.
ELSŐ NAP
A lengyel Winterforge fellépése a modern extrém metal színtér hangulatát idézi. A varsói formáció black metal és melodikus death metal elemeket ötvöző zenéjével erős, intenzív koncertélményt kínált – előadásuk középpontjában a súlyos gitártémák, a dinamikus ritmusok és a nyomasztó atmoszféra állt. Tisztán szóltak, a zene is remek volt, úgyhogy megállapítottam magamban: nem rossz kezdés ez a fesztivál bemelegítő napján az első zenekartól.
A 35 éve aktív Dark Mordor igazából valahova a heavy metal és a thrash metal közé lőtte be saját stílusát, meglehetősen szigorúan tartva a hagyományokat a zenei kifejezőeszközök tekintetében. Ami mindenképpen érdekes volt ezen a fellépésen, az a tempóval való játék amelyikből tulajdonképpen sportot csináltak. Ezek a tempóváltások egy csomószor megtörték a zene ütemét, ugyanakkor egy csomószor lendítettek is rajta, és meglehetősen üde színfoltnak bizonyultak: ez egy olyan eszköz, amit sem a thrash metal, sem a heavy metal nem nagyon használ, ezen ellentétben a death metal vagy tech-death egyik jellemzője. Sajnos nem volt szerencséjük – többször is eleredt az eső a fellépésük során, és a nem túl számos hallgatóság döntő többsége is a környező fenyőfák alatt keresett menedéket.
Az Atrox Trauma-t nem hiszem, hogy be kellene mutatni magyarországi olvasóinknak. Amire eljutottak odáig, hogy megkezdődött a fellépés, szerencsére elállt az eső, kiderült az idő, sütni kezdett a nap, és az előző fellépőkhöz képest meglehetősen jelentős hallgatóság gyülekezett a színpad előtt. Jól láthatóan nem csak a magyarok szívét dobogtatta meg ez a zenekar, hanem nagyon sok szlovák rajongó is élvezettel és tapsolással-ugrálással honorálta a produkciót. Kristálytisztán szóltak – mind elől, mind hátul –, és talán a zene megítélését tekintve tájékoztató jellegű, hogy ez volt az első fellépés, amelyiket még a szervező Peter Beťko is eljött meghallgatni.
Az eddigi könnyedebb műfajok után komolyabb irányokba eveztünk – ez már látszott az egy zenészre eső fekete-fehér festék mennyiségén is. A lengyel Proch zenéje elsőre klasszikus, egységsugarú black metal-nak tűnt, és igazából picit aggódtam is a beállás során, mert a gitár is meg az ének is külön-külön meglehetősen rettenetesen szólt, nyers volt és baromi magas. De komoly aggódalomra semmi ok nem volt, a hangzás tökéletesen összeállt és meglehetősen nagy hangulatot csináltak a fiúk. A fő vonal az említett régi sulis black metal volt, amit progresszív elemekkel illetve akkordfelbontásokkal vegyítettek.
A Depresy az eddigi fellépőkhöz képest sokkal merészebben bánt a zenei kifejezőeszközökkel. Zenéjük alapvetően dallamos blackened death metal volt, de nagyon bátran, a legkevésbé sem szorították magukat szigorú korlátok közé – számos esetben akusztikus illetve doom-os, sőt trash metal-nak vagy heavy metal-nak is nevezhető elemeket is simán fel lehetett fedezni a zenéjükben, am így egysíkúnak vagy unalmasnak semmiképpen nem volt nevezhető. Mindezt változatos énekhang és énekstílus dekorálta, és ez a zenével együtt a közönségre is jól láthatóan jelentős benyomást tett – igazából jól láthatóan a Depresy volt az a társaság, amelyik már jelentősebb rajongóbázissal érkezett erre a fellépésre.
A Depresy fellépése után gyökeres változást hozott a pozsonyi Misanformic koncertje. A két gitár – ének felállásban működött trió valahova a death metal és az industrial közé lőtte be a zenéjét, és igazából a műfaj – valamint annak zenei megvalósítása – szöges ellentéte volt a Depresy fantáziadús fellépésének. A közönség létszáma erősen megcsappant, és igazából a fesztiválozók létszámának csak egészen kis hányada hallgatta a fellépésüket, pedig a kezdetek meglehetősen biztatóak voltak. Nagyon szép hímzett egyenzászlókkal, egyenköntösben állt a színpadra a társaság, elképesztően látványosan kezdve a bulit… csak finoman szólva a zenei eszközök sokszínűsége drámaian elmaradt a látványhoz képest. Szerencsétlen Misanformic-nak még ráadásul az időjárással is pechje volt, ugyanis nagyjából a fellépési idő háromnegyedénél hatalmas vihar támadt, és ennek eredményeképpen a hallgatóság döntő többsége egészen egyszerűen szétszéledt, leszámítva egy-két komolyabb versenyzőt, akik a füvön kedvenc sörükkel feküdve a szakadó esőt is remekül bírták. Ebből a nem túl gyenge mezőnyből is kiemelkedik egy úriember, aki már az első fellépés előtt is szépen kényelmesen a fűben fekve élvezte a napsütést: ő jól láthatóan beállt egy nagyjából háromórás napi ciklusra; átlagosan ennyinként feléledt, elment egy sörért, azt félig-meddig megitta, majd visszafeküdt a fűre és élvezte, ahogy a csakrák energiája átjárja testét ezen a szent helyen. A harmadik nap végén a Deicide bulijára már önállóan jutott el.
A The Crypt fellépés során kegyesebb volt az időjárás a zenekarhoz és a hallgatósághoz, ugyanis csak időnként kezdett rá az eső, és nem mosta el a fellépést. A Misanformic után rövid technikai szünet következett, ugyanis ami nem ázott szét, azt le kellett takarni, ami meg szétázott, azt azonnal vízteleníteni kellett – mindezzel tulajdonképpen összesen húsz perces fennakadást okozva a menetrendben. A The Crypt enyhén black metal-os elemekkel vegyített doom-death kombinációval kedveskedett a közönségnek két gitár – basszus – dob – ének felállásban. A klasszikus elemek tökéletes felhasztálását hallhattuk, továbbá izgalmas szólókat és jól felépített kíséretet, amihez megfelelő alapot biztosított a basszus és a dob; erre épültek rá a szólók, amelyet mind a két gitárostól hallhattunk. Jól láthatóan nekik már komoly nevük és rajongóbázisuk volt: a közönség névről ismerte a fellépőket, és intenzív kommunikáció indult meg a hallgatósággal, miközben az ismertebb dalaikra lelkesen ugrált a nagyérdemű közönség.
Ez volt az a pillanat, amikor hirtelen megvillant a Doomas helyi beágyazottsága. A szervező Peter Beťko zenekarának logóval díszített pólóiból hirtelen nagyon sok tűnt fel a tömegben, jelezve a következő zenekar általános megítélését és fajsúlyát. A The Crypt fellépése volt az, amikor hirtelen ugrásszerűen megnőtt a Doomas-pólók mennyisége – volt esőkabátként is egy jópár –, de nagyon sok póló és pulóver is látszott a tömegben, tisztán mutatva a következő fellépő beágyazottságának mértékét. Ezen az estén a Doomas nagyot ment, számos okból: először is, én valahogy úgy emlékeztem még a régebbi fellépéseikről, hogy meglehetősen egységsugarú, egyveretű és unalmas zenét játszanak, ám ez a legkevésbé sem volt így: azzal együtt, hogy a dalok vonalvezetése viszonylag könnyen követhető, ügyesen játszottak a különböző sebességű részek dinamikájával. Igazából ez volt az a fellépés, amelyiken mindenki, aki élt és mozgott, ott volt; tulajdonképpen még az itt-ott árnyékben fekvő hallgatók is aktivizálták magukat, és jöttek Doomas-t hallgatni. Peter fantasztikus frontember, eszméletlen nagy hangulatot csinált, folyamatosan buzdította a közönséget – de igazából nem nagyon kellett nekik vezényelni, tulajdonképpen az első pár perc után már maximális fordulatszámon pörgött a hangulat. Ami miatt még feltétlenül kiemelendő ez a fellépés az az, hogy a kezdetek kezdetén nagyjából egy focicsapatnyi zenész tűnt fel a színpadon, amit nem is egészen értettem. A beállás végére kiderült, hogy az egy ének + basszusgitár mellett négy gitár fogja biztosítani a kíséretet. Elképesztően vastag volt a hangzás, de ezzel együtt is sikerült megőrizni a tisztaságot – és ami tulajdonképpen ennél a fellépésnél tűnt fel először, hogy mindez egyáltalán nem volt hangos. Szerintem eszméletlenül nagyot mentek, nagy öröm volt őket látni, és az időjárás is kegyes volt Peter-ékhez: csak időnként csöpögött az eső. A fellépés végére lement a nap, leesett a hőmérséklet, és a páratartalom miatt már ekkora mindenkinek meglátszott a lehelete, miközben Cthulhu hat követője a lámpák fényében gőzölögve játszott a közönségének.
A Gothoom számos előnyéből egyet elfelejtettem említeni: jellemzően egy hegységben van ez a fesztivál, ami egyben azt is jelenti, hogy naplemente után a hőmérséklet drasztikusan leesik; így az a szenvedés, ami egy városban az épített környezetben július végén gyötri a hallgatóságot, itt nincs meg, sőt, tulajdonképpen arra kell figyelni, hogy este 9 után az ember apránként oda ne fagyjon a fűhöz. A délután során megérkezett egy roppant koszos lengyel rendszámú zöld kisbusz, amelynek az egyik retkes ablakán az Arkona feliratot lehetett olvasni. Egy pillanatra át is villant az agyamon, hogy az oroszok miért egy lengyel kisbusszal jönnek, de nem is gondolkoztam ezen tovább, csak nézegettem a figurákat, akik kiszálltnak a buszból – egyik sem tűnt ismerősnek, de hagytam az egészet ennyiben, mert éppen az aktuális fellépőre koncentráltam. Ahogy a Doomas véget ért és elkezdett az Arkona fölvonulni a színpadra, akkor állt össze, hogy itt nem az oroszok fellépésről lesz szó… emlékeztem már erre régebbről, csak azóta elfelejtettem, hogy több Arkona nevű zenekar létezik; a lengyelek is black metal-t játszanak, csak teljesen más stílusban, mint az oroszok… és igazából én nem rájuk készültem. A beállás során megkeseredett a szám íze; elképesztően magasra kevert gitárok, nagyon furcsára kevert dob – egyáltalán nem tetszett ez az egész, ám ahogy ment a fellépés, egyre jobban kezdtem fölvenni a fordulatszámot. A lengyelek emberfelettien gyors black metal-t játszottak; szerintem én ennyire gyors zenét meg nem hallottam. Emellett technikailag is nagyon jók voltak, és igazából az elsőre furcsának hangzó keverésnek is meglett a létjogosultsága, ugyanis a magasra kevert hangszerek a pergőkkel, a lábdobbal és a basszussal tökéletes egyensúlyban voltak. Nem igazán tudom a stílusukat mihez hasonlítani, talán leginkább a szintén lengyel Mgła-t lehetne alapul venni, de igazából más volt az Arkona zenéje; sokkal dallamosabb, sokkal komplexebb, jóval gyorsabb – egy szó mint száz, ők is eszméletlen nagy bulit csináltak. Bár a Doomas alatti hangulatot nem sikerült elérni, számomra maradandó emlék lett ez a fellépés: meglett a fesztivál első komoly felfedezettje.
A fehérorosz Dymna Lotva fellépése nem egyszerűen koncert, hanem súlyos érzelmi és atmoszferikus utazás a folklór, a black metal, a doom és a poszt-black határvidékén. A zenekar színpadi jelenlétét a komor hangulat, a fokozatosan építkező feszültség és a mélyen személyes előadásmód határozza meg. A hideg, monumentális gitártémák, a súlyos dobok és Nokt változatos énektémái, valamint a nehézkes doom és a kitörő black metal részek közötti feszültség különleges intenzitást kölcsönöztek ennek a kései produkciónak, ahol a közönség nem csupán egy zenei előadást kapott, hanem egy érzelmileg megterhelő, szinte színházi élményt, amelyben minden hangszer és vokális megoldás a hangulat szolgálatába állt. Zeneileg és érzelmileg már nem lehetett hova fokozni ezt a napot, így adta magát a következő program: irány az ágy.
MÁSODIK NAP
A második nap reggelén direkt tettem egy tiszteletkört a kempingben és környékén, nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen állapotok vannak arrafelé. Természetesen az első nap reggel minden olyan, mint a patika, de 24 óra elteltével hogyan is állunk? Hát meglepően jól. Az útnak azon az oldalán, ahol tilos parkolni és kempingezni, senki nem parkolt és kempingezett. Azon a részen, ahol szabad kempingezni, ott álltak szépen hosszú, tömött sorban a sátrak, autók, asztalok, székek. Sokan reggeliztek éppen, beszélgettek, rumot kóstoltak, stabilan üzemelt az emberkert, mindenki úgy tett, mintha szabadtéri fesztiválon lenne. Kint volt egy szemetelni tilos tábla – árgus szemekkel néztem, hogy erre egyáltalán föl kell-e hívni a jelenlévők figyelmét, de úgy tűnik, hogy nem; a sátrak környékén, az autók között patika tisztaság volt.
Az első fellépő, a Dead Carnage tökéletes példája annak, ami miatt a Gothoom-ra jár az ember. Zenéjük tulajdonképpen egységsugarú death metal volt, amelyik megfelelő módon játszott a tekerős, a melankolikus és a dallamos részek egyensúlyával, mindezt gitár – fretless basszusgitár – dob – ének kombinációban előadva. Ezen túl a keverés az, amit meg kell említeni; ahogy a tankönyvekben le van írva, úgy szóltak a dobok és úgy szólt a gitár is, minden egyes ütés és pengetés kristálytisztán hallatszott. A pörgős zene és a tiszta keverés eredménye az lett, hogy a meglehetősen kicsi közönség tulajdonképpen az első daltól fogva folyamatosan ugrált és bíztatta a fellépőket… sőt még én is – aki igazából nem nagyon szeretem a death metal-t – szorgalmasan ráztam fejem a fellépés alatt.
Ezek után kicsit nehezebb zenék következtek, ugyanis színpadra lépett az Azels Mountain. Az egy főre eső monokrómra pingált négyzetméterek száma hirtelen megugrott, és a lengyel szextett kellemes black metal-lal kezdte szórakoztatni a hallgatóságot. Az alap általában egy körzővel-vonalazóval megrajzolt zenei ötlet volt, ami már önmagában is kellő hangulatot teremtett volna a szórakozáshoz, de ezt progresszív elemekkel – többek között disszonáns akkordbontásokkal és helyenként meglehetősen jó tekerős dallamokkal – sikerült fűszerezni, úgyhogy minden adott volt a jó kis black metal élvezetéhez. Sajnos üröm az örömben, hogy az eddig felmagasztalt hangzás az ő esetükben messze volt a tökéletestől: a két gitárból alig egyet lehetett hallani, de ez legkevésbé sem vett el a kicsi, ám lelkes hallgatóság lendületét.
Nem nagyon szeretek a „fesztivál felfedezettje” kifejezéssel dobálózni, mert számos esetben roppant félrevezető lehet, de a román Machiavellian God meglehetősen közel áll ehhez a kategóriához. Teljesen őszinte leszek: nem ismertem a zenéjüket, így többek között ők voltak az egyik olyan zenekar, akiket hanyagolni terveztem a nap során, és nagyon helyes volt, hogy nem ezt tettem. Két gitár – basszus – dob – ének felállásban léptek fel a románok, és valami egészen fantasztikus volt, amit műveltek. Alapvetően egy dallamos, időnként akusztikus elemekkel vegyített death metal-t játszottak; lendületes, pörgős, és a dinamizmust részint az akkordfelbontások, részint pedig a klasszikus ének – illetve az utóbbinak a tempóváltozásai – adták. Csak a legpozitívabban tudok róluk nyilatkozni, különösen úgy, hogy kristálytisztán hangzottak, így minden, azaz minden hangot tökéletesen lehetett hallani. Egyetlen apróság talán, ami a sikerből picikét levon: a dallamok egy része backing track-ről ment, de ezzel együtt is elképesztően jó bulit csináltak.
Az Owls Over Oaks fellépése számomra ezúttal kimaradt. Ez igazából nem is akkora probléma, nem lehet 13 órán keresztül megállás nélkül zenét hallgatni, úgyhogy ez volt a nap első szünete. Tudom, hogy tudósítóként nem illik ilyesmit mondani, de az Owls Over Oaks sajnos jelentős tömegoszlató hatással bírt, így az utánuk fellépő Neurotic Machinery-re csak lassacskán, óvatosan szállingózott vissza a hallgatóság. A kezdetek kezdetén alig páran ácsorogtak a rácsok előtt, míg a végére azért már elfogadható volt a létszám. Nem ismertem őket, és elsőre nagyon nem tetszett, amit csináltak. Inkább deathcore mint death metal volt ez a zene, és általában az ilyen core-jellegű cuccokkal erős fenntartásaim vannak – ám ez csak az első és alapvetően helytelen benyomás volt. Nagyjából a fellépés második-harmadik számától helyreállt a keverés is, és tulajdonképpen egy meglehetősen jól hangzó, nem túl bonyolult – cserébe hangulatos – death metal-hoz volt szerencsénk egy gitár – basszusgitár – ének – dob felállásban. Általában nem kevés érdekes figurával lehet összefutni egy ilyen fellépés során, és azt kell mondjam, hogy a Neurotic Machinery basszusgitárosa is ebbe a kategóriába tartozik. Frufrus, vállig érő hajú srác, aki olyan technikai tudással és elszántsággal játszott a basszusgitáron, hogy ezt teljes mértékben példanélküli. Nagyon nem tetszett a kezdetek kezdetén, amit csináltak, de a végére megszerettem őket, és egészen biztosan neki fogok ülni, hogy alaposabban áttanulmányozzam a zenéjüket.
A menetrendre való felkészülés során sajnálatos hibát vétettem, ugyanis összekevertem a szlovák Craniotomy-t a cseh Tortharry-val, így meglehetősen izgatottan vártam ezt a partit, úgy tervezve, hogy majd utána tartok szünetet. A Craniotomy igazából a death metal legszélsőségesebb változatát játszotta: tulajdonképpen ha a metal és a rap közötti skálán próbálunk tájékozódni, akkor járunk el helyesen, és ez már az a változat, amelyik számomra túl sok, nem élvezhető. A gitár – basszusgitár – két ének – dob fellépést nagyjából három dal erejéig hallgattam meg, és akkor beláttam, hogy a terven változtatni szükséges: most kell kaja- és sörszünetet tartani, hogy utána teljes hatékonysággal tudjak szolgálatba állni.
A következő fellépő, a német Stillbirth, csinálta a fesztivál legnagyobb hangulatát; zeneileg nagyjából a brutal death metal és tech-death – grindcore környékére lehet őket belőni. Meglepően sokszor volt az embernek olyan benyomása, hogy Gutalax-ot hall, de eredetiben; két gitár – ének – basszus – dob felállásban léptek színpadra, és eszméletlenül nagy hangulatot csináltak. A világító sárga strandgatyák, a szörfdeszkák és a hasonló stílusú dob és zenekari logó már önmagában is megalapozta a díszes társaság egyedi mivoltát. Jól láthatóan nem csak egy koncertet adtak, hanem tényleg egy igazi partit csináltak; elképesztően nagy mozgás volt a fellépésükre, és tulajdonképpen a második-harmadik daltól kezdve folyamatosan ugrálás és circle pit volt látható. Az elején egy picit segíteni kellett a közönségnek, de tulajdonképpen minimális ráhatás után már is beindult a műsor az emberkertben, és a középen elhelyezett gyerekmedence körül történő rohangálás is csak a fellépés utolsó hangjaira szűnt meg. Jól láthatóan a fellépők is élvezték ezt a bulit, folyamatos volt a közönséggel való kommunikáció… mi más is kell még ide?
Élmény volt hallgatni a svájci Schammasch fellépését is. Nem emlékszem, hogy mikor volt hozzájuk utoljára szerencsém, de már akkor is eléggé maradandó nyomokat hagytak bennem – és ez a fellépés mind monumentalitását, mind energiáját tekintve fölkerült a lista elejére. Három gitáros, basszus, dob, ezentúl még külön női ének, és mindehhez elképesztően nagyívű hangzás valamint zenei határokon átnyúló ötletek. Alapvetően black metal-t hallhattunk, de nagyon sok más – rock, akár progresszív rock vagy avantgárd metal – elem is föltűnt ebben a zenében, de nem voltak idegenek a death metal stílusú szólók, illetve a tekerős részek sem. Ez alapvetően egy lassú zene, legalábbis a dob egy lassú ütemet diktál, amelyik szögesen szemben áll a gitárok gyors játékával, és ez a feszültség folyamatosan megvolt az egész hatvan perc során. Elképesztően igényes volt a Schammasch layout-ja: fekete és aranyszínű, vastagon hímzett fellépő ruhák, hasonló stílusú zászlók, maszkok. Ha az ember csak ezt látná, azt gondolná, hogy színház vagy cirkusz ez az egész, de itt erről szó sem volt: a látvány csak segítette egy elképesztően mély és magával ragadó zenei élmény feldolgozását.
Ez az a fesztivál, ahol teljesen váratlan és nehezen hihető jelenségnek lehettem a második napon tanúja: a menetrend nem megcsúszott, hanem előbbre jött, praktikusan azért, mert a zenekarok képesek voltak rájuk kiszabott húsz- vagy harmincperces beállási időnél gyorsabban elkészülni; na, ilyen sem fordul elő minden sarkon. Következett a nap headlinere, a lengyel Decapitated. Már a beállás során lehetett hallani, hogy itt meglehetősen komoly támadásnak lesznek a hallójáratok kitéve, ugyanis az egész társaság tökéletesen, CD-minőségben szólalt meg – mindezt egy szabadtéri fellépésen. Magát a zenekart gondolom nem kell bemutatni a hallgatóságnak, úgyhogy inkább a fellépésről mondanék pár szót. Elképesztő volt látni, hogy ilyen hangszeres tudás egyáltalán létezhet. Amit Wacław, a zenekar gitárosa hatvan percen keresztül működött, az minden képzeletet felülmúl. Egyetlen gitárosként a kíséretet és a szólókat is ő maga biztosította, tulajdonképpen csuklóból rázva ki ennek az egyórás fellépésnek minden egyes hangját. Ha más nem is, azért ez tökéletesen mutatja, hogy a zenekar megérdemelten foglalja el azt a helyet a zenei palettán, ahol jelenleg találhatóak.
Őket követte a német Non Est Deus fellépése, és igazából a buli végén az a gyanúm támadt, hogy erős a verseny, melyik koncert is volt az est fénypontja. Nagyon erős, nagyon látványos show-val lépett fel a Kanonenfieber-ből ismert Noise másik zenekara, úgyhogy szerintem számos headlinernek meglehetősen komoly kihívást jelent az ő jelenlétük. Az elképesztően látványos színpadi dekoráció százszázalékban profi megvalósítással társult. A dallamos black metal kellően megpörgetve, és a színpadias jeleneteket sem nélkülözve, tökéletesen kifejtett a hatását. Sokan a szövegeket üvöltve élvezték végig a Non Est Deus fellépését. Elképesztően nagyot mentek, és így pár nap távlatából tekintve, erősen áll a zászló annak, hogy a második nap legjobb fellépését bizony nekik köszönhetjük.
A svéd Mephorash fellépései az atmoszférikus black metal egyik leglátványosabb és leginkább rituális megközelítését képviselik. Aznap este nem csupán dalok egymásutánját hallhattuk, hanem egy sötét, misztikus világba vezető élménynek lehettünk részesei. A Mephorash előadásmódjának egyik legfontosabb eleme a szertartásos hangulat, amely jól illeszkedik a zenekar okkult és ezoterikus témavilágához – a maszkok, a megkomponált színpadi jelenlét és a kimért mozdulatok révén ez a fellépésük inkább egy sötét liturgiára, mintsem egy hagyományos koncertre emlékeztetett, amihez a fenyegető csendek és a pusztító kitörések ellentéte további feszültséget adott. A második nap záró fellépése azok számára lehetett különösen emlékezetes, akik a black metal-ban nemcsak az agressziót, hanem a misztikumot, a mélységet és a rituális élményt keresik.
HARMADIK NAP
A zárónap számomra a második fellépővel kezdődött: ők a cseh Dysangelium voltak, akik nagyon kellemes, didaktikus, egységsugarú death metalt játszottak, tökéletesen figyelve a gyors, pörgős részek és a lassabb, elgondolkodtató megoldások egészséges egyensúlyára. Igazából az égadta világon semmi extrát nem tudtak, ezzel együtt tökéletesen szóltak, kristálytisztán lehetett hallani a riffek minden egyes hangját, a kiállásokat, és ezzel így nagyjából délután egy óra környékére már elképesztő hangulatot csináltak a fesztivál utolsó napjára.
A nap első, jól láthatóan komoly helyi beágyazottsággal rendelkező zenekara a kassai Infer volt. Két gitár – ének – basszus – dob felállásban léptek föl, és alapvetően a death metal, időnként dallamos elemekkel átszőtt blackened death metal vonalán mozogtak. Jól láthatóan nem voltak ismeretlenek a közönség számára – már az első nap is csomó Infer-pólót lehetett látni, most viszont az első sorban már jól láthatóan a kemény mag várta a kedvencek fellépését. Talán nem kellene külön elmondani, de megismétlem: ők is elképesztően kristálytisztán szóltak.
Innentől megkezdődött a nemzetközi szekció. A következő fellépő a törökországi Khepra volt, akik outfit-jük alapján black metal-lal, zenéjük alapján blackened death metal-lal érkeztek. Hirtelen lecsökkent a népsűrűség, ugyanis az eddigi – helyi beágyazottságú – zenekarok után érkezett egy olyan, amelyiknek vélhetően még a nevét sem nagyon ismerték a jelenlévők. Ezzel együtt ez nem okozott fennakadást a rendszerben: bár a kezdetek kezdetén meglehetősen kevesen hallgatták őket, szépen lassan elkezdtek gyűlni a népek a fülbemászó dallamokkal, időnként keleties motivumokkal dúsított, picit doom-os beütésű blackened death metal hangjaira, és amire véget ért ez az esemény, addigra már tulajdonképpen ismét teljes létszámban volt jelen a hallgatóság.
Innentől kicsit súlyosabb vizekre evesztünk, a következő fellépő a Thy Legion volt Máltáról. Elsőre nagyon meglepő volt a színpadon található zenészek létszáma, aztán tisztult a kép, és kiderült, hogy itt két gitár – basszus – két ének felállásban lesz szerencsénk egy kis kellemes black metalt hallgatni. Nem egészen értettem a két énekes jelenlétét, de aztán gyorsan összeállt a kép: az egyik mester a mély, hosszú, hörgő hangokért volt felelős, a másik pedig a magasabb, black metal-hoz talán jobban passzoló hangszínt használta. Erre első körben lehetne azt mondani, hogy vannak olyan énekesek, akik egymaguk is megoldják ezt – ez igaz, csak nem kórusban és kánonban előadva, ami azért jelentősen dobott ezen a zenei élményen. Igazából a zenéjük egy meglehetősen dallamos black metal volt, ahol a kiállások és a kíséret nagyon szépen elváltak egymástól, egy élmény volt hallgatni, és minderre a két ének még jelentősen rátett.
A soron következő társaság az osztrák Darkfall volt. Igazából a kezdetek kezdetén ezen a fellépésen is meglehetősen kevesen voltak, ám ahogy a hangulat kezdett szépen lassan fölépülni, úgy kerültek elő egyre többen. Sógorék alapvetően dallamos death metal-lal szórakoztatták a közönséget, és jól láthatóan megvolt az a rutin, ami ahhoz kellett, hogy a hallgatóságot átmozgassák. Az első dalok alatt mindenki keresztbe tett kézzel állt és nézte őket, ám ahogy szépen lassan haladtunk előre a setlisten, úgy lett egyre nagyobb a mozgás, sőt, a végén a fanatikus rajongók még akkor is a zenekar nevét kiabálták, amikor már véget ért a parti, és a dobost a dobszettel együtt tolták le a színpadról.
Ahogy közeledett az est fénypontja – másképpen fogalmazva a Deicide fellépése –, úgy kezdtek az események egyre rohamosabban felgyorsulni. Éppen a szokásos, két zenekar közötti nézelődős körömet jártam, amikor összefutottam a szervezővel, Peter Beťko-val. Dramaturgiailag remekül alakult a helyzet, mert én szerettem volna kérni tőle, de ő kezdte a sort: a Doomas-ról készült fotókat küldjem már át neki majd valamikor. Az én kérésem az volt, hogy ha megoldható, akkor nagyon boldog lennék egy Glen Benton-nal készített közös fotóval, amire a válasz egészen elképesztően egy „igen, persze” volt. Nagyjából egy óra múlva indul érte, legyek valahol ott a környéken. Ettől az információtól először is húsz percig csak ész nélkül kóvályogtam össze-vissza, utána futólépésben elvonultam telefont és fényképezőgépet tölteni – ha lehet, ne az akció közepén merüljenek le –, majd a megadott helyen cövekeltem. Meg is érkezett a Doomas-os kisbusszal a mester és a kíséret; gyorsan bevonultak az egyik épületbe, majd jött az újabb hír: megvacsorázik a májsztró, és utána kezdődhet az akció. Közben persze szépen lassan mentek le a fellépések egyesével – így maradtam le a CAD es a Game Over bulijáról –, én meg a körmömet rágva ácsorogtam. Háromnegyed óra múlva nyílt az ajtó, megjelent a mester a maga teljes testi valójában, fotózkodott ötünkkel, és mire eljutottam odáig, hogy én legyek a következő, addigra hirtelen mozdulattal megfordult és visszasétált. Elképesztő pech – gondoltam –, és még a rend kedvéért ott lófráltam a környéken, hátha sikerül valahogy kiköszörülni ezt a csorbát, de a jó szerencsém erre a napra elhagyott.
A Krabathor romjain kinőtt Hypnos fellépésénél már látszott, hogy ez az egész fotósdi elúszott – úgyhogy szépen beálltam meghallgatni a fellépésük második felét. Ez a buli a nyers erő, a precizitás és a hagyományos death metal intenzitásának találkozását jelentette. A Bruno által vezetett formáció a kilencvenes évek végén indult, és a cseh death metal egyik meghatározó nevévé vált; fellépéseiken a súlyos, morajló gitárok, a pusztító dobmunka és a karakteres ének együttesen idézik meg a műfaj klasszikus, kompromisszummentes világát. A Hypnos bulija nem a látványos külsőségekre, hanem elsősorban a dalok erejére és a feszes előadásmódra épült: hatásosak voltak azok a gyors, agresszív részek, amelyek mellett a sötétebb, súlyosabb pillanatok is megfelelő hangsúlyt kaptak, és a csehek fellépése bizonyította, hogy a klasszikus death metal hangzás több évtized után is képes frissnek és elementárisnak hatni.
Olyan helyzet is ritkán adódik, hogy a Deicide fellépésére teljesen kényelmesen be tudjak sétálni az első sorba, közvetlenül srégen Benton papa elé, ahol látni, hallani és fotózni is lehet. Hosszas átszerelés kezdődött; nagyon sok saját cuccot hoztak magukkal, de ezt meglehetősen hatékonyan sikerült összerakni és belőni – majd megkezdődött a parti, természetesen a When Satan Rules his World-del. A kezdetek kezdetén nagyon féltem attól, hogy mi lesz ebből a fellépésből: legutoljára Romániában a Rockstadt-on hallottam őket, ahol elképesztően gyengén szóltak, és nagyon féltem attól, hogy esetleg egy kivénhedt zenekar szánalmas vergődéséhez lesz szerencsém hatvan percben végigasszisztálni. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna: az unottan fel-alá kóválygó és támaszkodó Glen a kezdés pillanatára hirtelen felélénkült, és tulajdonképpen magából kivetkőzve kezdte meg a bulit. Kristálytisztán szóltak, sőt, talán Glen basszusgitárja még halkabb is volt a kelleténél. A nagy szakállas Steve Asheim tökéletesen vitte az ütemet, minden egyes apró mozdulatát remekül lehetett hallani, akárcsak a két gitáros megmozdulásait. Benton papa hörgése teljesen a helyén volt, a mélyek szerintem alapvetően rendben voltak, akárcsak a magasak, viszont két dologgal nem igazán voltam kibékülve. Az egyik, hogy időnként picit átírta, hogy mikor melyik énekstílust kell használni – vagy csak szimplán összekeverte –, de ilyenkor az embernek az az érzése volt, hogy valahova ugrottunk egy ütemnyit a dalban. A másik ehhez hasonló zavaró tényező a dalok felgyorsítása volt, és ezt nem igazán értettem. Nem lassúak ezek alapjáraton sem, de most vagy 20%-kal megtolták a fiúk, aminek az lett az eredménye, hogy az általam tökéletesen ismert és időnként játszott dalokat nem tudtam követni és valahogy elvesztem bennük. Ilyen, számomra kiemelt fellépésnél jellemzően azt a stratégiát választom, hogy egyetlen egy helyről fotózok; ez egy működőképes kompromisszum, amikor az ember egyszerre dolgozik és bulizik. A fénytechnikus vélhetően meghallgatta a kívánságaimat, ugyanis nulla füsttel és tökéletes megvilágítással ment le ez az esemény. Az összes arcot folyamatosan és tökéletesen megvilágítva lehetett látni, úgyhogy én csak hüledeztem, amikor gyerekkorom fantasztikus dalait hallgathattam… szó sem volt itt kivénhedt zenekarról, erőtlen próbálkozásról, meg Benton papa elromlott hörgőjéről: elképesztően nagy bulit csináltak ők is, nem egyedüliként.
És ez volt az a pont, ahonnan már nem volt tovább. Az utolsó két fellépő számomra már kimaradt: korai kelés és pakolás volt másnapra a program, és őszintén szólva, az i-re már többször is feltettük a pontot az utóbbi három napon. Szóval még egyszer a tanulságok: egy csodálatos környezetben rendezett fesztiválon voltam, olyan fellépőkkel, akiktől vagy összeszaladt a nyál a számban, vagy pedig itt ismerkedtem meg velük és innentől figyelmesen fogom őket hallgatni. A lineup 10 százalékára merem azt mondani, hogy ez nem az én világom és nem tetszik, nagyjából 30 százalék teljesen korrekt és örömmel meghallgatom, de nem leszek rajongó, a többit meg bármikor nagyon szívesen végighallgatom-végigfotózom és határozottan élveztem. Mindezt egy családias hangulatú környezetben tehettem, pár száz ember társaságában, jó sörök és finom kaják mellett. A végére hagytam a két legfontosabbat, ami miatt innentől a Gothoom nem kerülhet le az aktuális események listáról: ez pedig a kristálytiszta hang és a tömegnyomor legteljesebb hiánya.
A következő év első programomat ezennel ünnepélyesen beírtam a határidőnaplómba.
Írta és fényképezte: Á
