Április 4-én kezdte meg Európa-turnéját a tunéziai-francia Myrath, melyen (a két török dátum kivételével) a magyar folk metalos Roses of Thieves kíséri őket. A koncertsorozat legújabb, Wilderness of Mirrors című lemezük terjesztésének szolgálatában áll, így a legtöbb dalt erről, a március 27-én megjelent albumról válogatták a setlistbe.

Egy személyes kisszínessel kezdem a beszámolót a Dürer Kert nagytermében megrendezett eseményről. Haverommal kábé rohantunk a buszra és a buszról, hogy odaérjük a Roses of Thieves koncertjének kezdetére, még melóból is eljöttem emiatt előbb. Meg is jegyeztem, hogy lehet, hogy három percet késni fogunk, dehát annyi baj legyen. Kicsivel a vélt vagy valós kezdés után érkeztünk a terembe, és még alig lézengett ott pár ember, koncertnek semmi nyoma, hát de mondom biztos kicsit később kezdenek, van ilyen. Aztán még fél óra elteltével kezdett annyira gyanússá válni az egész, hogy újra lecsekkoltam az itinert, just to realize, hogy egy órával későbbre helyeztem magunkat, szóval – talán életemben először – szinte már a kapunyitásra sikerült odaérkezni. Hát így legalább vettünk sört, pisi, stb. Kicsit túlbuzgó voltam.

Megkönnyebbülésemre így viszont mire a magyar banda a húrokba csapott, már egészen megtelt a terem. Szép sorban felvonult a színpadra Togyeriska Imre dobos, Kovács Miklós gitáros, Sütöri Patrik basszusgitáros, Hristov-Todorov Dominik harmonikás, Bárdos Tamás hegedűs, majd végül a fronthölgy is megérkezett Dudás Ivett személyében. Már az első perctől kezdve tiszta élvezet volt nézni a tagok hibátlan energiával, teljes beleéléssel prezentált játékát. Legtöbbször Miki vonzotta be a figyelmemet unikális öltözetével, ugrándozásával, stenkes előadásmódjával. És azzal, hogy elgondolkodtatott: az egyik szám alatti esése vajon show-elem volt-e, de az alapján, ahogy „Imu” percekig röhögött rajta, afelé húzok, hogy nem volt szándékos.

A Roses of Thieves szünet nélkül pörgette a folkos, metalos, néhol progos és djentes szettet, Ivett nem igazán konferált, csak amennyit kötelező (ugyan kötelező-e?). De ilyen elbűvölő hang, énektechnika és energiák mellett ez megbocsájtható. Bár füldugóval hallgattam a koncertet, és viszonylag elöl álltunk, el kellett telnie pár dalnak, mire először kihallottam a gitárt – ez kicsit hiányzott. A sok saját szám mellett egy számomra váratlan feldolgozás is előkerült, mégpedig Sabrina Boys (Summertime Love)-ja. Ez nagyon fun volt, jól átdolgozták, és megmozgatta a közönséget is. Összességében tök jó tapasztalás volt az első Roses of Thieves-koncertem, nagyon sokat hozzátesz egy produkcióhoz, ha a tagok ennyire élvezik, amit csinálnak.

A magukat már kicsit lebuktató díszletek a headliner Myrath színpadra lépése előtt teljesen kibontakoztak, és egy gyönyörű, díszes mecset(?) csöppent a színpadra. Az újalbumos, szerintem zseniális The Funeral című dallal nyitott a csapat. Hamarosan bedörrent a Mariana-árok mélységével vetekedő fejetlen gitár Malek Ben Arbia jóvoltából, valamint az ugyanilyen brutális hangzású basszusgitár is a morcos arckifejezésű Anis Jouini kezében. A dobokat a dekoratív, misztikus álarc mögé bújt Morgan Berthet verte kíméletlenül, a forgó szintetizátornál Kevin Codfert virtuózkodott, és persze bevonult végül, de nem utolsósorban Zaher Zorgati énekes is: kisugárzásával harmonizáló csillogó hajjal és hanggal, csillogó jelmezben. Sármjával azonnal beterítette a helyszínt.

A mi kultúránk számára egzotikus orientális dallamok folyton elbűvöltek, főleg amikor Zaher gyönyörű hangja testesítette meg őket. A Dance című dalnál belibbent a színpadra egy csinos táncosnő, és művészi mozdulataival kísérte végig a fülbemászó dallamokat. A későbbiekben még legalább kétszer visszatért a táncos hölgy, minden alkalommal más jelmezben és kellékekkel.

Amikor Zaher az eredetileg Elize Ryddel (Amaranthe) közös Until The End előtt felkonferálta Dudás Ivettet, összerándult a gyomrom az áhítattól és irigységtől (ezt most ne a gonosz boszorkás értelemben értsd), ez valami hatalmas volt. Ivett tökéletesen lehozta Elize vokáljait, és csodásan szóltak együtt Zaherrel.

A kezdeti komolyságba aztán sok hülyéskedés is vegyült: először, amikor Zaher épp valamelyik melankolikus dalt vezette fel megható beszédével, Morgan egyszer csak egy doboz zsepivel termett ott az énekes mellett, és gúnyosan megtörölgette vele Zaher arcát, majd a közönségnek is osztogatott párat. A frontember reakciója erre annyi volt, hogy „fuck off, Morgan, you ruined it”. És még további hasonló gagek is előfordultak a tagok között. A visszataps után Zaher lejött a közönség közepére, és a saját példájára igyekezett minket is leültetni. Ott kezdte meg a Les Enfants Du Soleil lélegzetelállító intróját, melyet a közelében lévő szerencsések némileg akusztikusan is hallhattak. Mire elérkeztek a dal zúzós részéhez, vissza is tért a színpadra. Ezt követően Morgan szólóban előadta a Tunézia nemzeti virága után elnevezett Jasmin-t, majd következett az utolsó, egyben leghíresebb számuk, aminek köszönhetően én is megismerkedtem velük: ez a Believer.

A Believerben jött el a közönségénekeltetős pillanat, ami amúgy elképesztően jól sikerült. Zaher két részre, és így két szólamra osztotta a hallgatóságot (jelen esetben éneklőséget?), és zene volt füleimnek az a pontosság és tisztaság, amit a közönség produkált. Amúgy is eksztatikus élmény volt végre élőben hallani ezt a dalt, amihez sok szép élmény fűz – plusz ez alatt a dal alatt az addig morcos Jouinit is láttam nevetni.

Egyébként több meglepetés is ért a koncerthelyszínnel és annak telítettségével kapcsolatban. Először azon lepődtem meg, hogy nem a Barbában, hanem a Dürerben kapott helyet a koncert. Azt hittem, van akkora közönsége a Myrathnak, hogy legalább a Blue Stage-re szervezzék (ennek mondjuk időpontbeli, vagy akármi egyéb okai is lehettek). Aztán amikor beléptünk a Dürer nagyterembe, második meglepetésként az elválasztófüggöny fogadott. Harmadiknak pedig azon lepődtem meg (most már ez az utolsó tényleg), hogy még így is csak szellősen töltöttük meg a nagyterem kb. kétharmadát (elkezdhetnék politizálni, de nem). Szerintem ennél sokkal nagyobb figyelmet érdemel ez a fantasztikus fúziós zenekar, akik kulturális hatásokat ötvözve már 2001 óta fáradhatatlanul működnek – még egy forradalom sem tudta őket megállítani. Fel is került a bakancslistámra egy tunéziai látogatás…

A Facebook-oldalunkon megtaláljátok a teljes galériát.

Írta: K. Barbi

Képek: Újj Kristóf / Cactus Pixels