Az Entrópia Architektúra a 2000-es évek óta megkerülhetetlenül eredeti színfoltja a hazai undergroundnak. De hogy melyik stílus undergroudjának? Vagy mindegyiknek, vagy egyiknek sem; ez nézőpont kérdése. Valójában az egész pályafutásuk alatt létező irányzatok nem létező határmezsgyéit tágítják hol ebbe, hol abba az irányba.
Eleddig kevés kivételtől eltekintve csak egyedülálló, ritualisztikus élményt nyújtó koncertjeiken lehetett élvezni a kompozícióikat. A kevés kivétel: egy self-titled 4 számos promo EP, egy videóklip a Jeges című számhoz (hanghordozón nem jelent meg) és az idén novemberben megjelent Kapu című nagylemez. A klippet itt tudjátok megnézni:
Ha belehallgattok ezekbe a korábbi anyagokba, és elolvassátok MZ kolléga nemrégiben megjelent interjúját a zenekar egyik alapító-frontemberével, Kósa Csabával, akkor kellő mennyiségű benyomást kaphattok a korábbi munkásságról. Zabolátlan, erőteljes, extrém; egy spirituális tor a szétzúzott egó maradványain. Jópáran vagyunk, akiknek élőben nagyon betalált ez a fajta zene, és jó ideje várjuk, hogy otthon is hallgathassuk, így mintegy ünnepként élhető meg, hogy végre itt a Kapu.
A borító szépen hozza a japán torii kapu asszociációját. Ez az az ajtó nélküli átjáró, mely a mi emberi világunk és a sintó vallás szakrális tereinek, a kami istenek/szellemek világának határán áll. Áthaladni rajta egyfajta szellemi megtisztulás. Ugyanakkor a borítón csontos kezek kapirgálnak kifelé a másik világból – talán az átjárás nem egyirányú?
Az első tétel az Achaemenid. Ami a zenekart régóta követők számára rögtön szembetűnő, hogy az erre a kiadványra összeálló gitáros szekció egész más megközelítést folytat, mint a korábban ezen a poszton alkotók. A Kapun általában vaskos, sludge-os, kissé poszt-metalos témákat játszanak – innen indít ez a szám is. De nem telik bele másfél perc, és hamisítatlan EA-ba vált a képlet, mikor rituális dobolással, torokénekkel és a természeti népek egyéb hangképzéseivel kíméletlenül átlökik a hallgatót a korábban említett kapun. A gitár itt már inkább feszültséget fokozó ágens, a basszus jól hallható hangsúly, a jelenet eszkalálódik. A megközelítés nem kaotikus – zajos; sokkal inkább baljós – sötét. Félidőben ismét jön a kezdeti gitártéma hangulatvilága, de más típusú vokál kíséri, mint a korábbiakban. Kósa Csaba, Walch Márton és Weixelbaum Laura hangja nagyon széles spektrumot jár be már csak ezen dalon belül is, ami nagyon sokat gazdagít a végül doomos döngölésben megállapodó zenén.
A rituális hangulatú dobolással induló 93/93 megintcsak egy érdekes mix. Torokének és később egy tiszta vokállal elénekelt csángó népdal is színesíti; a húros szekció pedig talán itt a legizgalmasabb az egész lemezen. Nem is a szám első felének fő témája, hanem pont a dal második része, ami igazi pszichedelikus utazás. Számomra ezen a ponton éreztek rá a legjobban a gitáros-bőgős srácok arra a mentális transzformációra, amit ez a zene ki tud váltani. A finoman elhelyezett basszus ritmikusan dobogtatja az ember vérkeringését, és utána is sokáig követi a hallgató napját. Szépen fel van építve a szám intenzívebb végkifejlete is. Ugyan elsőre ez a dal ragadott meg a 3 közül a legkevésbé, de második hallgatásra már ez is a helyére került bennem.
A Sakura egyértelműen a legbátrabb szerzemény a Kapun, de persze engem már a címével is levett a lábamról. A cseresznyevirág a torii kapuhoz hasonlóan elterjedt toposz a japán kultúrában, ami többek között Misima Jukiót is megihlette – az ő versét hallhatjuk a dal elején egy izgalmas samiszen-sakuhacsi (japán húros és fúvós hangszerek) aláfestéssel. Ezt kisvártatva szigorú gitár és üvöltés váltja; talán ez a lemez legagresszívebb része. Pillanatnyi csend, majd maga az említett szerző beszél a japánok és a brutalitás kapcsolatától. Aztán mintha atombomba csapódna Hiroshimára, úgy veszik át a vezérlést az industrial – dark ambient zajképek. Aki még ezt is túlélte, az fémes csapkodást kap, ami szintén az EA egyik jellegzetessége (koncerten érdemes tüzetesen is szemügyre venni a hegesztett kreálmányt, ami hangszerként szolgál); majd pedig egyfajta békés, lebegős megnyugvást. Elképesztő tereket jár be a dal, kell is hozzá emiatt egyfajta elborultság befogadói oldalról – de nekem szerencsére akad belőle. 🙂 A basszus itt is nagyot megy, finoman egyengeti a hallgatót a kisimító végkifejlet felé. Ez tehát a Kapu zenei Satorija, amibe a keretes szerkezet jegyében bekapcsolódik a visszatérő sakuhacsi és samiszen is.
Milyen ez Entrópia Architektúra 2025-ben? Még mindig erős, de kevésbé zabolátlan, mint régen. Az ösztönös, zajos formákat a lemez sok pontján a kiművelt tudatosság váltotta fel. Ez valószínűleg egyéni preferencia kérdése, de én bízom benne, hogy a jövőben a gitár megint kap majd egy betegebb, egyedibb tónust – megtalálva az arany középutat a régi és a mostani recept között. Hogy ezek miatt most könnyebben befogadható-e a zenekar zenéje, mint korábban? Összességében nem hiszem. A dalszerkezetek komplexek és tartalmasak (szerintem a korábbiaknál jobban felépítettek), ezernyi világ hangját szólaltatják meg, de ehhez azért kell nyitottság a hallgatói oldalról is. Hányan fogékonyak az ilyen zenére? Nem tudom, de azt remélem, hogy sokan, mert ez egy baromira értékes kiadvány. Úgy van rengeteg rétege, hogy először nem intellektuálisan, hanem spontán-zsigerileg szólít meg, ha rezonálsz rá. Utána több utat bejárhatsz: elkezdheted felfejteni az apró részleteket, utánaolvashatsz a referenciáknak, vagy egész egyszerűen csak hagyhatod, hogy elsodorjon a rítus és megfigyelheted, hogy mit tesz a tudatoddal. A lemez hat, méghozzá erősen. Márpediglen ez a jó zene dolga. Összességében számomra a Kapu egyelőre az év albuma – és már közel az év vége.
Ha csak egy magyar lemezt hallgatsz meg idén, ez legyen az, mert ilyen zenét nem csinál senki más – nem csak itthon, máshol sem.
A zenekar lemezbemutató koncertjére jövő év februárjában kerül sor az A38 állóhajón, a Haenesy és az Oaken társaságában.
Írta: Sothis
