Hát úgy hiányzik ez nekem, mint üveges tótnak a hanyattesés – morgolódtam, amikor kiderült, hogy a Narcotic Wasteland a Nefalem-mel és a Cryptic Remains-szel fog fellépni a Turbinában. Végülis a Cryptic-et csomószor hallottam, a Nefalem-et is párszor, remekül elleszek én enélkül az este nélkül – gondoltam. Aztán többször előkerült a Narcotic Wasteland neve, így vettem egy mély levegőt, és belehallgattam Dallas mester legutolsó, 2017 ben kiadott anyagába. Ez a gyakorlatban meglehetősen hatásos volt, ugyanis innentől én magam jelentkeztem az interjúlehetőségért…

Ha egy este simán lemegy, hát akkor az ez az este volt. Stratégiailag az tűnt a leghatékonyabbnak, hogy szépen odasétálok a zenekarok érkezésével egy időpontban, fölveszem a karszalagot, elintézek pár dolgot, interjúzok Dallas-szal, kicsit dumálok a művész urakkal, elkezdem írni a beszámolót, utána koncert, majd nyomás haza. A Vajdahunyad utcában a hely felé slattyogva azon meditáltam, hogy a kisebbik vagy a nagyobbik közértbe ugorjak-e be száraztápért, amikor négy, az út szélén gondterhelten vakaródzó figurába botlottam. A legmagasabbik kopasz pont azt nézegette, hogy a leparkolt szürke kisbusz és az utánfutó elfér-e azon az oldalon, ahol áll, vagy inkább álljanak át az út túlfelére, ahol nem volt teljesen egyértelmű, hogy lehet-e parkolni – ez a magas úriember Dallas Toler-Wade volt, a Narcotic Wasteland agya, és a mellékelt ábra szerint percekkel ezelőtt érkeztek meg.

Egy 30 állomásos turnéra – úgy gondolnánk – a résztvevők, azaz a személyzet és a zenekar egy nightliner-rel megy, így nincs az a probléma, hogy ki mikor és hol alszik. A Narcotic Wasteland tagsága ehelyett a hotel+kisbusz kombinációt adta elő… és akkor most számoljunk egy kicsit. Feltételezzük először is, hogy nyolc órát alszanak (hehe), itt a helyen hét órát töltöttek el (kirakodástól berakodásig), és így viszonylag könnyen összejön a matek a végére: az összes fennmaradó tevékenységre (étkezés, utazás, hogy egy pár apróságot még mondjak) kilenc órájuk marad. Az, hogy ezt a tortúrát végigcsinálják – mi az, hogy végigcsinálják: fülig érő mosollyal lelkesen végigfutják –, azért komoly elkötelezettséget jelent. Közben szépen lassan megérkezett a többi zenekar is, elkezdtek beszivárogni a tagok, hozták a felszereléseket-hangszereket-erősítőket-hangfalakat, és ameddig a készülődés ment, én egy szűk órácskát dumáltam Dallas-szal, aki egy teljesen nyitott, laza, közvetlen, jófej figurának bizonyult. Hősünk emellett – természetesen – a sör nagy barátja is: amire elérkezett a fellépés ideje, addigra már az ajándékba hozott utolsó sör legvége kezdett ijesztően fogyni… de ezelőtt még azért történt egy jó pár dolog.

A beszerelést követően színpadra lépett a Cryptic Remains személyzete; a pici színpadon épphogy elfértek öten, de igazából ez nem okozott zavart a zúzással vegyített darálásban. Én egy darabig azt hittem, hogy a Turbina nagytermében lesz a fellépés, de mint kiderült, a parti a kicsiben van, ahol most voltam először, és elképedve láttam, hogy – kis túlzással – a koncerthelység alig nagyobb, mint a nappalink, ahol ezt a beszámolót írom. Nézegettem az összeszerelt dobot: a cinek fölött még overhead mikrofon sem volt, azonnal le is izzadtam, hogy milyen rettenetes hangzást fogunk kapni az este során… és ennél nagyobbat nehezen tévedhettem volna, így csak a szememet meresztgettem a Cryptic Remains első dala alatt. Alapvetően a Dürer-ben hallottam őket fellépni jópárszor, és mindig úgy jól szóltak, semmi különösebb problémát nem éreztem, ám ezzel együtt folyamatosan nehézséget okozott eltalálni, hogy pontosan melyik dalt is játsszák, mert valahogy az ismert dalok és a játszott dalok listája között számomra csomószor nem volt átfedés. Hát ennek nagyon egyszerű volt az oka: mégsem szóltak annyira jól. Itt tulajdonképpen makulátlan volt a hangzás: tisztán szólt mindkét gitár, a dobból is pontosan annyi és pontosan úgy jött át, mint amennyinek és ahogyan jönnie kell – és ennek a vége egy fergeteges buli lett. A ritmusváltásokat és Gábor szólóit tisztán lehetett hallani, nem mosódott össze az egész egy követhetetlen hangmasszává – és igazából úgy tűnt, hogy ezt nem csak én értékelem, hanem a jelenlévő közönség is: mozgás-fejrázás kezdődött már az első számok alatt, és igazából nem kellett hozzá sok idő, hogy a Cryptic Remains tök jó hangulatot teremtsen.

Villámgyors átszerelés, és szó szerint a színpadra ugrott a Nefalem. Igazából az estére kitalált line-up velük és ebben a sorrendben szerintem tökéletes volt: a Cryptic Remains zenéjében nagyon sok minden történik, dolgozni kell vele, nem könnyen emészthető, és – ha szabad ilyet mondani – elsőre nem feltétlenül felhasználóbarát; ehhez képest a Nefalem dallamos death metal-ja kicsit oldotta a hangulat feszességét és az est szigorát. Ők is tulajdonképpen makulátlanul szóltak – ha nagyon kötözködni kell, Balázs gitárja hangosabb lehetett volna talán egy lehelletnyivel –, de így is prímán lehetett követni a játékát. A Nefalem esetében pontosan ugyanaz volt a tanulság, mint a Cryptic Remains-nél: én eddig csak gondoltam, hogy szépen szólnak és jól hallom őket, itt viszont tulajdonképpen tökéletes volt a hangzás. Elvileg kilenc dalra lett volna idejük, gyakorlatilag viszont sikerült némi csúszást összehozni, úgyhogy rövidíteni kellett a setlist-en, amit talán az egyik legdinamikusabb tétellel fejeztek be (They bleed black). Ekkor tűnt föl, hogy a Nefalem a Cryptic Remains-hez képest sokkal jobban játszik a zenei szélsőértékekkel: míg Attila szisztematikusan elég rendesen nyomja a duplázót, addig Bence ritkábban, a csúcsok markánsabb kiemelésénél dönget bele a lecsóba. Szóval ezzel az estével ők is egy új élményt adtak, így nagyon kíváncsi voltam, hogy hogyan is fogsz szólni a Narcotic Wasteland.

Amikor Dallas-ék elkeztek felcihelődni a színpadra, egyik ámulatból a másikba estünk: mik ezek az orgonapedálok itt a színpad szélén, meg mi az a nyolc húros izé itt Kenji nyakában? Amíg a közönség kinézegette magát, addig a trió felkészült, eldördült a startpisztoly, és megindult az egyórás darálás. Valószínűleg ha letekerik a hangot és némafilmet nézünk, akkor is mindenki remekül ellett volna látvánnyal. Adott először is egy hangszerrel együtt nagyjából 40 kilós, japán felmenőkkel rendelkező basszusgitáros, aki épp a nyakában lógó nyolchúros hangszert pengeti – ezt a műszert nem feltétlenül nevezném basszusgitárnak. A négy mélyebb húrja rendes basszusgitárként funkcionált, amin Kenji barátunk csomószor kétkezesen játszik – de úgy, hogy mindkét kezével eltérő húrokon fogott le hangokat. Voltak olyan pillanatok is – jellemzően a szólók környékén –, amikor a kíséretet átvette az általa üzemeltetett orgonapedál, ő pedig váltott a nyolchúros basszusgitár négy magasabb húrjára. Ezek – amennyire megértettem, mert annyi eszem nem volt, hogy megkérdezzem – egy standard hangolású gitár alsó négy húrjának tűntek, csak basszusgitár-nyakon, és ilyenkor Kenji barátunk ezen játszott jellemzően kiállásokat, amikhez Dallas nyomta az akkordokat. A ritmust Jo Howard biztosította. Jo vasággyal együtt szintén 40 kiló, ehhez képest elképesztően intenzíven, feszesen és pontosan dobolt; nem tudom, hogy mire is emlékezett a koncertből, mivel a fellépés 60 percéből nagyjából 59-et önkívületi állapotban, kicsit fennakadt szemmel és enyhén lógó nyelvvel dobolt dobolt végig, közben folyamatosan olyan fejet vágva, mintha 60 körüli lenne az IQ-ja: jól láthatóan teljesen offline volt barátunk, valószínűleg minden idegszálát lekötötte a zenekar összefogása, én meg kocsányon lógó szemekkel néztem a dobjátékát. Görcsösen leszorított és hátrahúzott balkéz, a cinek és tamok között röpködő jobbkéz, fénysebességű lehúzások, miközben folyamatosan megy a swivel-technikás duplázó… egészen elképesztő volt. Szegény annyira megszomjazott munka közben, hogy a közönségtől kért valami innivalót; kapott egy sörvéget, majd később alanyi jogon egy teljes üveg sört, amiért gyermekien hálás volt. Az este sztárja, Dallas Toler-Wade eközben gitározott és énekelt. Az az ember, aki eredetileg dobon tanult játszani, dobosként működött, és ma is dobol időnként, olyan precizitással és tisztasággal nyomta az arpeggio-kat és a folyamatos húr- és fekvésváltásokkal megtűzdelt részeket, hogy ez bárkinek becsületére válna. Viszonylag szűk volt a mozgástere – a színpad geometriája és a félig előtte lógó hangfal nem adott túl sok lehetőséget a mozgásra –, de ez az élettér bőven elég volt neki aznapra. Tulajdonképpen egyfajta örömzenélést hallottunk, ami tökéletesen rezonált Dallas azon gondolatára, hogy amit ő csinál, az nem munka vagy szórakozás: az hobbi. Rég kifutottunk már az időből, amikor Dallas bejelentette, hogy itt a vége; hosszas ordibálva könyörgés hatására még gyorsan eljátszották a vanmórszongot, aztán tényleg véget ért estére a buli, és innentől már csak egy kérdés maradt bennem: ezt a fellépést ki élvezte jobban? Mi, vagy a Narcotic Wasteland? És attól tartok, hogy ezt nem lesz egyszerű eldönteni.

Szóval mi volt az este mérlege? A jól ismert Cryptic Remains tisztán szóló dalokkal, plusz utána a feszültség oldására a Nefalem szintén kristálytisztán: tulajdonképpen ha estére csak ez jut, már így is vastagon megérte ott lenni. Az az eltökéltség és az a gyermeki öröm (ja és persze nem utolsósorban az a zene), amit a Narcotic Wasteland-től kaptunk, minden jelenlévőnek egy felejthetetlen élményt nyújtott, és azzal együtt, hogy igazából nem kenyerem a death metal, ez az este az idénre dobogógyanús.

Írta: Á

Szerkesztőségünk ezúton szeretném kifejezni köszönetet az interjú szervezésével és a fotózási lehetőséggel kapcsolatban Tom Brumpton-nak és az Insane Hellride Entertainement-nek.