Közeledik az év vége, ami az óév lezárását és egyben egy új éra kezdetét jelenti – évezredek óta ünnepeljük ennek a számadásnak az idejét. De ünneplünk ezen kívül még egy másik fajta dolgot is: ezek pedig jellemzően ilyen-olyan évfordulókhoz köthetők, és a szombathelyi Sear Bliss, a magyar extrém metal underground egyik – ha nem legfontosabb – képviselője bőven adott okot az ünneplésre az utóbbi időben. Még ki sem jött a legújabb Heavenly Down albumuk, amikor újabb ünneplésre gyűlt össze a nagyérdemű közönség, ez pedig a zenekar 30. születésnapja volt. Ebből azért lehetett sejteni, hogy lesz itt még ünnepelnivaló a jövőben is – ha más nem, akkor a megjelent anyagok hosszú sorát lesz innentől lehetőségünk megidézni.
Hát így is volt: kicsivel több, mint 30 évvel az első, Fekete Lyukban tartott Sear Bliss-koncert után újra múltat idézni gyűltünk össze Budapesten; most a Turbina adott helyszínt a jeles eseménynek, és az ünneplés apropója pedig a Pagan Winter album 30 éves szülinapja volt. Ezek szép nagy számok, amik több dologról is tanúskodnak, elsőként is arról, hogy van egy olyan zenekar, amelyiknek elkötelezettsége, tagjainak kitartása és a műfaj iránti szeretete lehetővé tette, hogy szépen, folyamatosan meneteljenek előre 30 éven keresztül – ezt a nemzetközi turnék sora és a külföldi fesztiválfellépések garmada is meglehetősen jól demonstrálja. A másik ilyen információ meg, hogy baromira gyorsan elszállt itt három évtized a fejünk fölött… jómagam nem voltam ott ezen az ominózus első pesti fellépésen, de pár évvel később már rendszeres vendégük voltam, ami egyben azt is jelenti, hogy életem sokkal nagyobb hányada telt el a Sear Bliss-szel karöltve és az ő zenéjüket hallgatva, mint nélkülük… a csecsemő- és gyerekkort is beleszámítva, és ez azért talán egyfajta információ az időbeli távlatokról.
Kapunyitás hatkor; az elképzelés az volt, hogy félórát játszik a szerb vendégzenekar, a Khargash, ezek után bő félóra fog jutni a River Ablaze-re, majd pedig az est fénypontjaként majdnem másfél órát játszik a Sear Bliss. Elsőre kicsit érthetetlen volt, hogy hogyan is fog mindez megtörténni, mert hogy kapunyitáskor is csak pár tíz ember lézengett a bejáratnál. Elsőre úgy tűnt, hogy komoly létszámmal állunk szemben, aztán kiderült, hogy a „hallgatóság” nagyobbik hányada a szintén hatkor nyitó melegedőbe állt sorba.
Tulajdonképpen az első zenekar kezdéséig hátralévő fél óra nagyon gyorsan elment; zenekartagokkal való pacsizás, ismerősök köszöntése, egy sör gyors bevétele – aztán elindult is a buli, merthogy színre lépett a Khargash. Egy jó riporter felkészülve megy minden ilyen eseményre, ami azt jelenti, hogy ha tévedésből lenne olyan fellépő, amelyiknek nem ismeri a diszkográfiáját, akkor azt előzőleg alaposan végighallgatja. Aznap este én rossz riporter voltam… persze, számos magyarázat van rá, de a Khargash anyagait egyáltalán nem hallgattam végig, és ezzel egy elképesztő örömforrástól fosztottam meg magam. A vajdasági zenekar Burai Károly (alias Khargash) projektje, és ponta szívemnek legkedvesebb kombinációt: death metal elemekkel vegyített black metalt játszanak. Kicsit irritáltan indultam fotózni akkor; a nap felében baromi sokat kellett várnom azért, hogy a másik felében mint egy bolond rohanhassak, és este hét körülre már sok volt a jóból – ám amikor meghallottam a Khargash első hangjait, hirtelen még fotózni is elfelejtettem. Először is talán a legfontosabb: gyönyörű szépen, kristálytisztán szóltak… hogy a keverőpultnál milyen volt a hang, azt nem tudom, de az első sorban – ahol dolgoztam – tökéletes volt a hangzás. Karcsi barátunk bőgőzött és énekelt, két gitáros kolléga – Budimir és Predrag – adták a gitáros kísérletet. Már éppen kezdtem felvenni a fordulatszámot és elkészítettem az első sorról a biztonsági fotókat, amikor tekintetem a dobosra esett, aki teljesen kontrollált kéz- és lábmozdulatokkal biztosította a kíséretet. Nem húzom tovább a szót: Viktorija Milošević, az alacsony, vékony, 22 éves dobos meglett és profi fellépőket megszégyenítő módon tartotta egyben a zenekart. Nem vagyok dobos – de párat azért már láttam az objektíven keresztül dolgozni –, így tűnt fel, hogy Viktorija csomószor a nagy Frost-hoz hasonlóan üt: még olyan esetekben is egy lábbal üti a lábdobot, amikor egy átlagos dobos már duplázna. Összesen 30 perc jutott rájuk, az utolsó dalt már rövidítve játszottak, én pedig hirtelen elgondolkoztam: hogyha így kezdődik ez az este, akkor milyen lesz a folytatás… hova lehet ezt még fokozni?
Gondolom, nem árulok el nagy újdonságot: sikerült. Versenytempóban történő átszerelés, és gyorsan a színpadra lépett a River Ablaze. Előzőleg nagyon megörültem a backstage-ben, amikor összefutottam Varga Kriszuval – kevés nála közvetlenebb és kedvesebb embert ismerek ebből a műfajból –, de igazából nem is igazán értettem, hogy mit csinál ott hátul… biztos bejött a haverokkal pacsizni. A nagy meglepetés akkor volt, amikor Krisztián föltűnt a rendezői balon, majd nekifutott a River Ablaze. Nagyon sokat hallgattam az anyagaikat – különösen régebben és értelemszerűen albummegjelenés után –, és mindig lenyűgözött, amit játszanak. A progresszív ötletek, a tempóváltások mind-mind egy-egy fantasztikus zenei kalandot jelentenek, ám egy szükséges feltétel ehhez csomószor nem teljesült – ez pedig a tiszta hangzás. Ha a Rivers zenéjéből bármit is elhagyunk, szétesik az egész. Jópár fellépésükön úgy gondoltam, hogy ’na, most már majdnem tisztán szólnak’, de igazából ez a mostani este azért sok dolgot helyrerakott, ugyanis most aztán tényleg hibátlan volt hangzás. Elképesztő volt átélni, amit játszanak – én alapvetően gitározással szoktam a szomszédokat idegesíteni, emiatt erre a hangszerre figyelek, és a dob számomra mindig másodrendű… különösen úgy, hogy egy csomó fellépésen el sem látni odáig. Most este Rieckmann Tadeusz működését viszonylag közelről és tisztán láthattam, és lenyűgöző volt, ahogy az az ember kezeli a hangszerét, ahogy együtt él vele – számos esetben tökéletes szakmunkát láthatunk a dobosok részéről, ám van egy pár olyan dobos is köreinkben, aki viszont a mesteri szintet mutatja meg, és a magyar zenészek közül az egyik Tadeusz lesz. Egy darabig kocsányon lógó szemekkel bámultam, hogy mit is csinál, aztán kapcsoltam, hogy miért is vagyok itt, és innentől a gitárosok játéka kötötte le a figyelmemet. Kertész Marci kibontotta a haját, majd egy elképesztő 40 percen keresztül tolták a jobbnál jobb dalokat.
Ekkor két dolog már tisztán látszódott: valószínűleg a Sear Bliss is pengén fog szólni, illetve az, hogy itt bizony nem leszünk túl sokan… elsőre nem is értettem, hogy mi történik: eddig a színpad előtti másfél méter végig üres volt, békésen lehetett fotózgatni. Hátrébb persze jópáran álltak, nem volt hézagos a hely, de ez még nem volt igazán teltház. Hát az lett fél órán belül. Amire tettem két kört, addigra zsúfolásig tele is lett a Turbina, a színpad széléhez is úgy kellett odaverekedni magam… Kertész Marci újra kibontotta a haját, és megkezdődött a 30 éves születésnapi buli. A setlist-et nagyon okosan oldották meg Bandóék: ugye a Pagan Winter egy négydalos demo, összesen 21 perc, tehát adta magát, hogy itt még azért lesz valami az este, és a zenekar megoldása erre tökéletes volt: nem tudom, mennyire kellett a közönséget még bemelegíteni, mindenesetre a már meglévő hangulatot sikerült tovább fokozni nyolc dallal, amelyek java a legutolsó Heavenly Down albumról szólalt meg (persze kitekintés most is volt), majd ezt követően Bandó a színpadra kérte Szűcs Gergőt és Csejtei Zolit. Ők tudtak aznap estére eljönni és velünk ünnepelni, így majdnem a régi felállással hangzott el a demo-anyag négy tétele. Jól hallható volt a kontraszt: nyersebbek és egyszerűbbek ezek a számok, mint a legutolsó anyag dalai (nem meglepetés, 30 év telt el közben), ugyanakkor azt az energiát és azt a lendületet, ami később a Sear Bliss sajátja lett, tökéletesen érezni lehetett rajtuk (The Venomous Grace, The Upper World, Seven Springs, As the Bliss Is Burning, Glory to Perdition, Heavenly Down, wo Worlds Collide, Chasm, Ancient, The Pagan Winter,…Where the Darkness Always Reigned, Twilight, In the Shadow of Another World, Oh my Lord). Ami még nagyot dobott az élményen az az, hogy nagyon szépen és tisztán szóltak a számok, és igazából ez tette hiánypótlóvá ezt az estét. Ilyen-olyan tételek eddig is el-elhangzottak a Pagan Winter-ről, de ezt a négy dalt így előadva hallani – ráadásul két rézfúvóssal és bő másfél énekkel – szerintem egy fantasztikus élmény volt. Azt ekkor már lehetett sejteni, hogy innentől nincs sok hátra; Bandóék még visszatértek két vanmórszongot játszani – kötelező jelleggel az Oh my Lord volt a zárótétel a közönség szokásos koreográfia szerinti énekeltetésével –, majd ezen a ponton véget ért a Pagan Winter 30. szülinapi bulija. Emlékezetes marad ez az este. Amennyire fel tudom idézni az emlékeimben vájkálva, én még nem láttam Szűcs Gergőt és Csejtei Zolit a Sear Bliss-szel a színpadon (vagy ha igen, akkor az az információ már számomra is elveszett), ráadásul most láttam a csapatot először Erdély Petyával föllépni. Nem tudom, hogy mennyi közös gyakorláson vannak túl, de tulajdonképpen tökéletesen összeszokott gépezetként játszottak – pontosan úgy, ahogy az ember ilyen profi zenészektől gondolná. Az est után zenészsimogatót már nem vártam meg: családi okok – meg egy másnapi bécsi koncert – miatt kereket oldottam, de magammal vittem az este feledhetetlen emlékeit.
Ritkán van olyan este, amikor az összes – meglehetősen magasra belőtt – várakozáshoz képest is pozitívan csalódok, na az ilyen volt. Megismertem (a) Khargash-t (zenekarként és személyesen is), aki(k)nek a zenéjét csak és kizárólag a legmelegebben tudom ajánlani olvasóinknak. Egy Rivers Ablaze-koncertet végigélvezni mindig nagy élmény – ehhez képest most csorgó nyállal tanulmányozhattam Tadeusz dobolását, beugróként láthattam Varga Krisztiánt, és nem utolsósorban kristálytisztán hallhattam megszólalni a dalaikat, úgyhogy ha már itt véget ér az este, akkor is egy főnyeremény volt. Na és mindezek után a Sear Bliss-örökzöldek mellett a régi tagok tolmácsolásában megszólalni hallani a 30 évvel ezelőtti demo dalait két rézfúvóssal, két énekkel, kristálytisztán… hát már csak emiatt a négy szám miatt is megérte ott lenni.
Ugyanezt kérjük jövőre a Phantoms-szal 🙂
Írta: Á
Szerkesztőségünk köszönetét fejezi ki Mazsinak, Bonin Ádámnak és a Sear Bliss zenekarnak a fotózási lehetőségért!
