Aki járt már Rammstein vagy Lindemann-koncerten, tisztában van vele, mennyire páratlanul profin összerakott, hatalmas költségvetésű előadások köthetők ezekhez a nevekhez, melyek a polgárpukkasztással is egybefonódtak. Till Lindemann ezúttal teljesen saját szólóprojektjével tért vissza hazánkba – mint rájöttem, ez a projekt nem azonos a szimpla Lindemann névre hallgatóval. Az élő show azonban még mindig tartalmazott azzal közös elemeket, például nem maradt el a tortadobálás, az egy-egy szereplőt a magasba szállító emelvények vagy az óriásbuborék-kocsi sem, melyeket még a Peter Tägtgren és csapata társaságában zajlott Lindemann-bulikról ismerhet a közönség. Ezekről a történésekről lejjebb bővebben írok.
Amikor december 2-án besétáltunk az MVM Dome-ba, én még nem is sejtettem, hogy nemsoká valójában egy striptease bárban vagy valamiféle örömtanyában találom magam. Persze Till Lindemann bármelyik projektjét és munkásságát ismerve számítottam provokatív, látványos show-elemekre, de a koncert még így is felülmúlta a várakozásaimat. A fotósokat egyébként csak a színpadtól legtávolabbi erkélyről engedték fotózni, ezért a távoli képek.
A német industrial hős előzenekaraként az amerikai-osztrák electro-industrial Aesthetic Perfection lépett fel. Az eredetileg trió zenekar popos énekkel és screamekkel operál, élőben egy plusz taggal kiegészülve. Javarészt színvonalas produkció, Lindemann elé szerintem kicsit túl pop/core jellegű, de végül is látni bennük az összhangot is elborultság és hangszerelés terén. Szórakozató zenét játszanak, és nézni is van mit rajtuk (amit ilyen névvel elvár az ember – bár szerintem borzasztó név).
Lindemann és csapata kicsivel a kiírt kezdés után vágott bele a mókába, ami már az első percben elárulta, hogy bőven 18+-os rendezvénynek lehetünk tanúi. Mégpedig egészen közelről nézhettük az őrületet, ugyanis volt szerencsénk a kiemelt álló területen tartózkodni. Nem lett teltház, valószínűleg nem promózták túl az eseményt, aminek a pontos kezdetét még a koncertet megelőző néhány órában sem lehetett tudni. Nem baj, így legalább a koncert után 35 perc helyett csak 15 percbe telt levánszorogni a tömeggel a metróig. Valamint látszott, hogy tele lett a Dome hatalmas fanokkal, akik végigénekelték, -kiabálták, -táncolták a műsort, és vígan kapkodtak Lindemann a dalok közben el-eldobált, itallal teli poharai után.
Az est főhőse aranyra fújt fejjel és kakastaréjjal jelent meg a színpadon. A közönség majd’ megőrült, amikor meglátta őt, ő persze erre az első szám után csak azzal reagált, hogy bedobta nekik a félig megivott itókáját. Ezt a tevékenységet, ahogy az előbb említettem már, az első számtól kezdve rendszeresen űzte. A zenekar igen szemrevaló volt: három csajszi is tagja a bandának (bár első pillantásra a dobosra is azt hittem, hogy az, de spoiler: nem). Aki az én figyelmemet legjobban felkeltette, az a leírhatatlanul szexi basszusgitáros, Kristin ‘Krissy’ Kaminski volt. Magas, mangakarakterre hajazó, hosszú szőke hajú lány, akinek ritka jól áll a kezében a négyhúros hangszer. Mellette Daniel Patrick “Danny” Lohner és Emily Ruvidich gitározott, mögöttük egy állványon Brynn Route billentyűs billentyűzött, amikor épp nem rúdtáncolt, a dobokat pedig a Combichrist-ból és a The Birthday Massacre-ből ismert Joe Letz ütötte minden erejével – ő egyébként az előzenekar (Aesthetic Perfection) tagja is. A zenészek továbbá két gátlástalan szőke táncoslánnyal is megosztották a színpadot.
Az első dallal egyből a lehető legjobban belevágtak a megbotránkoztatásba: a Fat című (Lindemann) szám a mögötte játszódó vetítéssel rögtön megmutatta, miről van itt szó. Itt a két táncoslány még túlméretezett apácaként illegette magát, később azonban fullos táncosokként tértek vissza. Időközben a zenészek öltözete is egyre hiányosabb lett – persze Tillé szerencsére nem. Brynn Route a billentyű mögött/alatt/fölött/mellett szintén gyakran perdült szexuálisan túlfűtött táncra, olykor a mögötte elhelyezett rúdon. A színpad két szélén és közepén is felemelkedni tudó állványok voltak, amelyek rendszerint a magasba utaztatták a táncoslányokat, később pedig Kaminskit is egy dögös basszuszóló alatt. A félig nőnek, félig férfinek öltözött Joe Letz olyan vehemenciával ütötte a dobokat, hogy elképzelhetetlen, hogy bírja ezt a tempót egész koncerten (khm, vajon hogy), másrészt dalonként 8-10 dobverőt eresztett szélnek. Lindemann ugyanezt tette szerencsétlen mikrofonokkal: minden dal végén nemes egyszerűséggel a földhöz vágta az éppen használt mikrofont.
A Platz Eins című (Lindemann) szám alatt Tillt egyszer csak hatalmas óriásbuborékban tolták ki a közönségbe a színpad elé. Mivel én elég félelmetesnek tartom a bácsit, hátráltam pár lépést, míg a többiek hatalmas lelkesedéssel rohangálták körbe, videózták, szelfiztek vele (a bubin keresztül), integettek és szívecskéket mutogattak neki. Amíg mindenki a buborékban éneklő Tillel volt elfoglalva, a színpadon mindeközben mindhárom állvány felemelkedett, két szélén a táncoslányokkal, középen a slappelő Krissy-vel. A basszus-szólós-Lindemannt-buborékbanvisszatolós rész több percig is eltartott, ez idő alatt ugyanaz a pár ütemből álló téma szólt körbe-körbe, de nem bántam, nagyon ütős volt. Főleg az emelvényen slappelő csaj – elég megunhatatlan látvány és hallvány volt (?).
Kicsivel később következett a tortapazarlás az Allesfresser alatt. Sokan kaptak a képükbe a remélhetőleg azért finom sütikből. Miután a torták elfogytak, Letz dobos a tökeit… vagyis az intim szerveiként szolgáló lufikat is a közönségbe hajította.
Összességében borzasztóan szórakoztató, gondolatébresztő és számomra nyomokban undorító műsornak lehettünk részesei. A szervezést tekintve a fotósok nem tudták, mivel érdemelték ki ezt a kirekesztést, de elég sovány alapanyagokat kaptak a főzéshez. (Ez nagy valószínűséggel a zenekar hivatalos fotósa, Jens Koch miatt alakulhatott így. – a szerk.) Az információkat / instrukciókat az utolsó utáni pillanatban kaptuk meg, de végül is megérte az egész élmény miatt.
Írta: Barbi
Képek: K Photos Hungary
