Az ember életében eltérő szakaszok váltogatják egymást: vannak olyan periódusok, amikor csak úgy megtörténnek az események velünk, és vannak olyan helyzetek, amikor különböző szálak-történetek-emberek hirtelen egyszerre, rajtaütésszerűen jelennek meg életünkben – hát ez az este is ilyen volt számomra. Bármennyire is meglepő, számomra a kulcsinger nem a Der Weg einer Freiheit, hanem a Svalbard fellépése volt – azzal együtt, hogy alapvetően a black metal-t szeretem, nagyon magával ragadott a stílusuk. Számos fellépésüket ugráltam végig ilyen-olyan fesztiválok során, és amikor hallottam, hogy felosztani készülnek, pillanatra belém mart a kihagyott lehetőségek hosszú sora. Aztán kiderült, hogy az estén a Der Weg einer Freiheit is a fellép – fantasztikusak ők a saját műfajukban, úgyhogy innentől ez az este pirosbetűs ünnepé avanzsálódott. Aztán jöttek az apró színes részletek is (például a Bong-ra bulija), majd az, hogy Nikita a Der Weg einer Freiheit-ból elérhető lesz egy interjúra… és igazából az estével kapcsolatban számomra az utolsó kulcsinger az volt, hogy ez nem is csak egy sima több fellépős este, hanem elsőként is egy ingyenes esemény, amely a Borbás Robi – alias Grindesign – munkáit felsorakoztató legújabb kiadványt hivatott bemutatni. Ilyen eseményen még nem voltam. Koncerten ezerszer, de könyvbemutatóra felhúzott fesztiválon még nem, így stratégiát kellett hogy kitalálják erre az estére, ugyanis célszerű lenne az interjú, a beszámolóírás és a fotózás mellett az este tárgyával is érdemben foglalkozni. Jó riporterként próbáltam minél több részre osztani magam, de ha a lentebbi beszámolóban egyenetlenségeket vagy fájó hiányokat találtok, akkor kérlek, tudjátok ezt be a fentebbieknek.
Az este során elképesztő szerencsém volt, minimális volt a programok átfedése. Délután gyorsan lement az interjú Nikita-val – fantasztikus figura, nagyon jót beszélgettünk, amit nemsokára ezeken a hasábokon olvashattok is. Az est szervezői zseniálisak voltak, ugyanis ezután még adatott egy könnyű, kellemes kis szünet a nyitás előtt, így még be tudtam lógni viszonylag üresen álló, és élettel csak lassacskán megtelő Fotelbárba végigfotózni Robi mester műveit. Ezek után következett a regisztráció, majd a kiállítás megnyitója és annak hivatalos megtekintése. A szervezők mindenre gondoltak: csak miután a nagyérdemű kinézelődte magát, nyílt meg a nagyterem, ahol fel lehetett készülni az est fellépéseire. Nyitás után szépen lassan elkezdett töltődni a Fotelbár, és nagyjából egy fél óra múlva teljesen szürreális volt a látvány: a pici, kerek (tonett) székeken fekete ruhába és zenekaros pólóba öltözött hölgyek-urak ücsörögtek, csevegtek, társasági életet éltek, és az egész légkörében leginkább is egy teljesen konszolidált és jól szituált értelmiségi kör által megtekintett kiállítás megnyitóra kezdett emlékeztetni – ja, mert hogy igazából az is volt. Az egész este egyfajta anakronisztikus vetülete folyamatosan jelen volt, és nem igazán akart eltűnni: fönt a Fotelbár megtelt, közeledett a fél 8-as megnyitó időpontja, és igazából már csak a teázó nénikék és a horgolt nippek hiányoztak az asztalról, amikor megjelent a Bong-ra-ból (és számos más zenekarból) ismert Jason Köhnen, hogy megnyissa az eseményt. Borbás Robi a legelején szólt néhány mondatot, majd átadta Jason-nek a szót, mondván, hogy ő nem igazán a szavak embere. Hát mit mondjak, Jason is derék módon rövidre fogta a megnyitót (19:35-kor már kabátban sétált kifelé az utcára), ami szerintem ebben a műfajban mindenképpen örömteli és dicséretes… és egy idő után az jutott eszembe, hogy már kezdenek egészen sajátos oldalai-vetületei megjelenni ennek a műfajnak és résztvevőinek: kiállításmegnyitón tonettszékeken kellemesen elborozgatós, metal-os arcok, a kiállítást megnyitó és átadó – szintén a műfajból jött – zenész… talán ez is mutatja, hogyan tagozódott be, hogyan lett az antikultúra és a lázadás nagyjából kevesebb, mint egy generációnyi idő alatt szerves része mindennapi életünknek.
Számomra ez az este bizonyos szempontból tűzkeresztség volt, ekkor találkoztam először élőben a Boru zenéjével. Persze nem hagyott nyugodni a kíváncsiság – természetesen ráhallgattam a felkészülés során –, de elképzelni sem tudtam, hogy hogyan is fog ez a zene élőben megszólalni. Tény ami tény: semmiképpen nem nevezhető hagyományosnak a zenei megközelítésük. Az ének és a zajok tulajdonképpen ugyanúgy hangszernek tekinthetők-tekintendők, mint a klasszikus és jól ismert zeneszerszámok, céljuk nem más, mint a hangsúlyozás, a kiemelés, az érzelmek még további fokozása. Egyáltalán nem gyorsak – teljesen függetlenül az időnként használt duplázótól vagy a tremoló picking-gel pengetett gitároktól –, leginkább egy hömpölygő érzelem-áradatnak nevezném ezt a típusú zenét. Nem ők az egyetlenek, akik ilyen megközelítéssel futnak neki az extrémebb muzsikának, és nekem alapvetően szimpatikus is ez az irány, azt azonban mindenképpen le kell szögezni, hogy egyfajta lelkiállapot, egyfajta átélés mindenképpen szükséges ehhez a közönség részéről. Ez a zene a legkevésbé sem szórakoztatni fog, hanem inkább azt a fajta méregtelenítést végzi el, amire a szervezetnek és a lelkünknek folyamatosan szüksége van. Természetesen ennek előfeltétele, hogy a hallgatóság egy hullámhosszra kerüljön és befogadóként működjön, és ezügyben szerintem félsiker volt az este: jól láthatóan voltak, akiket nagyon megérintett a Boru zenéje (10000 Paradigms, Dead Suns, Cosmic Blood, Animism, Felleyn), ám hozzájuk képest szöges kontrasztot képeztek azok, akik passzívan, keresztbe tett kézzel hallgatták őket.
A következő fellépővel, a Svalbard-dal megalakulásuk után pár évvel találkoztam először egy Brutal Assault-on, és mint általában, Péter barátom hívta föl rájuk a figyelmemet. Ő nálam sokkal alaposabban felkészül, és jelezte is a kuriózumot: zenekar női énekes-gitáros-frontemberrel. Ahogy a tájékozatlan hallgatóhoz illik, én meg húztam a számat, gondolván, hogy biztos valami alapjárat vacak lesz, ahol a kishölgyet kiállították bohóckodni, dehát mindegy is, nézzük meg, abból nagy baj nem lehet. Nos, ezen az eseményen a kezdést követő ötödik percben a sz*r is vigyázzba állt mindenkiben; jól láthatóan nem csak engem lepett meg Serena kisasszony meglehetősen határozott énekhangja és előadásmódja. Nagyon vicces: alapjáraton egy bájos-kedves-mosolygós csajról beszélünk, aki zenélés közben meg leordítja a hajat a közönségről, amúgy meg mellékesen egy könnyű black metal projekteken dolgozik – ez a Noctule. Szóval színpadra lépett a Svalbard. Serena az elmaradhatatlan zenekaros pólóból továbbfejlesztett miniruhában, és kezdetét vette a buli. A Boru egészen elfogadhatóan szólt – nem mondom, hogy kiemelkedően –, viszont hozzájuk képest a Svalbard nagyon pöpec hangzást produkált. Az eddigi Svalbard-koncertek mindig olyan esetben voltak, amikor nem sajtóztam – ilyenkor pedig a zenerajongó előbújik a tudósítóból, és én inkább ugráltam meg a dalszövegeket ordítottam, mintsem azt figyeljem, hogy mi történik a színpadon. Először is, nem csak Serena énekel, hanem a kíséretet játszó, másik gitáros Liam Phelan is – ez valahogy az elmúlt 10 évben nem tűnt fel. A Liam által játszott kíséret alatt jellemzően valamilyen akkordsorozatot kell érteni, és erre teszi rá Serena a magasabb szólamot – ez szóló hangok vagy kettőshangzatok folyamatosan pengetett vagy végig reszelt sorozata, így a zene hangulatát ez az összhangzat, valamint ennek az alaphanghoz való viszonya adja meg. Stílusuk besorolhatatlan (hivatalosan post-hardcore és post-metal – szerintem nem), és talán ez is egy olyan aspektus, ami miatt kivívták a figyelmemet – és vélhetően nemcsak az enyémet, hiszen valahogy a mai fellépők mindegyike ennek a marginális műfajnak is így-úgy-amúgy a peremén táncolt. Aznap este nem csak ünnepelni, hanem egyben búcsúztatni is gyűltünk össze: a Svalbard bejelentette, hogy jövőre abbahagyják, így tulajdonképpen most láttuk őket utoljára élőben, legalábbis Magyarországon. Tíz számra jutott idejük (Disparity, Open Wound, Defiance, If We Could Still Be Saved, To Wilt Beneath the Weight, Throw Your Heart Away, Lights Out, For the Sake of the Breed, Faking It, Eternal Spirits), a dalok felét a legutolsó album anyagai tették ki – rojtosra hallgattam ezt a lemezt az utóbbi időben, és azzal együtt, hogy nem black metal, olyan lendülete van, ami miatt nehezen tudtam letenni, így mindenkinek csak javasolni tudom. Serena sem a szavak embere: rövid, sablonos átkötésekben gratulált Robinak a kiállításhoz, köszönte meg a meghívást, majd búcsúzott el közönségétől. Igazából soha nem voltam elkötelezett rajongójuk, mindig csak össze-összetalálkoztunk, de ezzel együtt is úgy érzem, hogy a Svalbard távozása űrt hagyott bennem maga után.
Fénysebességű átszerelés – tulajdonképpen a teltházas Dürerben még egy pisilésre is alig volt idő, majd a húrokba csapott a Der Weg einer Freiheit. Természetesen a fellépés előtt többen is beszélgettünk arról, hogy kinek mennyire izgalmas egyik-másik fellépő; jópáran konkrétan miattuk jöttek, és ennek tükrében próbáltam magam számára összegereblyézni, hogy mit gondolok Nikitáék zenéjéről. Amikor az új albumuk kijött, lelkiismeretesen meghallgattam a fellépés és az interjú miatt… az Innern-t a megjelenése óta folyamatosan hallgatom, és a zenével kapcsolatban folyamatosan egyfajta bizonytalanság volt bennem, aminek nem értettem az okát, elvégre egy zene két fajta lehet: vagy tetszik, vagy nem. A Der Weg einer Freiheit-tal az a nagyon furcsa helyzet állt elő, hogy jónak tartottam a zenéjüket, élveztem is, ugyanakkor a rojtosra hallgatott albumok között alig volt olyan, amelyiknek bármilyen dallamát fel tudtam volna idézni, visszacsengett volna a fülemben, vagy akár csak el tudtam volna dúdolni. Ahogy ezen gondolkoztam, rájöttem, hogy nem egyedi a jelenség: nevek említése nélkül jópár ilyen magyar és külföldi csapat van, akiknek élvezem a zenéjét, szívesen és örömmel hallgatom, de a „melyik a kedvenc dalod, fütyüld már el” kérdésre képtelen lennék választ adni. Hogy ezt megértsem, ahhoz a Nikitával való interjú kellett: ő nem a hagyományos értelemben vett zenét ír, ez nem Bach, ahol az ilyen-olyan dallamokból felépülő részek fognak egy egységet alkotni. Nikitát alapvetően az érzések és érzelmek vezérlik, és ha ezeket zenei eszközökkel meg tudja fogni és át tudja adni, akkor ő már elérte célját. Az kiderült, hogy ő egy nagyon érzékeny ember (a szó lehető legpozitívabb értelmében), és az érzelmeinek zenei úton való kifejezése számára egyfajta – majdnem hétköznapi – kommunikációs forma. És hogy a kör bezáruljon: a Der Weg einer Freiheit esetén nagyon erősen megvan, hogy elsősorban nem zenét, hanem érzelmek kifejezését halljuk zenébe csomagolva, zenei eszközökkel megvalósítva.
Hogy ez a gyakorlat sikeres legyen, egy kritikus fontosságú dolognak teljesülnie kell, ezt pedig a tökéletes hangzás. Pontosan azon a ponton, ahol a Svalbard kristálytisztán szólt, a Der Weg einer Freiheit katasztrofálisan kezdődött: nem hallatszottak a tamok és a jobboldali cinek, mintha túl lett volna triggerelve a lábdob, és Nicolas gitárja annyira nem hallatszott, hogy az egész hangzáson átütött a gitár húrjainak fémes zörgése. Idővel a hangzás javult – meg persze én is próbáltam egy olyan helyet találni, ahol normálisan szól és lehet fotózni is –, de igazából az a katartikus érzés, amit Nikitáéktól megszoktunk vagy várunk, sajnos nem jött át. Nekik egy picivel hosszabb slot jutott, mint Serena-éknak; 11 dalt játszott a négy zenész, akik az Immortal alatt a Devil’s Trade-ből jól ismert Makó Dáviddal kvintetté egészültek ki (Marter, Xibalba, Immortal, Einkehr, Vergängnis, Eos, Finisterre II, Monument, Ruhe, Aufbruch, Finisterre III, Forlorn). És ez volt az a pont, amikor az órámra néztem és megállapítottam, hogy immáron huszadik órája talpon vagyok… és azzal együtt, hogy minden tiszteletem az est fennmaradó fellépőié, én ekkor az autó, majd pedig az ágy felé vettem az irányt.
Összegzésként annyit mondanék, hogy egy teljesen egyedi estéhez volt szerencsénk, számos ok miatt: könyvbemutatót így koncerttel egybekötve én még nem láttam, és ezek a programok külön-külön is simán megállták volna helyüket, egyben pedig egy fantasztikus estét jelentettek. Elsőre meglehetősen eklektikusnak tűnő repertoárral kedveskedtek a szervezők, de ha alaposabban megnézzük, összeáll a kép: igazából egy szélsőséges műfaj pereméről válogattak ma estére fellépőket, és szerintem ez a megközelítés is sokat dobott az este fényén.
A beszámoló lezárásaként azért kicsit emésszük még annak a rövid szócskának a jelentését, ami a beharangozóban szerepelt: ez az „ingyenes”. Ebben a műfajban egy turné nagyjából nullszaldós, és ha drágák a pólók – vagy sokat sikerül eladni –, akkor van bevétel. Ehhez a nullszaldóhoz értelemszerűen a hallgatóság által megvásárolt jegyek ára is szükséges, ennek híján pontosan ekkora luk keletkezik a büdzsében, amit valaki vagy valakik benyeltek azért, hogy ez az este létrejöhessen, másképp megfogalmazva: itt komoly, szerintem hétszámjegyű összegek kifizetését vállalta-vállalták valaki-valakik azért, hogy ez a feledhetetlen és egyedi este összejöhessen – és ettől lett egyedülálló ez az egész.
Köszönjük szépen.
Írta: Á
