A győri Devoid mindig is azon zenekarok közé tartozott, akikkel személyesen is jó a kapcsolatom. Sok koncertjükön jártam, és több alkalommal fotóztam is nekik szerte az országban. Az évek során kialakított baráti viszony fontos feltétele, hogy időről időre írjak valami szépet a csapat kiadványairól. A minap rám írt Szilárd, a zenekar frontembere, a nyugat King Kongja, hogy volna megint pötyögnivaló. Nagyon megörültem, mert mindig hálás feladat az együttes dolgaival foglalkozni, hiszen minden egyes alkalommal valami új, valami szokatlan minőségi cuccal rukkolnak elő. Mindegyik nagylemezük előrelépés volt az előzőhöz képest, mindig sikerült fejlődni kreatív téren, hangzásban stílusban is egyaránt. Ezért is volt számomra nagyon várós a Culture War névre keresztelt új album. Főleg úgy, hogy a megjelenését megelőző hetekben többen is úgy nyilatkoztak a zenekarból, hogy erre a lemezre a legbüszkébbek, ez most nagyon összeállt, büntet, és hasonló jóslatok.
Nem akarok lefizetett propaganda írónak tűnni, de erre a lemezre magabiztosan mondhatom, hogy az év albuma hazai viszonylatban. Ezen nincs mit szépíteni, nem kell kozmetikázni, a Culture War egy olyan minőséget képvisel, ami magasan kiemelkedik az idei felhozatalból. Nem hosszú, 30 perces korongról van szó, amin 10 tétel található, de ez tízes kivételes lendületű és változatos. Stílusilag meg sem próbálom behatárolni, mert megannyi irányzatból merít az album. Korábbi lemezeknél is meg voltam lőve e téren, nem lehetett csak úgy rá húzni semmi tipikus stílusjegyet. Ha nagyon körbe kéne írni a cuccot, akkor a metalcore, deathcore, melodeath és a “nem tudom mi ez, de jó, szóval modern metal” kimért egyvelege lenne a megfejtés. Mondanivalójában és üzenetében nem nehéz zöld ágra vergődni olyan dalcímek mellett, mint a New Religion (Hate), Culture War, vagy éppen Az apátia luxusa. Elég egyértelmű gondolatokat közvetít az egész album a jelenlegi közhangulat és világrend kapcsán, fontos és elgondolkodtató témákat feszeget. A lemez ezen aspektusát nem részletezném, mert a végén még minket is felvásárolnak, lecsuknak, és eljárást indítanak, mert nem szeretem az Ismerős Arcokat. Maradjunk annyiban, hogy én személyesen nagyon együtt tudok rezonálni ezzel a hangvétellel és kifejezésmóddal.
Mint említettem, zeneileg elég katyvasz első nekifutásra, viszont ez véletlenül sem jelenti azt, hogy káosz. Sőt, a stílusok sokasága nagyon jól megfér egymás mellett, nagyon koherens egyveleget alkotva. Simán megférnek egymás mellett, a technikás riffek, a kórusos betétek, a végtelen beatek és természetesen a BLEGH. Ezen a ponton külön ki kell emelnem Az apátia luxusát, ami egyébként az egyetlen magyar nyelvű dal a lemezen, amiben a teljes No Martyr Collective közreműködik. Szóval, ebben a tételben, az egyébként nagyon dallamos felvezető intró utáni morgás, nyökörgés annyira szürreálisan királyul hangzik, hogy hangosan felröhögtem első hallgatás során.
Előzetesen már megjelent a lemezről a D.C.S.R nóta klip formájában is. Képi világa és mondanivalója nem szorul különösebb magyarázatra, elég egyértelmű mire reflektál. Zeneileg viszont nagyon pedáns teljesítmény. Nem vagyok zenész, nem látom értelmét, hogy kielemezzük a riffeket meg a hangolást, de azt mindenképpen meg kell jegyezni, hogy ez a Devoid hangzás. Utóbbi években rá szoktam csúszni a sajátos, zenekarra jellemző sound és stílusjegyek keresésére több kevesebb sikerrel. Hazai szinten nem sok olyan zenekar van, ami ezer közül is felismerhető, még ha nem is ismered az adott dalt. Legutóbb talán a Darkmess Khronos albumánál írtam ezt, de most a Devoid is rászolgált. Ez 100% Devoid. Hiába a sok merítés, egyértelműen lerí az egész lemezről, hogy ez bizony a győri brigád kreálmánya. Nem Temus Gojira, nem a szegény ember August Burns Redje, hanem színtiszta Devoid.
Hasonló cipőben jár a lemezzel együtt droppolt címadó, a Culture War klipje is. Mer bátor lenni, és tökös, mindenféle kompromisszum nélkül beleállni az aktualitásokba. A szöveg jelentősége kérdés nélküli, mégsem szájbarágós, nem nézi hülyének a hallgatót. Nagy erény a Devoid oldalán, hogy a zenei fejlődés és önkifejezés mellett a hallgatót is próbálja edukálni. Na azért nem kell bookletbe mellékelt matek házira gondolni, de azért vannak olyan gondolatok (annyira nem is) elrejtve az albumon, amiket érdemes átrágni.
Már látom a lelki szemeim előtt, hogy a következő közös koncerten lerúgott vesével, és kék-zöld foltosan fogok levegőért kapkodni, főleg ha a Leave it Behind is a műsor része lesz. Ha valami, akkor ez a dal az, ami nekem a legtöbb energiát jelenti és már gép előtt ülve is a földet rugdosom. Nagyon frankón sikerült elkapni a hangulatot ezzel a nótával. Kimondottan az a fajta, aminek hatására kedve támad az embernek haveri alapon karatézni egy kicsit a színpad előtt. Nagyon feszes, aprítós gitár témák sora tépi szét az arcod, és a dob is kellően pattogós, verekedős.
Mint korábban írtam, a Culture War az év hazai albuma nálam, ehhez kétség sem férhet. Nagyon örülök neki, hogy van egy ilyen zenekarunk, ami lemezről lemezre látványosan fejlődik, és magabiztosan odabiggyeszthető a nemzetközi felhozatalhoz. Az utóbbi napokban sikerült rongyosra hallgatni, és már most kíváncsian várom a folytatást. Egyszerűen azt érzem, hogy a Devoid ezzel az albummal kapta el úgy igazán a fonalat, most találta meg azt a hangnemet, amiben igazán otthon érzi magát. Gondolom ebben nagy segítség az a közeg, amiben mozognak, nevesítve a No Martyr Collective. Nagyon sokat segíthet a kreatív időszakban, ha egy olyan közegben lehetsz, ahol nem kell a széllel szemben pössenteni, és közös érdek az előrehaladás.
Ha szeretnéd csekkolni a Devoid-ot, és a NMC társulatát, akkor ajánlom figyelmedbe a NO MARTYR COLLECTIVE x HELL VILL 20 eseményt, ahol szép számmal tobzódnak a magyar underground kiemelkedő zenekarai, és még talán a Devoid tagjaival is bepuszilhatsz pár sört.
Írta: VD
