Az angol Qrixkuor már évek óta az atmoszféra-fókuszú death metal underground kiemelten izgalmas képviselője. Előző EP-jük, a csaknem 25 perces Zeotrope című monolit egy olyan egyszámos kiadvány, amit mindenkinek hallania kell, akit érdekel ez a vonulat. A koncepció, a zene, és ezek örök körforgásba kapcsolódó szinergiája adja a kislemez megkerülhetetlen eredetiségét. Ilyen előzmények után izgatottan vártam az idei év végén megjelenő új anyagot – vajon meg tudják-e ismételni ezt a teljesítményt?
Azért meg kell hagyni, hogy a The Womb of the World váratlanul indul. Nem is szívesen lövöm le a poént, úgyhogy azt javaslom, hogy továbbolvasás előtt hallgassatok bele – de nem ér félbehagyni a So Spoke The Silent Stars című első számot!
No itt aztán van mit megfigyelni! Mi folyik itt Londonban? Nagyzenekari vonulat, hegedű, szirének és death metal. Epika és dara. Folyton változik a hangfüggöny és a tempó; rengeteg a tördelés, az ember csak úgy kapkodja a fejét. A gitárok élesek és jól kihallhatóak, de az összkép nekem sokszor már túl filmszerű – sőt, ahogy a dal halad előre, többször talán már a “játékos” az a kifejezés, ami a legjobban leírja a történéseket. Mindezt még az elszórt hörgések vagy a néhol becsapódó tremolózás se írja felül. Ugyanakkor kétségkívül mozgalmas és izgalmas, amit hallunk – könnyen el tudom képzelni, hogy sokaknak betalál ez a fajta kreatív megközelítés.
A második tétel, a Slithering Serendipity folytatja a megkezdett vonalat, de egy kicsit visszavesz a nagyzenekari skálázásból. Ez volt az album preview trackje, talán nem véletlenül: váltásokkal teli, hörgős, érdekes és széles spektrumon mozgó gitárkezelése jól példázza a zenekar tradícionális oldalát, de a szirének dark opera fanfárjai továbbra is jelentős szerepet kapnak a drámai légkör kialakítása érdekében.
And You Shall Know Perdition As Your Shrine. A kezdés tekintetében ez a harmadik tétel erőteljesebben indít, mint a megelőzőek, és ez jót is tesz neki. Talán itt vagyunk a legközelebb a Zeotrope arányaihoz, és ez számomra üdvös – a legjobb dal a lemezen. Ahogy azt megszokhattunk, minden hangszeren rengeteg minden történik – hol a gitár, hol a dob viszi a prímet; majd behalkulnak, hagyva érvényesülni a diszkrét áriázással, majd boszorkányos kántálással a pokol mélyét megidéző vokált. A szeánsz a tetőfokára hág, haladunk a kakofónia felé, de végül nem érjük el. Körülöttünk mégis ott cikáznak az alvilágból kiszabadult démonok.
A záró, címadó tétel a leghosszabb a lemez egyébként sem rövid kompozíciói közül; csaknem 17 perc. Itt teljesedik be a történet. A kezdés epikus, csak ebben a Qrixkuor-féle megközelítésben, hörögve. A gitárok szabadon lovagolnak a mindenségen, majd a már ismert középtempóba csapnak. A világ, amit nyújtanak, meglehetősen egységes ezen a lemezen – a sok váltás ellenére újra meg újra visszatér ugyanaz az íz. A dal végefelé némi szólózás is támogatja a klimax felépítését, de ez nem a repetitív fokozás terepe – a darabos megközelítés végig megmarad.
Ez a lemez olyan, amire felkapod a fejed – vagy így, vagy úgy. Hasonló kísérletekkel talán csak a Debemur Morti kiadó háza táján lehet találkozni, de ez a próbálkozás az ottani formációkat számba véve is egyediséggel bír. Másfelől nyilván pont emiatt megosztó is a lemez – nekem például a Zeotrope jól balanszolt megközelítése sokkal inkább fekszik. Ott is egy monumentális művet épített a Qrixkuor, az is különleges volt, de mindez nem ment a sötétség rovására. Az új lemezen teljesen máshol vannak a hangsúlyok, ami számomra sokszor már túlzásba csap át; valamint elnyomja az igazán velőtrázóan kísérteties hangulatok megteremtésének lehetőségét. Viszont ha nyitottak vagytok a death metal korábban nem igazán látott peremvidékeire, akkor tegyetek vele egy próbát, mert bevallom – nem én vagyok a legkevésbé narrow-minded ízléssel bíró extrém metal zenehallgató az országban. 🙂 Ha pedig még nem hallottátok a Zeotrope-ot, akkor mindettől függetlenül mindenképp ismerkedjetek meg azzal az EP-vel.
Írta: Sothis
