A Deftones három és fél évtized után még mindig tudja, hogyan ragadja meg a figyelmet. Tizedik stúdióalbumuk, a private music címével már egyből az exkluzivitás érzését kelti a hallgatóban, a fűzöld háttér meg remekül kiemeli az újabb fehér kabalaállatot, ezúttal – a póni és a gyöngybagoly után – egy bibliai szimbólumként is értelmezhető kígyót. (Léteznek amúgy alternate cover verziók, ahol ugyanez az artwork csak ciklámen háttérrel, illetve a kiadvány kazetta verzióján világoskék a kígyó mögötti rész. – a szerk.)
Noha sokszor megkaptam már azt a kritikát, hogy mindent egy kicsit túl “tudományosan” szemlélek, a Deftones-lemezek előtt rendszerint értetlenül állok, és nehéz szakmai érvekkel megindokolnom, hogy miért tetszik egyik jobban a másiknál.
A Deftones talán pont azért tudott ennyi hatásos albumot kiadni, mert az egyszerű, de ragadós riffek, az álmodozós akkordmenetek, a furcsa dallamok, egyedi szövegek és mindennek tetejébe az érzelmes, szenvedélyes előadásmód együttese olyan atmoszférateremtő erővel bír, ami zárójelbe tesz minden hagyományos analízist. Persze nem lehet őket inkompetenciával vádolni (annak ellenére sem, hogy Chino Moreno vokáltechnikáját valószínűleg a legtöbb énektanár szemöldökráncolással fogadja), de leginkább élmény szintjén érdemes beszélni a zenéjükről.
Ez persze megnyitja az utat a rajongók közötti nézeteltérések felé is – a Deftones tábora kifejezetten megosztott. Mégha van is konszenzus a meghatározó számokról, akik nagyon szeretik a régi albumokat, a későbbieket általában nagyon nem, és akiket az újabb lemezek fognak meg, azok kevésbé tudnak kapcsolódni a “klasszikus” darabokhoz. Magamat inkább utóbbi csoportba sorolnám, ezért is voltam izgatott az új megjelenés miatt, amiben aztán nem is csalódtam.
Először is hadd küldjek egy nagy ölelést a Deftones-nak, amiért nem adták ki az album 90 százalékát single-ként. A figyelemfenntartó funkcióval bíró úgynevezett drip marketing ugyanis a zeneiparba is beférkőzött. Néhány havonta, péntekenként jönnek az új megjelenések, sokan EP-szerűen ki is adják a single-kollekciót, a jól bepromózott nagylemez aztán sokszor csak néhány gyengébb töltelékszámmal vagy összekötő interlude-okkal kecsegtet. A találomra kiemelt 90 százalékkal pedig még csak nem is túlzok. A Prospective olasz modern metalcore zenekar például a szeptemberi albumával pontosan ezt követte el, a tíz trackből tehát gyakorlatilag csak egy maradt, amit még nem hallhattak korábban a rajongók.
A Deftones nem engedett ennek a bevált stratégiának, és szerintem még csak nem is a két legjobb számot jelentették meg előzetesen, hanem hagytak esélyt a rejtett gyöngyszemek felfedezésére. Már a két single, a milk of the madonna és a my mind is a mountain alapján is az volt a benyomásom, hogy a private music erénye – a kaliforniai formációtól szokatlan bibliai tematikát leszámítva – ezúttal nem a bátorság vagy a kísérletezés lesz. Mint általában, most is kellett 4–5 hallgatás ahhoz, hogy rájöjjek, mi a lemez erőssége: ez talán az eddigi legkoherensebb Deftones-album.
Az atmoszférateremtés abszolút megvalósult, ebben kiemelendő az albumzáró departing the body, és a talán legfülbemászóbbnak is mondható 6/8-os I think about you all the time, ami józanul is jóval hosszabbnak érződik, mint amilyen valójában. A legújabb Deftones-számok egyértelműen az álmodozós hangulatot viszik tovább, még az agresszívabb énektémák is mintha kevésbé nyersek lennének és sok helyen el is mosódik a határ a két stílus között. Chino Moreno metaforikusan és szó szerint sem megy olyan magasra, mint mondjuk a méltán híres Digital Bath-ben. Egy ennél sokkal elmélkedősebb irányt vesz, rászolgálva a shoegaze címkére, amit már az új korszakban aggattak a kritikusok a zenekarra. A hangzásvilág is támogatja ezt az irányt: a Diamond Eyes és a Koi No Yokan után ennek a lemeznek is Nick Raskulinecz volt a producere, ami egyértelműen elkülöníti a Terry Date-féle albumoktól.
A meglepő váltások miatt mégsem nélkülözik a dinamizmust a dalok, ami Stephen Carpenter gitáros és Abe Cunningham dobos közös érdeme. Bár Carpenter játékában továbbra is a harmóniák adják meg a hangulatot, azért került egy egyszerű, de nagyszerű riff is az új lemezre, ami olyan hatásosan elindítja az infinite source-ot, hogy az sem zavaró, hogy ezután ilyen gyakran visszatér.
De ami igazán különlegessé teszi a private music-ot, az az, hogy milyen simán folynak egymásba a számok, akár egy concept albumon. És mégsem érezzük egyiknél se, hogy ezt már hallottuk volna korábban. A lemez változatos, de nem széttartó módon. Nem kiválogatunk pár tracket, hogy playlistekbe rakjuk, vagy egyenként bemutassuk őket a barátainknak. Nem, a private music az, amit a buszon, séta közben, vagy lefekvés előtt végignyomunk egyedül, akár annyira gyakran, hogy egy idő után már halljuk a következő tracket a fülünkben, mielőtt elkezdődne.
Bár ez a régi rajongók számára pejoratívnak hangozhat, nekem kifejezetten tetszik, hogy a 2025-ös Deftones-mű minden eddiginél befogadhatóbb lett. Talán emiatt inkább az újabb lanyagok kedvelői fogják szeretni, de teljes szívemből ajánlanám azoknak is, akik még nem ismerik vagy szeretik a zenekart, és keresik a megfelelő belépő albumot.
Írta: Hanna
