A nyár végi, éppen kihaltba fordult Balatonnak van egyfajta kellemes melankóliája. A nyüzsgő, naptejtől ragacsos és olajszaggal teli hónapok zaja hirtelen elnémul, a helyét pedig átveszik az igazabb, természetesebb képek. A masszív, néhol sötétszürke felhőzet alatt a víztükör színe erőteljesebben eltolódik a zöldes árnyalatok felé. A strand néma, a vas lépcsők magányosan állják a finom hullámverést, a túlpart párás. Hirtelen érkezés a semmitmondásból valami nagyon mély igazságba.
Szinte pont így vette át a nyári, felszínt se kapargató tömegrendezvények helyét Balaronszepezden, augusztus 30-án a BFBMK Hellfest, ami valószínűleg a legrégebbi múltra visszavezethető, rendszeresen megrendezésre kerülő és még továbbra is élő underground black metal fesztivál az országban. A helyi éttermekben, kávézókban ilyenkor kissé furcsálkodva néznek a hirtelen megjelenő fekete ruhás alakokra, akik egy napra birtokba veszik a szállásokat, az italmérő egységeket és a part menti szabadtéri színpadot — hogy aztán újra eltűnve utat engedjenek az ősznek.
Ilyesfajta, a black metal szellemiségéhez igen közeli emelkedett melankóliával szálltam le az örök noszalgiát ígérő, komótosan döcögő Kék Hullám InterCityről, hogy a hol csak szemerkélő, hol komolyabban eleredő esőben gyorsan átvegyem az esemény hangulatát. Szabadtéri fesztivál lévén vélhetően sokakat távol tartott a csapadék, ennek ellenére a 6:66 percre datált kezdésre (underground black metal rendezvényhez mérten) kifejezetten szép számú közönség gyűlt össze.
A napi szeánszot a budapesti Kolp kezdte meg, mely formáció az alakulása óta a hazai extrém metal színtér egy eredeti színfoltja. Zenéjuk a black metal és a death metal határvidékén mozog, de nem az elterjedt war metalos megközelítést hozza, hanem egy old school megközelítésű, reszelős, ütemes gitárjátékkal teremti meg a saját világát – az ország egyik legegyedibb vokáljával megtámogatva. Állandó tagságuk (Knot és Jim Jones) több emblematikus, a ‘90-es évek végét és a 2000-es évek elejét fémjelző hazai zenekarban letette már a névjegyét (ugye mindenkinek megvan a puritánul tökéletes Ravenshades?), és az erre a koncertre összerántott élő Kolp felállás is olyan zenészekkel egészült ki teljessé, mint WL Rabenaas a Witchcraftból. Jöttek, minden faxni nélkül belekezdtek, és professzionális lazasággal végignyomták a szettjüket, mintha minden nap ezt csinálnák. Nem volt “warm-up” fázis, a közönség az első hangoktól kezdve fogta és élvezte a zenét, valamit Jim Jones aktuális performanszát, ahol leginkább egy balatoni nyaralását töltő kiugrott hittantanárra emlékeztetett, aki megfáradván az egyház és az gyerekek baromságaiban inkább a helyi kocsma törzsivóinak adja elő szerteágazó elméleteit, melyeket korábban gondosan rögzített sokat látott jegyzetfüzetébe. Ja és teszi mindezt hörögve. Nehéz volna eldönteni, hogy az ő, napszemüvegen is könnyedén átütő pillantása, vagy a hangszeres szekció riffjei voltak szúrósabbak, így az összkép igazán tökéletes volt – kiváltképp, mivel a hangzást is jól eltalálta az illetékes. Az eső nem enyhült, a sötétség beállt, az arcok pedig leszaggatásra kerültek, ahogy kell.
A második fellépő a fesztivál szervezőit is a sorai között tudó Lidérc volt, akik tavalyi debüt albumukkal minden kétséget kizáróan letették a névjegyüket a black metal színtérre. Nemzetközileg is eredeti hangvételű zenéjük elsöprő dinamizmussal bír, ami a továbbra is kiváló hangosításnak köszönhetően maximálisan ki tudott bontakozni ezen az estén. Én általában jobban szeretem a klubkoncerteket, de a Hellfesten annyira klappolt minden az atmoszférától a technikáig, hogy egyértelműen ez a fellépésük tetszett eddig a legjobban – pedig korábban sem volt okom panaszra. Comes Listhius szuggesztív kántálása, a dallamos gitárjáték, az élő basszustémák és a kreatív dobolás hatására eggyé vált a zenekar, a szakadó eső és az értő közönség pulzáló tömege. A hangok és a nedvesség mindent betöltött és egésszé formált – és hűen a zenekar középkori tematikájához azt a képzetet keltette, mintha egy rejtett, eretnek szeánszon vennénk részt a keresztény egyháztól terhelt világ alatt. Mi a black metal, ha nem ez? Zenével keltett erős képek, szellemi utazás és megtisztulás. Ahogy az lenni szokott, nem csak a Profán Mystériumról, hanem a jövőbeli második albumról is hallhattunk itt dalokat, mintegy előzetesként. A két lemez világa jól kiegészíti egymást: az első melódia-fókuszú megközelítése és a második sodró sebessége egy igen erős kombinációt alkot. Amíg utóbbi nem hallgatható, pörgessétek az elsőt, és ne felejtsétek el a bookletet is végigböngészni – mind a vizuális elemek, mind pedig a szövegek miatt érdemes.
Következett a Voidshrine szintén kiemelten várt fellépése. Ugyan friss formációról van szó, akik még nem publikáltak egyetlen kiadványt sem, de hasonlóan az előző két zenekarhoz a tagság java már jópár éve stabil alapját adja a honi black metal undergroundnak a különböző projektjeivel. A Voidshrine fő dalszerzője a többek között a Dunkelheitból és a Leprából ismert Nebel, aki mindig is híres volt zseniális gitártémáiról, de amit itt művel, az egész egyszerűen nem evilági. Ez maga az örökké mozgásban lévő fekete káosz, de nem a csörömpölős megközelítésben, hanem egy pszichedelikus, örvénylő módon kifejezve, ami beszívja a hallgatót és nem ereszti – a fellépés után még napokig. Korábban egyszer már el lehetett csípni őket az Akhlys előtt, de ahogy a Lidércnél is írtam, itt a Hellfesten annyira klappolt minden, hogy a hatás most megsokszorozódott. A zenekar kiállása kimért, fekete és egységes; harmonikusan idomul az audiális hatáshoz. Én alapvetően egy két lábbal a földön álló megközelítést képviselek, de a jól művelt black metalt spirituális élményként élem meg – márpediglen itt pont erről volt szó. Ez a fajta mély, sötét de mégis emelkedett zene igazi kuriózum. Már többedszerre jutott eszembe az este során, hogy ha ezek a zenék nem Kelet-Európa mélyén, Magyarországon születnek, hanem innen nyugatabbra, akkor vélhetően a nemzetközi underground zászlóshajóivá válnak. Így azonban javarészt a mi rejtett, földalatti kincsünk – becsüljük meg és hagyjuk, hogy formáljon minket. Bízom benne, hogy a Voidshrine első kiadványa mielőbb napvilágot lát, hogy ne csak évi egyszer lehessen ilyen utazásban részem.
Nehezen tértem magamhoz ezek után az átütő fellépések után, így töredelmesen bevallom, az angol Necro Ritual performanszát már kevéssé követtem. Szimpatikus attitűdű, őszinte és hiteles zenekar, akik tényleg mindent beleadtak a fellépés során, de számomra annyira nem találtak be muzikálisan. A színpad előtt, a már megszokottá vált szakadó esőben azonban rengetegen élvezték dinamikus zenéjüket, aminek igazán örültem. Az első 3 zenekar alatt kevéssé figyeltem a közönségre, de most lehetőségem volt oldalról szemlélni azt a talán 100+ embert, akiket hozzám hasonlóan maximálisan fel tud tölteni ez a rétegzenei stílus, amiben a mindennapjainkat töltjük. Nem egyénként láttam őket (főleg, mivel szinte mindenki esőkabátban, poncsóban volt), hanem egységként, és ez volt az, ami megnyugtatott. Hogy még itt vagyunk. Nem egy tucatnyian, nem két tucatnyian, hanem többen.
Minden tiszteletem a fesztivál szervezőié, akik időt, energiát és anyagiakat nem kímélve létrehozták ezt a kivételes eseményt. Ugyanolyan magánemberekről van szó, mint bármelyikünk – és olyan profi megvalósítást kaptunk tőlük, ami még “hivatásos” szervezőktől is ritka. Érdekes, hogy a végig szakadó eső – dacára annak, hogy lényegében mindenki csatakosra ázott már az első koncert alatt – nem elvett az élményből, hanem még inkább hozzáadott. Aki ott volt, valami nagyon különleges dolognak volt tanúja – aki nem, az bánhatja. Ez nem múltidézés volt, hanem annak bizonyítéka, hogy a múlt és az igazi hazai black metal underground még mindig él. Tegyünk érte, hogy ez még jó ideig így is maradjon.
Írta: Sothis
