A 2025-ös Tábor fesztivál csütörtöki, pénteki és szombati napján tudtunk részt venni, tehát a sok magyar produkció mellett a külföldi vendégek mindegyikét volt szerencsénk megtekinteni. Az első nap szép idő fogadott minket, a koncertek mellett egy kis Balatonozás is belefért.
Az első produkció, amit meglestünk, a Sing Sing volt. Ismét jópofa volt a koncertjük, látszik, hogy a közönség számára mindig garantált a felszabadult, családias hangulat. A tűző nap ellenére is kitartóan headbangeltek és kántáltak a hű rajongók. Utánuk a Zorallt is megnéztük, akiknek van egy kis átfedése a felállásban a Sing Singgel: Lévai Hangyássy László „Hangya” mindkét zenekar basszusgitárosa, egyben a fesztivál egyik szervezője. Valamint fia, Lévai Hangyássy Bence is mindkét zenekarban koptatja a húrokat.
Két koncert között lementünk a Balaton-partra, ahonnan a fesztivál felé tartó visszautunkon lazán szembesétált velünk a Dynazty. Az ezt követő fél órára nem emlékszem.
Sötétedés után aztán az ikonikus Edda Művek koncertjén összegyűltek valódi Edda-rajongók, de minden bizonnyal egyéb érdeklődők, valamint űrlényjelmezes „katasztrófaturizálók” is. Volt körülöttem pár igazi fan, az egyikük még a helyét is felajánlotta, mondván, hogy onnan jobban látok, de udvariasan visszautasítottam… Na de azért a nagy slágereknél én is beszálltam az éneklésbe.
A csütörtöki nap headlinere, a svéd heavy metal/classic rock Dynazty nem igazán tudott meglepetést okozni nekünk, hiszen szinte ugyanazt a szettet hozták, mint márciusban a Barba Negrába. Itt sajnos nem szóltak olyan jól persze, mint a klubban, de a technikai tudásuk azért jócskán megmutatkozott a Tábor fesztivál színpadán is. Végre játszották nálunk is az In The Arms of a Devilt, amire régóta vártam, hogy hallhassam élőben. Ezen kívül azt hiszem, koppra ugyanazt a műsort adták elő, mint tavasszal.
Pénteken a Rómeó Vérzik koncertjével kezdtünk. A hangzás szerintünk borzasztó volt (a #szarapergő tipikus esete), és iszonyatosan hangos volt. A hangulat viszont nagyot ment, megjelent a pogó minden formája, a zenekar is élte az egész előadást. A másik színpadon a Lord végül a visszatért Pohl Mihály énekes mellett Kiss Zoltán (Iron Maidnem, Zártosztály, Korál tribute) énekessel is megosztotta a színpadot, úgy néz ki, Misinek még kellett egy kis idő a teljes felépüléshez. Közben már vészesen közeledett a vihar, egyre nagyobb porfelhők borítottak be minket. Az Ossian koncertjének végén már esett is, és ekkor vettük észre az időbeli csúszást. Az ő koncertjüknek már a tervezettnél később lett vége, a Lordi pedig még ennél is nagyobb csúszással tudott kezdeni vélhetően az időjárás miatt.
Életem első Lordi-koncertje esőtől, sártól és a sörsátorban összegyűlt emberek zajától szennyezve indult, ami elszomorított, mert nagyon vártam, hogy lássam őket. Egy ponton úgy döntöttünk, hogy hősök módjára kidugjuk az orrunkat a sátorból (én egy türkiz törölközővel a fejemen, Kristóf és a gépe pedig hát… vizes lett). Hamarosan megkegyelmeztek nekünk az égiek, és az utolsó pár dalra teljesen elállt az eső.
Így már szerencsére jól hallottuk a finn szörnyek hangszereinek tökös hangzását, amit a sátor alatt teljesen elnyomott a száradni próbáló fesztiválozók zsivaja. A legnagyobb és számomra legkedvesebb slágereket, mint a Devil is a Loser és a Would You Love a Monsterman már csöpögésmentesen hallgathattuk végig. A Hard Rock Hallelujah valahol a szett vége felé hangzott el – gondolom, ezt ismerik a legtöbben, hiszen ez volt az első metaldal, ami – és ezzel együtt a Lordi az első metalprodukció, aki – Euróvíziót nyert (2006-ban). Az most lényegtelen, hogy nekem az a dal pont soha nem adott semmi pluszt.
Különösebb díszlettel nem készült a Lordi, dehát minek is, hiszen a produkció legteljesebb díszei ők maguk. Tomi Petteri Putaansuu, avagy meglepő művésznevén Mr. Lordi frontember sokkal-sokkal cukibb, mint ahogy azt az ember az imidzse és a hangszíne alapján gondolná. Erre rátettek egy lapáttal a tökéletes magyarsággal elejtett magyar „köszönöm”-jei, „sziasztok”-jai, és a nyomdafestéket ennyire azért nem tűrő, nagyon fontos magyar káromkodásai.
Note: a Lordiban láthattuk a teljes fesztivál kettő darab női fellépőjének egyikét. (A másik Binder Laura a Dalriadából.) Egyébként az esőnek meg az volt a pozitív hozadéka, hogy leverte a port és a polleneket, és valamennyire az idióta árvaszúnyogseregeket is lecsillapította. Azok a dögök a színpadokat is ellepték, szegény zenészek nem győztek szlalomozni köztük.
A finn szörnymetal kvintett koncertje után a Depresszió zárta az estét a másik színpadon. Valami gliccs lehetett a mátrixomban, tudniillik én már részt vettem pár Depresszió-koncerten az elmúlt években, és bár hallottam, hogy jól szól meg jók az energiák, de most először tudtam igazán élvezni is. Rájöttem, hogy többnyire tetszik Halász Feri dumája, mert vicces és nem az jön át, hogy nagy arca lenne bármelyik tagnak is a 25 éves múltjuk és sikereik ellenére. A groove-ok, riffek nagyokat ütöttek, a rezgések magukkal ragadtak. Most először vettem észre a Sokkold a rendszert című dalban (állítólag) rendszeresen elhangzó „kulturált táncolás” frázist, és a karakteres riffel karöltve nagyon behúzott az egész. Olyan mondatok is megmaradtak a fejemben, mint a „lássam a fejeket!” vagy a „ha még egy ilyet ordítotok, ez lesz a csengőhangom”.
Az utolsó, azaz a szombati nap is sok esőt ígért – az előrejelzés azt mondta, egész nap esni fog -, úgyhogy úgy döntöttünk, nézünk valami beülős kávézót a szállásunktól nem messze, ahol majd bentről nézzük a csepergő cseppeket. Az egyetlen balatonfüredi kávézószerűség, ami nyitva volt a közelünkben, az a Kismackó Cukrászda volt. Amíg odagyalogoltunk, végig esett az eső, és nyilván, amint odaértünk, elállt. De nem baj, ittunk egy-egy cappuccinot és megkóstoltunk egy madártejet (nem volt rossz, de a házi sokkal jobb).
A Down For Whatever koncertje is elég esősre sikeredett, úgyhogy a tömeg egy részével együtt a sörsátorból néztük. A Mudfieldnek már talán egy kicsit nagyobb szerencséje volt az időjárással, míg aztán a Pokolgép koncertjére talán már teljesen elállt a csapadék, és a nap többi részében meg is tartotta ezt a jó szokását.
Az utolsó nap külföldi headlinere a svéd rap-metal Clawfinger volt. Meglepett, hogy mennyire lenyűgözött a groove-os, erős hangzásuk, a kemény szólásuk, a dalaik elsöprő húzása. A színpadi megjelenésük egészen hétköznapi, meg is jegyeztük, hogy nem sokat gondolkodtak rajta, mi legyen a fellépőruha, mert valószínűleg azt vették fel, ami épp legfelül volt a szekrényben. A zenekar hosszú múltra tekint vissza, ’89-ben alakultak, majd 2013-ban feloszlottak, azonban elszórtan folytatták a koncertezést. Idén bejelentették, hogy új lemezszerződést is kötöttek a Perception Label kiadóval, tehát úgy néz ki, ismét hivatalosan aktívnak mondhatóak. Meglepődtem, hogy milyen sokan összegyűltek az alsóörsi koncertjükön, én ugyanis személy szerint most hallottam először a nevüket (bár állítólag ők voltak a ’90-es évek egyik legnépszerűbb alternatív metal előadója).
A felállásuk érdekes abból a szempontból, hogy a főhős Zak Tell énekes/rapper mellett néha egy másik bácsi is odatévedt mellé rappelni, énekelni, ilyesmi, és az internetes információk alapján azt hiszem, ő egyébként a billentyűs/vokalista Joce Skog volt. Tehát ő valid jelleggel volt jelen a színpadon, mégis azt a hatást keltette, mintha akárki lehetett volna, akinek csak úgy kedve támad felmenni a színpadra vokálozni egy kicsit. Zak Tell persze politizált is egy sort két, a szájába repülő szúnyog kiprüszkölése között.
A Tankcsapda jelenlegi felállását kíváncsian vártuk. Elég nagy port kavart a médiában Sidlovics Gábor „Sidi” kilépése, majd a legutóbbi háromgitáros felállás, úgyhogy szerintem alig van, aki ne tudná, mi a helyzet a zenekar háza táján. A két megmaradt taghoz, Lukács Lászóhoz és Fejes Tamáshoz a Tábor fesztiválon Vörös Attila és Bodor Máté csatlakozott gitáfronton. A slágerekkel teli setlist ugyanolyan nagyot ütött, mint eddig, a szólók persze jobban meg voltak tekerve, és az egész hangzás mintha sokkal metalabb lett volna. Szép látni, hogy két fiatalabb, tehetséges és értékes gitárosnak adták meg ezt a lehetőséget, azonban kicsit idegen volt őket látni a Tankcsapdával egy színpadon. Valahogy nem állt össze a kép.
A fesztivált idén is a Road zárta. Én sosem hallgattam őket, Kristóf pedig inkább régebben, és elmondása szerint egyre kevésbé ismeri fel a régebbi dalokat az élő verzió alapján, így egyre kevésbé tudja élvezni, szóval nem maradtunk teljesen végig a koncertjükön, inkább elindultunk haza a tömeg előtt.
A Tábor Fesztivál továbbra is inkább az eredeti Zorall Sörolimpia célközönségének szól, mi eléggé a sorból kilógónak éreztük magunkat. Azonban a külföldi fellépők idén is megmozgattak minket, és persze néhány magyarnak is szívesen ellátogatunk a koncertjére amikor csak tehetjük. A helyszín nagyon szép, csak az árvaszúnyogok és a por ront az élményen. A szervezés viszont példaértékű. A bejutásunk-kijutásunk mindig zökkenőmentes volt, a koncertek mindig pontosan kezdődnek – a Lordi napján volt ez alól kivétel, de ez csakis az esőnek tudható be.
Írta: Barbi
Fotózta: Újj Kristóf /// K Photos Hungary
