A fesztivál szombati és vasárnapi, rövidnek egyáltalán nem mondható eseménybeszámolói következnek, úgyhogy ajánlott bekészíteni valami finom italt az olvasáshoz.
HARMADIK NAP – szombat
Jót aludtam végre és viszonylag könnyen is ment. Súlyosan változatos nap következett fellépők szempontjából: Lazarvs, Thy Catafalque, Doodseskader, High Parasite, Heedless Elegance, Böiler, Törzs, Haenesy csak, hogy párat említsek. Amúgy amikor írom ezeket a sorokat, kb. esz a fene, hogy mennyire sok-sok másmilyen program volt még azon kívűl, hogy a legtutibb / egyedibb hazai és külföldi bandákat tekinthette meg az ember. Egyszerűen nem tudok szétszakadni több ugyanolyan darabra, pedig annyira kurvajó lenne ilyenkor és, mondjuk az egyik részem a Kilátó tetején a távolba néz, miközben a Kacsatónián szól a Diabolus In Musica, a másik részem a BBM placcon informálódik és Laky Gergely metszeteit csodálja, a harmadik pedig épp a Zajmasszázson nyugtatja magát miközben behangol a nagyszínpadon a Descartes A Kant. Például. Csupa fül, szem és test vagyok ilyenkor, csak néha hamar fáradnak a szenzoraim, igyekszem pedig.
A szokásos regeneráló rituálék megtétele után, úgy valahol a délelőtt / délután folyamán tettem egy kisebb körsétát a Kacsatónia körül, illetve megnéztem az idei erdei kiállítást, ami most két külünböző világnak adott helyet. Jobb oldalt, a Vágtázó Erdő (VHK 50) installációit lehetett megtekinteni, szavakba nem önthető amikor éjjel járt ott az ember. A Vágtázó Halottkémek öröksége és üzenete egybeolvadt a környező fákkal, kövekkel és az erdővel, ennél jobb helyszínt nem is lehetett volna kívánni, hogy “pont ott” legyenek azok a több méteres gallyakból álló totemek, koponyák vagy a festett, ősi jelekkel áldott molinók. Ennek így kellett lennie, szinte sorsszerűen.
Amikor este beléptem oda, pulzáló energiákat tapasztaltam, erről szó fog esni még később. Bal oldalt a tó mentén, pedig Horsa Zsuzsanna / Darkworks – nem vagyok biztos benne, de – falemezekből vagy funérból mintára vágott, arra nyomtatott gyönyörű-szép, symbolic dark folk tematikájú, Az Erdő Őrzői című grafikáit csodálhattuk meg. Mondanom sem kell éjszaka adta igazán a flash-t az egész, a fényekkel, megvilágításokkal és az erdő aurájával együtt. Most pedig vissza a koncertekhez!
Finom börger a Borracho-ban, Zaj-sör csapolva, majd beiktattam egy rövid szunyát, hogy legyen elég sztaminám az estéhez. Olyan 16h körül már mozgolódtam a matracon félálomba, a Brigantik zsiványkodtak épp az Osztálykirándulás deszkáin, amit a Bufo Alvarius követett. Öszeszedtem magam amennyire csak lehet és ittam a checkpointon egy kávét. Szerintem még mindig félálomban voltam, vagyis az álom egyik felét magammal vittem két lábon, ugyanis arra lettem figyelmes, hogy én ezeket a hangokat, amik a nagyszínpad felől szűrődnek ki, én ezeket bizony ismerem. Nem akartam elhinni, mondtam is magamban, eh, csak képzelődsz, de közben igenis tudtam, hogy ezt bizony ismerem és, hogy ez egy olyan helyen van elraktározva, valami olyan lehetetlen, tudat alatti memory-slotban, ahol a megjelölt dolgok vannak. A lényeg: a KEXP Radio műsorát rettentően szeretem, rengeteg olyan totál ismeretlen bandába botlok bele, hogy kb. alig ismerik őket, (persze van azért nézettségük meg hallgatói körük), ilyen went under a radar téma, azt közbe alternative / independent / shoegaze meg ilyesmi vonalakon már egészen nagynak és elismertnek számítanak. Hihetetlen értéket képvisel ez a csatorna számomra, és ami a legdurvább, hogy a mexikói Descartes A Kant együttest pont innen ismerem. Kik játszanak a Fekete Zaj Fanyűvőjén délután 16:30-kor? A mexikóiak. Kész. Mágnesként vonzott oda zenéjük. Már az első lefogott hangnál tudod, hogy ez hibátlan lesz.
Négy ember, spéci pirosas, retrofuturista űrkosztumökben / overallokban, menő séróval, egyedi koreográfia szerint koordináltan, és számomra megnyerő stílusban megkezdi műsorát. Adott fenn a színpadon egy robothangon beszélő / instrukciókat adó, 70-es évek beli arcade gép, ami kb. olyasmi mesterséges intelligencia mint HAL 9000 az Űrodüsszeia 2001-ből, akkurátusan megírt utasításokkal. A bekapcsolás után kaptunk tőle a kivetítőn is külön instrukciókat, majd kezdetét vette az őrület (…space madness…) ahogy a húrok közé csapott a zenekar. Ez a fiktív, központi MI végig a show szerves részét képezte, története összefonódott a dalok sztorijaival / dalszövegekkel illetve átvezetőket generált. Már ez alapból zseniális húzás volt, hogy eköré építették fel a nem-mindennapi performanszukat illetve a csapat koncepcióját is. A másik: rettentő tehetségesek, mindenki olyan vehemens módon szaggatta, püfölte, reszelte, nyúzta a hangszerét mintha az élete múlna rajta, de mégis valami finom elegancia övezte őket, hihetetlen precizitás volt bennük. Brillíroztak, egészen konkrétan. A ritmusszekció, a két magas csávó akik ránézésre mintha ikrek lennének, Leonardo Padua (dobos) és Guillermo Ibarra (basszer) bombabiztos alapot biztosítottak, mellettük még két gitáros-énekes-szintis lány erősítette az összképet. Sandra Rodríguez Michel (gitáros – énekesnő) toronymagasan vitte a prímet előadásmód szempontjából. Sőt, az egész produkciót elvitte a hátán a hölgy. Ilyen kisugárzást, ekkora NŐI ENERGIÁT nem láttam még életemben színpadon sugározni, ilyen koncentrált, irányított, vérprofi módon kirobbani. Az énektémái, vagyis az az effekt rajta, annyira el volt találva, hogy bevallom őszintén, pityeregtem. Elérzékenyültem. Minden hatással volt rám: alapból gyors, technikás zenét játszottak, iszonyat súly avant-noise-rock-ot, néhol grind (!) elemekkel, elképesztő dallamvezetéssel és számfelépítésekkel, meg lassú szaggatásokkal, és valami olyasmi intenzitással amit csak olyan krézi japánok tudnak kreálni, mint az Otoboke Beaver vagy a Melt Banana. Egyik ámulatból a másikba estem, nem fogtam fel mi történik, de valahol tudtam, hogy valami sokkal hatalmasabb dolognak vagyok a szem és fültanúja. Mintha a The Locust egy kevésbé kaotikus és könyörtelen verzióját látnám. Next level stuff ez, kérem szépen. A kékhajú Ana Cristina Moreno-t is szeretném megemlíteni, aki szintén kitett magáért, amikor épp nem gitározott, akkor szintizett, csakúgy mint a basszeros Guillermo, nekik külön kütyük voltak még berakva az arzenálba. A hangzás? Bombasztikus. Lemezminőség. Életenergia. A basszus majd ledöntött a lábadról, olyan kellemesen átmasszírozta a testedet. A gyors részekkel öröm volt sodródni. Balanszált, arányos, tökéletes volt minden. A hihetetlen műsoruk végén sorbanálltak és visszavették a szkafandert majd elköszöntek, én meg földbegyökeredzett lábakkal álltam és nem akartam elhinni, hogy vége. Nem akarok innen hazamenni – ez lüktetett a fejemben. Meg, hogy ekkora pozitív életerőt nagyon-nagyon rég kaptam zenekartól. Ilyenkor érzem azt mindig, hogy megérte eljönni, még a nehézségek / kimerültségem ellenére is.
Nem tudom kinek köszönjem meg pontosan, vagyis, hogy kinek az ötlete volt, hogy meghívjuk őket, de a Descartes A Kant jelenleg a világ egyik legtutibb bandája, bárki bármit is mond, a fesztivál egyik legzseniálisabb / leglélegzetelállítóbb fellépését adták a tűző napon délután szombaton. Sőt, nálam ez éves szinten is a top-notch / év végi listás kategória.
Magasra lett téve a léc, de korán volt még. A Lowen-be félig kukkantottam bele, csajfrontos teátrális doom metalt nyomtak. Ez mostanában elég menő dolog, a Messa és újabban a Coltaine műveli ezt egészen frankón, sőt a Messa messa-menően a legfaszább újvonalas prog-doom cucc amit az utóbbi 10 évben hallottam. A Lowen hasonló húrokat pengetgetett, amire így első blikkre még azt mondom nem rossz mint atmospheric doom meöl, de aztán az énekesnőjük egysíkú / egyetlen dallamfekvésben mozgó énektémái miatt számomra érdektelenné vált. Visszakúsztam a bázisomra és próbáltam pihenni egy kicsit, miközben a háttérben a Deftones szállós témáit idéző Choke City igényes, nyugtató zenéje szólt.
A Lazarvs koncertjét nagyon vártam, rég láttam a srácokat. Utoljára az Akváriumban talán, huhhh, az sem most volt, szóval rettentő kíváncsi voltam, hol tartanak meg, hogy mi változott bennük. Nem akarok ismét ömlengeni, nem akarok agyba-főbe dícsérni senkit, mert akkor, most itt kb. 3x olyan hosszan tudnám ecsetelni, mint a Descartes A Kant esetében, hogy a Lazarvs Magyarország, sőt itt lassan a környék, legjobb sludge metal zenekara és pont. A kemény munkának beért a gyümölcse. A Fekete Zaj legbarbárabban / legdurvábban / legcsodálatosabban megszólaló METAL koncertjét adták a fiúk. Én még honi csapatot nem hallottam így megszólalni. Komolyan mondom. Túl vagyok pár száz, sőt lehet több ezer koncerten, ha jobban belegondolok, van viszonyítási alapom. De a Lazarvs egy másik kategória. Másik ligában játszanak ezek a kedves úriemberek. Ahogy elnéztem, az állandó turnézás megtette a hatását, olyan rutinra tettek szert, amit nem vehet el tőlük senki, és ez érződött is a játékukon. Lukács Laci barátommal beszéltük, hogy erre nem tudsz mit csinálni csak egyetlen dolgot: bólogatsz. Aztán hazamész, sírsz a sarokban kukoricacsutkára térdepelve, majd elégeted máglyán a hangszereidet. Köszi Andris, Makkos és Attila, hogy ezt az érzést végre veletek is megélhettem.
A Lazarvs után nem sok értelme van amúgy fellépni, ezt is megfejtettük, talán egy Cannibal Corpse vagy Morbid Angel nagyságú szónikus fegyverrel lehetne újabb pusztítást végezni, mással nem nagyon. Ennek ellenére a Deltán a volt Amenra basszeros, Tim De Gieter és zenekara, a kétszemélyes Doodseskader kezdett. Lassú, kísérleti sludge, sok furcsa de passzoló elemmel, kicsi elekronikával fűszerezve. Egészen egyedi amit csinálnak ezek a srácok, (Tim mellett Sigfried Burroughs dobol) nem nagyon hallottam még ilyesmit, de a hangulata megfogott. Lehet, hogy gyengébben / halkabban szóltak, de a feeling meg a keserűség, a fájdalom és a düh keveréke így is átjött. Nem nagyon fogtam fel sajnos, hogy mikbe vannak, mert a Lazarvs annyira megsemmisített, hogy nem tudtam mire figyeljek, azon kívűl, hogy csak befelé bambán. Nagyon-nagyon remélem, hogy a Doodseskader majd egy saját koncert keretén belül is fellép majd nálunk, a Dürer Kert nagytermét lehet még nem töltené meg (majd idővel), de egy A38 hajóteraszt már annál hamarabb. Ahogy olvastam a beszámolókat meg kommenteket, nagyon sok pozitív visszhangja volt a fellépésüknek meg célba ért a duó üzenete, volt visszacsapódása az emberekben.
A Heedless Elegance formációját idáig csak lemezen hallottam és mindig is kíváncsi voltam rájuk, ezért belenéztem az ő performanszukba is, ha már felléptek az Osztálykiránduláson. Remek sound, energikus és profi előadásmód, a régebbi dalok mintha jobban szakítottak volna, a durvább, groove-osabb death metalt súroló részek nekem azért jobban adták a flash-t. A mostani számokkal sincs semmi gond, énekesük Konter Samu sokkal bátrabban és változatosabban vokalizál mint a kezdetekkor, ügyes a srác, minden stílusban otthonosan mozgott. Azon agyaltam, hogy ők vajon hanyadik olyan magyar együttesünk lehet, aki ha nem itt születik, hanem mondjuk kicsit odébb, mondjuk Olaszországban, Németországban vagy esetleg Svájcban indul el az a bizonyos karrier, meg kezd gurulni a szekér, akkor, hol tartanának most. Be kellene-e még menniük a civil munkahelyükre, be a gyárba gályázni vagy bármit is melózni, vagy tényleg azt csinálhatják, amihez igazán értenek és őszintén is szeretik csinálni? Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan magyar bandánk van – és nem a mainstreamről beszélek – aki tudtommal elérte ezt a státuszt. A többiek meg kitartóan küzdenek – egyszer mindenki eléri a célját.
A Fanyűvőn a Thy Catafalque koncertje zajlott amikor visszatértem a büfésorra. Egy Lazarvs + Doodseskader + Heedless Elegance kombó után nem sok ingerenciám maradt, hogy aktívan figyeljek, meg valahogy most nem érintett meg annyira Kátai Tamás zenéje, hogy lélekben ott legyek a fellépésükön. A totális metal destrukció állapotába kerültem és benne maradtam hosszú-hosszú percekig. Máshol jártam már rég, a gondolataimba bolyongva, majd egy furcsa ötlettől és a moszkító-koktél hatásától újravezérelve, a Kilátónál kötöttünk ki, hogy a Törzs műsorába belenézzünk. Náluk is szépen beindultak a dolgok: az a neves Pelagic Records szerződtette le őket, amelynek olyan bandákat köszönhetünk mint a The Ocean, Earth Ship, NYOS vagy a Glassing, csak hogy párat említsek. A legváltozatosabb progresszív rock / metal kiadónál vannak jelenleg, ott jött ki májusban a legutóbbi albumuk, a Menedék, ebből kaptunk most ízelítőt. Nagyon szerethető amit csinálnak, sőt, eléggé ritkaságszámba megy még mindig ez a stílus itthon. Utaztató, instrumentális post-rock, befelé figyelés, meditációhoz hasonlatos, amit a Törzs triója létrehoz lemezen és élőben egyaránt. Sokszor volt hozzájuk szerencsém, most is elvarázsoltak, mindig egy picit más tónust / színt hallok / látok ki a zenéjükből és mindig kellmes élménnyel gazdagodom.
A Törzs után még sikerült a Böiler koncertjének kb. a felét elcsípni. Sosem hallgattam őket, de amióta Makkos a formációban dobol, illetve Riger János énekes / gitárossal láttam egy komolyabb interjút, ez meghozta a kíváncsiságom a zenéjük iránt. Nem pont az én világom amit nyomtak, de az feketén-fehéren átjött, hogy ez ízig-vérig punk. Pontosabban punk áztatta rock and roll, melyben Riger János élete és őszinte sztorijai elevenednek meg a Böiler dalain keresztül. Neki van mit mesélnie az biztos. Nem ismertem a számokat, de 1-2 nóta után totál elkapott a vibe, az a pár akkord pont elég, a refrének ülnek – rengetegen gyűltek össze amúgy a Fanyűvő előtt és velük együtt énekelték a szövegeket. Makai László visszafogott de ugyanakkor precíz és erőteljes játéka sokat hozzátett a hamisítatlan Böiler-feelinghez. A Kurvára bebaszunk – kibaszott nagy bebaszás lesz című slágernél a régi, füstös késdobálók elevenedtek meg lelki szemeim előtt, amikor Szentes még a végtelen kiskocsmák városa volt. Remélem látom még őket.
A hangulatos, sodró black metalt játszó Haenesy szintén a Kilátó színpadán lépett fel, úgy tudom második koncertjüket adták a megalakulásuk óta. Rendes zenekari felállásban adagolták a fekete súlyt, nagyon sajnáltam, hogy aznap este a hangzás nem az ő oldalukon állt. Pedig rengeteg mély, atmoszférikus elem is van a zenéjükben. A dobhangok túlvezérelve elnyomtak szinte minden hangszerest, a gitárost leginkább, a vokálok meg full elvesztek a mixben. Úgy kellett koncentrálni, és együtt figyelni a látképet, hogy Pap Márton vokáljai tényleg ott vannak, ahol. Mintha több layer lett volna az éneken, jóval távolabbról és messzebbről szólt mint maga a zene. Nem hinném, hogy ez szándékos lett volna, vagy a fiúk hibája, de ha legalább az énekre adtak volna kicsit, akkor élvezhető lett volna, ez az amúgy zord összkép. Hallatszódik, hogy magabiztosak a hangszereiken, a dobosuk végig pontos volt, még az aránytalanságok ellenére is. Bízok benne, hogy látom még őket élőben, ugyanis ígéretes csapat a Haenesy a honi black metal térképen.
Fotók: Bodnár Márton
A High Parasite volt az est fénypontja a Fanyűvőn, sajnos náluk sem volt toppon a sound. Aaron Stainthorpe énekes, aki amúgy meg egy élő legenda, a My Dying Bride lélekhangja, még mindig karizmatikus frontember, összetéveszthetetlen stílussal. Vokáljai kilógtak a mixből, a hangszeres oldal meg kissé aránytalan volt, de még az élvezhetőség határán belül mozogtak, szóval kicsit elvonatkoztatva okés volt. A My Dying Bride-dal jelenleg hadilábon álló Stainthorpe új búfelejtő formációja ez, nem tudom mi húzódhat a háttérben, hogy Aaron kivált az anyazenekarából ennyi év után. Úgy gondolom nélüle, NINCS és NEM is létezik igazi My Dying Bride, pótolhatatlan figura. Valahol a High Parasite kapcsán pedig azt érzem, hogy mivel Aaron még mindig nyughatatlan lélek, keresi a megoldásokat, azokat a csatornákat ahol kifejezheti magát és létrehozhatja hozzánk szóló őszinte művészetét. A High Parasite hasonló „outlet of feelings” szerintem. Az, hogy Aaron-nál mennyire váltja be ezeket a hozzáfűzött reményeket ez a friss fromáció, talán majd az idő bizonyítja.
A High Parasite a gothic rock / metalt keverte a lassabb dallamos death elemekkel, nem fogott meg annyira mint a MDB, nem is nagyon tudtam hova tenni. Aaron vokáljai szignifikánsak, még a nagyobb hangerő ellenére is, azért ott volt benne a feeling / karakter.
A Telepathy műsorára voltam még kíváncsi, meg bevallom őszintén a Psychedelic Rainbow Warrior Peace Force is régi kedvenc, a kérdés csak az volt, kíhúzom-e hajnali 2:30-ig. (A válasz: igen, ki.) A Telephaty szintén a Pelagic Records roosterébe tartozik, nevük valahogy a kanadai Zaum kapcsán maradt meg bennem. Nagyon rég hallottam őket. Instrumentális sludge metalt dundiznak a brit srácok, filmszerű tájképeket festenek zenei eszközökkel. Egészen kellemes volt, amit élőben megmutattak magukból, de, és itt is sajnos ott van a de: a sound nem volt tökéletes nálunk sem. Alapjában véve hibátlan mind hangzásilag mind előadás szemponjából amit csinált a Telepathy, de a spéci sampleres részek és a külsőleg takkra belejátszott hangminták zavaróan hangosak voltak, teljesen szét…vitték a mozidat. Kb. 3-4 számot végigszenvedtem így, hátha megjavul címszóval, de nem, jött az aránytalanul hangos sampling és elvette a kedvemet az egésztől. Nincs türelmem már ehhez. Heavy Cinematic Instrumental – kiválóan hangzik és imádom is az ilyesmit, de ebben a formában pont nem.
Csalódottságomban a Delta felé vettem az irányt, ugyanis Quixotic kezdte meg dj-setjét. Párszor volt már hozzá szerencsém, szimpatikus figura, remek tánczenével. A mostani setje kiválóan illett az este ívébe, sikerült némi extra testmozgást is belevinnem a színpad előtti passzív ácsorgáson kívül. Sikeresen átfordultam valahogy a holtponton, már csak a Psychedelic Rainbow Warrior Peace Force volt hátra.
A PRWPF duója visszatérő fellépőnek számít a Zajon, a hajnali kezdés ellenére is jó páran összegyűltek a Delta elé. Talán a hűvös, vagy az aznapi brutális program vagy a harmadik napja tartó fesztivál flash tehet arról, hogy annyira nem éreztem átütő, önfeledt szórakozásnak a PRWPF setjét. Fura ez, mintha megérezték volna a fiúk is ezt a fajta nyomottságot, enervált mivoltunkat. Mintha egy tükröt tartottak volna elénk. Tuti telepaták. Vagy ufók. Az biztos, hogy negyedjére láttam őket, engem ez a performance nyűgözött le a legkevésbé, de nincs ezzel semmi gond.
Alvás van, megjöttek az álommanók.
NEGYEDIK NAP – vasárnap
Miután a kedves és aranyos erdei álommanók, odaértek a sátramhoz, olyan hajnali 5 körül, úgy 4-5 óra kevésbé intenzív alvás után, mondhatni újúlt erővel pattantam ki a kuckómból. Az utolsó nap eseményei következnek, és mint tudjuk a lemenő napnak is van ereje. De még milyen!
Ismét erősnek ígérkezett a vasárnapi felhozatal, ezért azon voltam, hogy minél több kiszemelt előadót meg tudjak majd tekinteni. Tök érdekes ez amúgy, mindig amikor írom a Zajos beszámolókat, miközben készül, olyan mintha újraélném azt, hogy ott voltam. Teljesen más tudatállapotba kerül ilyenkor az ember, olyan mintha újra a sástói kempingben lennék. Teljesen más az ottani légkör, mint amikor hazaérkezik az ember az Alföldre. Ezért is szeretjük.
A zenén kívűl próbáltam még más kultúrát is magamba szívni a délutám, így Laky Gergely csodálatos metszeteit nézegettem a BBM Placcon. A Fekete Metszetek mind kézzel készültek, maga az egész technológia handmade, sőt a papírokat is, amin a nyomatok vannak, ők készítik. Lenyűgöző. A két erdei tárlat – Az Éjszaka Őrzői és a Vágtázó Erdő (VHK 50) mellett mint kiderült, volt egy negyedik is, a Backstage-ben. Kővári Lili: Koponyamély, Bordamély című kiállítását lehetett megnézni. A fényképek alapján nekem tetszenek a hölgy festményei, remélem lesz még alkalmam élőben megnézni őket.
A másik dolog amit a fesztiválon észrevettem, hogy mennyire gyorsan telik az idő. A regenerálódási etap után jött egy gyógysör, majd tartalmas ebéd és újabb biztonsági rápihenés, hogy bírjam az estét. Miközben azon tűnődtem a sátramban, hogy végre nem ázunk bőrig mint tavaly és azelőtt sem a Mátrában, meg, hogy végre klappol minden, már a soundcheck-et hallottam az Osztálykirándulás felől, ahogy erdei manókat megszégyenítő módon süvölt az énekes. A Camille Corot lőtte be a cuccot épp, punk-screamo / gyors HC keveréke amit a brigád játszott, ki is pattintotta a csipát a szemeimből. Szimpatikus muzsika, az Another Way ugrott be róluk, ügyesek voltak, a fastcore-ba nyúló részek széles mosolyra húzták a szám.
A Camille Corot után ledőltem bő fél órára, majd arra eszméltem, hogy kalapál a fejemben a tuka-tuka, a villanygitár mennydörög és máris színpadon termett a pizza-thrash / crossover Killer Sick zenekar. Az ifjú titánok most sem vettek visszább a lendületből, nyomták a gyors thrash metal darákat, ami a csövön kifér, megalkuvásnak nyoma sincs. Az ananászt továbbra sem szeretik kedvenc olasz ételükön (én imádom) írtak is egy dalt erről. A Deicide előtt láttam őket először, ott is ilyen rutinosak voltak, jól kommunikáltak a közönséggel és kerek kis produkciót tettek le a true thrash metal asztalára. Most is azt mondom, hogy nagyon érik az a nagylemez, a kérdés csak az, mikor fog végre megjelenni.
Random pick következett: nézzük meg ki is az a Cibi, méghozzá a Deltán. Kérem alássan, classic hip-hop, mai, dallamos, modern zenei köntösben, ami mostanság pörög itthon az underground rap berkekben, Beton Hofi, Bongor, 6363, NKS, Bobafett, csak pár név, amihez közel áll a Cibi zenéje. Vagy legalábbis ha ezeket kamázod, akkor a Cibi is tetszeni fog. Oké, ő nem azzal a keményen odamondogatós attitűddel van megáldva, szofisztikáltabban tolta, de frankón kimondta amit gondol. Óriási pozítív vibe-ok áramlottak le a rögtönzött tetejű színpadról, amit akkor épp javítottak valahol (a Delta-ponyvát ugyanis kicsit megtépte a szél) de ez nem vont le semmit a feelingből. Nagyon frissnek és üdének hatott, amit a Czibulka Dávidék csinálnak (MC + DJ felállásban, meg volt featuring is), nekem megnyerő volt ez a stílus. Jók az alapok, jók a beatek és jó a szöveg. Remélem még találkozunk, mert az uccsó pár trackre értem csak oda.
A szemközti Fanyűvőn a viking-kosztümös, Heilung-ot idéző Eihwar delejezte a tömeget. Neo-viking / pagan elektrót írtak mint műfaj, némi kutakodás után ezt dobta a gép, (nekem is ez jött le) én ott nem nagyon tudtam ezt hova tenni. Egyrészt a gitároson / doboson a lovagmaszk egyáltalán nem adta be, meg az elől sámándobbal a kézben táncoló és állatkoponyát viselő fronténekesnő is nekem kissé erőltetettnek tűnt. Másrészt elment mellettem a produkciójuk, meg ha ilyesmit szeretnék hallgatni, arra pont ott van a már említett Heilung. Elhiszem, hogy ez valakinek tetszik, meg látja benne a spirituszt, meg, hogy mostanában ez egy piaci rés meg minden, nekem ez sajnos édeskevés. Egy nagyobb volumenű éjszakai fellépésen, hatalmas tüzekkel meg spéci fényekkel lehet nagyobb hatással lett volna rám a franciák műsora, így nekem megmaradt sima PC-játék zenének. Sorry.
Három bandát vártam vasárnap leginkább, pontosabban négyet: Bong-ra, Wayfarer, Stoned Jesus és Inter Arma. Az Inter Arma volt kiírva 19:30-ra, így gyors fel is készültünk (lélekben) a totális destrukcióra. A hatás nem maradt el: az amcsi kvartett jött, látott és győzött. Legyalultak mindent és mindenkit. Földdel egyenlővé tettek bennünket. 2010-ben robbantak be a Sundown albummal, viszont én csak később, a Sky Burial és a Paradise Gallows lemezek idején figyeltem fel jobban rájuk, aztán nálam valahogy a feledésbe merültek. Tudtam, hogy eszméletlen súlyosak tudnak lenni, főleg, hogy nagyon érdekes kereszmetszetében gondolkoznak a különböző műfajoknak. Meg, hogy szeretik a komplex számszerkezeteket. Adott egy borzasztó nyers, sludge / post-metal keret, amibe néhol hihetetlen atmoszférikus, tájképfestő részek jelennek meg, de az alap valójában zsigeri death metal black metal elemekkel. Olykor grind ütemek is vannak. Emellett némi egyediség is tetten érhető az Inter Arma repertoárban, azt nem mondom, hogy ők találták fel a spanyolviaszt, meg, hogy hihetetlenül újító amit csinálnak, de még némi experimentalizmus is belefér a részükről. Maga a koncert kibaszott súlyos volt, véresre horzsoló gitárokkal, mániákus dobossal (jóízűen lőtte a söröket emberünk két kiállás között) és egy rendkívűl szuggesztív énekessel az élen. Annyira jól esett látni ezt az öt, nagydarab, szőrös, headbangelő amcsi fószert, ahogy lassú, apokaliptikus muzsikájukkal módszeresen megsemmisítenek bennünket. T. J. Childers minimalista dobfelszerelésén bemutatta (egy felső tam, oldal tam, pergő, nagyláb, három beütő, ami inkább ride, lábcin, ride meg egy crash) hogyan kell morbid angyalokat idézni, amikor a kétlábgépes részek egybeolvadtak Steven Russel és Trey Dalton sziklaszilárd riffjeivel. Basszerosuk Joel Moore bőszen pengetett, vokalistájuk pedig vesébenéző tekintettel bírt, amikor épp nem akadtak fel a szemei. Mike Paparo ízig-vérig frontember, brutálisan változatos énekhanggal, nincs semmilyen fellépő ruha vagy maszk / csuklya rajta, max. pólót cserélt miután szétizzadta magát a pusztító szeánszuk alatt. Teljes átszellemülésben nyomta. Lehet ezt így is csinálni és működik. És az Inter Arma nagyon is működött, gyakorlatilag szétvitt bennünket mint valami becsapodó légvédelmi üteg, nem volt menekvés előle. Bombatölcsér tátongott a fellépésük után. Bármikor újra megnézném őket.
A Gire hangolt a Deltán, de annyira telítődtem az Inter Arma sötét monumentalitásával, hogy csak nagyon lassan tudtam a műsorukba bekapcsolódni. Nagyon szépen szóltak, volt benne dög, legelőször életemben a Jate Klubban láttam őket, asszem a Katatonia előtt, még Szegeden. Húúúúh, az sem most volt. A Gire egy zenei kuriózum, Kátai Tamás, Kónya Zoltán és Hermann Balázs zenekara még a hősidőkből, amely feloszlott 2007-ben, majd 2022-ben újjáéledt. Az első koncertjüket itt adták a Fekete Zajon, még 2022-ben, a black metalt játszó Ahriman setjének a végén csendültek fel először 15 év után a Gire szerzemények, az egybegyűltek legnagyobb örömére. Úgy gondolom máig van, vagyis lenne igény a Gire zenéjére, sokan szeretik őket, nem tudom, hogy tervbe van-e véve egy új nagylemez. Az biztos, hogy aki kihagyta a Zajos fellépésüket, az most bepótolhatja Szegeden decemberben.
A Tudósok műsorába is szerettem volna belenézni, ezért magam mögött hagyva a Gire-t, a másik színpad felé vettem az irányt. Dr. Máriás és zenekara még mindig szórakoztató, meghökkentő, elgondolkodtató, nagyon is szerethető ugyanakkor rendszerkritizáló és szarkasztikus / ironikus. A csapat továbbra is iszonyat feelinggel tolta a szaxofonos funky groove rockot, remek hangzást kevertek ki nekik, a Gyere be a diszkóba rigmusaira sétáltam be épp. Ennél jobb belépőt nem is kívánhatna magának az ember. (Heha.) Az összes slágerüket eljátszhatták szerintem, hozzáteszem én csak a végét tudtam elcsípni.
Útközben aztán kiderült, hogy az ukrán nemzetiségű, azon belül pedig a Kijev városából származó Stoned Jesus nem tud időben megérkezni a fesztiválra, mivel problémák merültek fel a reptéren / határon, nem érkeztek meg a cuccaik ha jók az infóim, meg volt valami logisztikai bukfenc is emellé. Ez némi aggodalomra adott okot, hogy vajon ideérnek-e tényleg, kicsit rezgett a léc. Aztán valahogy varázsütésre, az amerikai Wayfarer zenekar, volt olyan rendes és helyet cserélt velük a line-upban. Később kezdenek. Így kaptunk az arcunkba epic szélvész black metalt melyet a western hősök világa ihletett. Bevallom őszintén, azt az infót, hogy “cowboy black metalt” játszik a denveri négyes – csak megjegyzem a Primitive Man is Colorado államából való, Denverből – annyira nem győzött meg. Csupán a nevüket hallottam idáig, ez egyetlen kósza reménysugaram az volt, hogyha már a kedvenc death sludge trióm onnan való, akkor az annyira nem lehet rossz. És láss csodát, a Wayfarer tényleg érti a dolgát: olyan minőségi és igényes muzsikát toltak le aznap este, amibe ha akarok, se tudok belekötni. Atmoszférikus black metal a játékuk neve, hosszabb lélegzetvételű számok, és igen, vannak kifejezetten country-t és western filmeket idéző dallamok is a zenéjükben. Amennyire bizarrnak hangzik elsőre ez az egész, olyannyira tudott működni a valóságban: ezek a tipikus kavboj melódiák remek összhatásban voltak a cséphadaró black metal tematikával. Életemben nem gondoltam, hogy lehet ilyet csinálni, nagyon úgy tűnik, hogy a fekete fémzenébe gyakorlatilag minden egyéb más műfaj integrálható – anélkül, hogy felkavaró és pusztító jellegét elveszítené. Furcsa dolgok ezek. A keménykalap és metal-galloppozás megvolt, a szájharmónikát meg a lasszózást viszont hiányoltam, meg egy Ennio Morricone-féle grandiózusságot, de nem akarok telhetetlennek tűnni, meg amúgy is viccelek. A Wayfarer élő zenei ereje remekül tudott működni ezek enélkül is.
A Bong-ra nálam egy réges régi szerelem. Először a Süssfelnapban láttam Jason Köhnen (akkor még) egyszemélyes projektjét a Venetian Snares-szel együtt, volt ennek lassan vagy 20 éve. Repül az idő… aztán így szólóban még vagy kétszer-háromszor, tavaly pont itt a BBM Placcon, aztán ebben az új verzióban már az A38 tetőteraszán találkoztam vele, ott a Couch Slut előtt nyomták a könyörtlen indusztriális sulykolást. Fontos megjegyeznem, ez nem az a breakcore / ragga-jungle Bong-ra aki a kezdetek kezdetén volt, ez valami teljesen más, igaz egyes aspektusaiban megőrizte kezdeti személyiségének bizonyos jeleit / mintáit. Anno a Couch Slut előtt azon morfondíroztam, hogy nincs toppon a hangzás, nagyon egybefolyt a sound, pedig az új album, a Black Noise egészen durvára sikeredett. Az biztos, hogy csak többszöri hallgatás után bontható ki jobban ez a lemez, egy koszos / aránytalan sound csak megnehezítené a dolgunkat. A Deltán kezdték meg az ipari nyomasztást, egy ideje trióban, két honi gitárossal, Kovács Attilával és Fogl Botonddal kiegészülve. Végre kihallottam mindent, minden layert, effektet, mélységeket és apró, háttérben megbújó ötleteket. Eddig, számomra ismeretlen terek nyíltak meg, teljesen magába szippantott az a fekete örvény, amit a Bong-ra generált a Black Noise azaz a Fekete Zaj dalaival. Sokkal több van bennük, mint azt elsőre gondolnánk – persze a zsére lehangolt gitárok sem könnyítik ezt meg, de ehhez a lélekgyilkos, rideg, gépies zenéhez ez illik. Ha emlékeim nem csalnak, a Bikini Bandits-ról át lett menekítve pár riff, amit most egy sokkal pusztítóbb elegyben hallhattam vissza, sőt, a breakcore világból is át lett menekítve pár elem, amit eddig nem vettem észre. Ha maradnak ezen a vonalon – a Godflesh útján mozog a konvoj – és mellé behoznak bátran ilyen részeket, akkor én meg vagyok véve kilóra. Mondjuk már így is. Nagyon remélem, hogy nem ragadnak bele ebbe a sűrű, olajos, ipari mocsárba, mernek innovatívak lenni, tőlem lehet benne cybergrind, (nem, nem a Deathstorm őrületére gondolok) meg ragyoghat a Red Harvest hatása is, csak ne álljanak le az alkotásban.
A Bong-ra után volt egy szűk negyed órám, hogy végre éjszaka is megtekinthessem a két erdei kiállítást. Szavakba nem önthető, amit ott tapasztaltam, először a Horsa Zsuzsi grafikáit tekintettem meg, nagyon aprólékos, szépen kidolgozott illusztrációk, különböző lények voltak megvilágítva zöld fénnyel. Az igazi hatást azonban a Vágtázó Erdő (VHK 50) adta: ezek a furcsa gallyakból állított totemek és az ősi jelekkel telefestett molinók valami olyan régi világba repítettek vissza, ami egyszerre volt archaikus és mai. Mintha egy barlangban álltam volna, de a szabadság teljes érzetével a szívemben, barlangrajzokat nézve egy fáklya fénye mellett, látván egy ősi kultúra kibontakozását, ahogy a szemeim előtt halad a történet, stációról stációra. Hatalmas élménnyel gazdagodtam, és miközben magamba szívtam ezt az erőt, a nagyszínpad felől kezdtek beszűrődni a Stoned Jesus soundcheckjének a hangjai. Mennem kellett, ennek pedig pontosan így kellett történnie, szinte sorszerűen.
Úgy tértem vissza a fesztivál területére, mint aki hipnózis alatt van, a Stoned Jesus ugyanis nagy sivatagi varázsló hírében áll. Igazából, tudatom legmélyén meg úgy voltam vele, hogy megvolt a kiteljesedés, elrontani meg elvenni tőlem ezeket az élményeket nem lehet. Azon agyaltam, hogy miként lehet überelni vagy megfejelni az eddigi fellépők teljesítményét, ha csak a mai vasárnapot veszem alapul. Nem tudtam mire számítsak. A Stoned Jesus egyetlen albumát, a Seven Thunders Roar-t ismerem csak, azt is felületesen, háttérzenének volt párszor berakva. Aztán ott álltunk ismét a Fanyűvő előtt, kedves barátommal Lukács Lászlóval és megtörtént a szónikus varázslat. A Stoned Jesus ahogy belekezdett a műsorába, azonnal tudtuk, hogy ez maga lesz a mirákulum, egy utazás a misztikus dűnék és okkult pszichedélia világába. A Stoned Jesus nevéhez méltóan, stoner / desert rockot nyomott, abból is a full minőségi fajtát. Black Sabbath, Sleep, Kyuss, Fu Manchu, néhol Sons Of Otis keveredett, az amúgy egyszerűnek tűnő, de rettentő trükkös / páratlan ritmusokat is felvonultató muzsikában. Egymásra néztünk, majd a zenekarra. Meghatódtunk. Tanítani jöttek. Megmutatták, hogy, igen, srácok ezt valójában így kell csinálni. Hidegrázás. Olyan dalszerzői érzékkel rendelkezik ez a trió, amihez foghatót nem nagyon tapasztaltam még, pedig sok hasonló bandát láttam már élőben. Igor Szidorenko (gitáros / énekes) mesélte, hogy a legtöbb daluk a szerelemről szól, kaptunk egy új nótát, a Shadowland képében, meg volt közönség-énekeltetés is. A vokálokat felváltva meg egyszerre nyomták, Szergej Sljussar basszusgitárossal egyetemben. Dobosuk, Viktor Kondratov pedig egy hús-vér metronóm. A műfajhoz mérten mega-slágerekkel árasztottak el minket. A Black Sabbath halhatatlan ikonjára, az Ozzy Osbourne-ra való méltó megemlékezés, egy hosszú, csoportos kiálltásban csúcsosodott ki. A Stoned Jesus profi módon cerebrálta az egész fellépést, enerváltságnak vagy kedvtelenségnek nyoma sem volt. Külön szeretném megjegyezni, hogy itt minden csak és kizárólag a zenéről szólt, minden olyan dolgot, ami a mai világában történik és emberek millióinak a lelkét mérgezi, manipulálja, és kihasználja, azt kívűl hagytuk, azon a bizonyos ajtón kívűl.
Sem ürességet, sem szomorúságot nem éreztem, hogy közeledett a fesztivál vége, pedig már reggel éreznem kellett volna a kiégés és depresszió súlyát a vállaimon, hogy egyszer minden elmúlik. A jó is és a rossz is. Ennek az előjeleit már látnom kellett volna. Random bolyongás vette kezdetét az est hátralevő részében, így akadtam bele a Deltán fellépő Vonal_64 hálójába / setjébe. Modern tánczene vette kezdetét: lakossági breakcore, IDM, drum and bass, könyökemelgetés, pici révülés, kötelező jellegű dubstep, meg minden ami annyira nem trendi mostanság a gépzenében. Kellemes volt a mischung, barátkozós, lábbal ütempattogtatós és el lehetett rá mozizni. Kicsit közelebb merészkedtem a Deltához, szépen megdörrent a hangcucc, én mondjuk sokkal több breakcore-t, IDM-et és glitch-et majd a végén downtempo-t viseltem volna el ebben a késői órában, de nah. Remek érzékkel voltak összeválogatva amúgy a trackek. Olyan hajnali 3 és 4 között végül feladtam, szóltak a pomogácsok, hogy aludni kéne Zoltán, úgyhogy az utolsó taktusok már az álmomba szövődtek bele.
Utólag visszagondolva, az egyik legszebb, ha nem a legszebb nyári élményemmé kerekedett ki az idei Fekete Zaj. A Zajos fotóalbumokat nézegetve még jobban megrohantak az emlékek, megelevenedtek az ott átélt közös pillanatok. Sokkal színesebb és nagyobb maga az egész rendezvény, mint amit most itt bemutattam, amúgy meg képtelenség mindenről írni, ezen ott kell lenni. Tavaly filóztam, hogy kihagyom a mostanit, de már itt rájöttem, az első napon, hogy hatalmas hiba lett volna.
Szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem mindenkinek az áldásos, önzetlen munkáját amit ezért a közösségért és magáért a fesztiválért tett, legyen szó szervezőkről, zenészekről, fotósokról, önkéntesekről, a büféket / italpontokat üzemeltetőkről, a színpadmesterekről, hangosítókról, a háttérben serényen dolgozó emberekről, és végül de nem utolsó sorban a kedves közönségről, mert nélkületek nem volna Zaj.
Úgyhogy: jövőre találkozunk, ugyanúgy, ugyanitt!
Írta: MZ
Fényképek: Bands Through The Lens
