Ismét eltelt egy év – vagyis mégsem. Amióta Fekete Zaj fesztiválozok, azóta él bennem egy furcsa érzés, hogy szinte látom magam előtt az idő múlását, képek formájában, ahogy az a sok-sok emlék előbukkan a szürkés-lila ködből. Arra gondolok, hogy maga a Zaj, olyan mint, egy jelzőtorony az óceánjáróknak, vagy amolyan jelzőkő lehet a vándoroknak, mindig ugyanott találod a helyén és nemcsak az idő múlására emlékeztet, hanem fontos szerepe van.
Pár héttel hamarabb kezdődött a 4 napos erdei banzáj (július 31 és augusztus 3 között zajlott), emiatt pár dolgot újra kellett terveznem, de az élet már csak ilyen. Remek szokásomhoz híven, sikerült egész napos meló és kőkemény 3 óra alvással nekiindulni a több órás útnak, hogy végre a bejárattal szembe tudjak lehuppani, hullafáradtan, a sástói kemping egyik árnyékos fája alá. Hű társam a szomjoltásban – egy BYM Bright Lies – megadta a kezdő löketet, majd beslattyogtam a karszalag felvétele után, enyhén eufórikus állapotban, hogy végre itt vagyok ezen a szent földön.
Program tekintetében súlyosabbnak ígérkezett az idei felhozatal, több fémmel és még több zajjal a tarsolyban, ugyanakkor sokat színesedett a nem zenei oldal is, csak, hogy egyet említsek, volt varjúsimogató, amit balszerencsémre kihagytam, pedig csak jobban figyelnem kellett volna (mondjuk kimosni a csipát) és kivárni a sorom A varjak és mi standjánál. Nagyon – nagyon remélem, hogy jövőre is jönnek és ezt pótolhatom.
Némi kajálás majd biztonsági alvás beiktatása után fejest ugrottam a csütörtöki line-upba és hagytam magam sodródni a Zaj-árral.
ELSŐ NAP – csütörtök
Erős kezdés. A Cold Contrast kellemes darkwave hangjaira ébredtem fel, mint kiderült ők kezdtek az Osztálykirándulás színpadán, míg a másikon, a Fanyűvőn a Sonya lépett fel. Fáradtan bolyongva majd felfrissülve némi ital+kávé kombó elfogyasztása után az Artur koncertjébe botlottam bele. Még mindig üdén vibráló színfolt Török Dénes (basszeros / énekes) zenekara, nagyon ügyesek élőben, energikusak és fittek. Modern indie-rock ez kérem a javából, de nem túltolva az öncélú művészkedés irányába. Gődér Csabi cimborámnak köszönhetően olyan kafa hangzással lőtték nekünk a srácok a kúl kompozícióikat, amilyennek lennie kell. Kíváncsi vagyok mi lehet Dénes másik bandájával, a kísérletezősebb / elektronika alapú Splitmold-dal, simán el tudnám őket itt képzelni, illenek ebbe a mátrai miliőbe.
Az igencsak beszédes nevű, amerikai Sleepytime Gorilla Museum kezdett lassan a nagyszínpadon, ha jól tudom ez az első magyarországi fellépésük. Hol is kezdjem? Avantgárd a köbön. Ha láttál már vad kinézetű zenekart még vadabb zenével, akkor ők azok. A SGM art-prog-rock kollektívája semmihez sem hasonlítható, talán úgy tudnám körülírni őket mintha a Primus és a Pink Floyd közös tanyáján nevelkedtek volna, amihez adjunk hozzá lehetetlen, egy-téma-egyszer számszerkezeteket meg klasszikus zenét és társítsuk ezt némi Björk ihlette teátrális megvalósítással / imidzzsel. Bizarrnak hangzik – az is, maga a performanszuk pedig csak a Mike Patton-féle Fantomas / Mr. Bungle skálán mérhető. (10/8.1) Ehhez hasonló, agybarázdasimogató muzikális őrületet rég tapasztaltam élőben, amúgy fantasztikus és egyben frenetikus koncertet adtak. Sikerült úgy bekapcsolódni a zenei folyamukba, hogy alig ismertem tőlük bármit, konkrétan a Zajon fedeztem fel őket. Külön érdekesség, hogy spéci hangszerkkel álltak ki, volt egy bemikrofonozott (!?) dupla mosdókagyló is a ritmusszekciós / multi-instrumentalista emberke körül, illetve egy átalakított féllétra a basszerosoál, ami extra-bézgitárként funkcionált. Lukács László barátommal azon tanakodtunk, hogy vajon a reptéren át hozzák ezeket a cuccokat (“Mi van a feladott csomagjukban? Semmi, csak egy mosdókagyló meg egy létra.”) vagy a helyi Ikeában vásárolnak be mindig és az van random szétbütykölve. Who knows?
Nem sokkal később a Deltára berepült a Denevér, majd ultrahangjaival odavonzott bennünket. A chilei-magyar koprodukció táncolós dream pop / darkwave muzsikát nyomott, dereng, hogy láttam már őket élőben, de homályosak az emlékeim. Egészen kellemes vibe-ok áramlottak a Deltából. Részemről újabb folyékon revitalizáció következett, majd lecammogtam az Osztálykiránduláshoz, ugyanis a Grand Mexican Warlock lőtte be épp a soundot kedves Csabi cimborám segítségével, nagyon rég láttam már a bandát. Sajnos a Have A Nice Life is pont ekkor kezdett a nagyszínpadon (fákk), így finoman őrlödve a kétségek között, nem tudtam végig maradni, pedig a GMW nagyon frankón legyalulta az arcunkat szép simára. Kiváló hangzás, energikus előadásmód, Undos remekül énekel, a durvább screamek néha kizökkentették az embert abból a űrben levegő 70-es évek the Doors ihlette füstös pszichedéliájából. Kitettek magukért.
A Have A Nice Life szerintem megosztó csapat, számomra a szereted / nem szereted kategória, bizonyos berkekben viszont kultusz övezi. Nincs benne középút. Ha bejön ez a fajta depresszív, művészi merengés amiben az összes földi fájdalom egybeömlik, majd a zenészek testén és hangján keresztül kiprojektálódik full rád, akkor ez a te világod. Szeretem a fájdalmas és mélyenszántó, ugyanakkor inspiráló / motiváló zenéket, a Neurosis például ilyen, de említhetném a Cult Of Luna kollektíváját is. A HANL tele van elképesztő mélységekkel, az emberi lét súlya, összes nyomorúsága ott nyugszik Dan Barrett és Tim Macuga alapítók vállain. Hiteles figurák. Már egy ideje koncertképesek, kibővülve több taggal fellépésekhez, de eredetileg duóként indultak. Mondhatni ezer éve ismerem őket, még a Hammer Smashed Sound oldalán botlottam beléjük, aztán megjelent 2008-ban a Deathconsciousness. Nem semmi lemez, mai szemmel nézve is, és nem ma történt az biztos. Rendkívűl nehéz belekapcsolódni ebbe a szónikus áramlatba, ha nem ismered behatóbban a dalokat. Kb. az utolsó szekcióra értem oda, ebből 2 track elment mellettem, meg azt éreztem, hogy a GMW után ez a produkció mintha gyengébben szólna (…), illetve pluszban, még totál le is hozott az életről. Aztán az utolsó két szám, a Sisyphus meg az Earthmover, de leginkább az Earthmover megpendített bennem valamit. Máig nem tudom megfogalmazni miféle hangzat volt ez, de sajnáltam, hogy vége lett. Valahol tudom, hogyha a Have A Nice Life zenéje egy másik tudatállapotban talált volna be, akkor egészen máshogy fest a képlet.
A Jazzékiel fellépésére kíváncsi voltam, sosem láttam még őket, Jakab Péter (dalszerző / énekest) szólóban viszont már annál inkább, gyors szívembe is zártam, nagyon szeretem a dalait / szövegeit. Kivételes tehetséggel megáldott figura, földhöz-ragadt, nem tolakodó, nem az elszállt attitűd sugárzik belőle, hanem egy igazi-vészt látok benne. A Jazzékiel a nevéhez méltóan, füstös presszók, bárok hangulatát idéző, finoman jazzes / alt-rockos muzsikát játszik, nincs túlbonyolítva, nincs túltechnikázva se, a hangulat a lényeg, az viszont teljesen magával ragadó. Itt dobol amúgy a Grand Mexican Warlock gitárosa, Szabó Lackó, játéka letisztult, fifikás, jól esett hallani, ahogy hozza azokat at ütemeket. Ismét remek hangképet kaptunk az Osztálykiránduláson (ezért big respect ismét Csabinak) minden szépen és arányosan szólalt meg.
Nézzük mi van még mára: a No Space Showcase nekem fullra kimaradt a Kacsatónián, nem kicsit morciztam ezen, mint utólag kiderült, voltak frankó kísérleti elektronika csemegék, például a Mákó Rozi és ZEL.ζ is fellépett a Kilátó előtt, a félúton elhelyezkedő Kacsatónia színpadán. Bummer. Majd legközelebb!
Az est legnagyobb ágyújának a dörrenését vártam (meg egy diadalittas összeesést a sátorban) a csudamaszkos szemfénytévesztő Imperial Thriumphant formájában. A megalakulásuktól fogva, de leginkább a 2012-es Abominamentvm lemez óta kezelem fenntartásokkal ezt a zenekart. A korai yuppie-kritikus death metalból idővel átavanzsálódó Fritzlang – Necropolis ihlette disszonáns death-black káosszal szemezgető, taláros brigád sosem tudott érdemben meggyőzni. Valami itt nekem bűzlik és nem New York patkányhugyos utcái, eldugott sikátorjai miatt mondom ezt. Az egy dolog, hogy a három fószer megtanult ügyesen zenélni, ebben nem kételkedek, mindenki mestere a hangszerének. De valami akkor sem kóser. Oké – adjuk meg nekik az esélyt – nézzük meg mire képesek, mindenkinek adott a lehetőség, hogy bizonyítson. Szóval itt van ez a három aranymaszkos csávó Amerikából, klasszik trió felállásban, nagyszínpad, éjfél. Izgatottan várjuk, hogy a marcona death-black disszonancia szanaszét-szedje az arcunkat és, hogy ledöntsön a lábunkról a sound és megsemmisüljünk a kitekert hanghullámokban. Erre mit kapok? Olyan csoze, torz, aránytalan, erőtlen és kiherélt hangképet, amiben nincs gitár (!!!) a basszus össze-vissza döng, a dob (nagylábdob kuka, a tamok és oldaltamok katasztrófa) vérlázítóan aránytalan. Gyakorlatilag az élvezhetetlenség határára sodródott az egész produkció, hiába pozícionáltad magad akárhová a nézőtéren. Nem hiszem, hogy a srácok hibája lett volna, én hülye meg nem bírtam magammal, a hangmérnöküktől két hangszerpöcögtetés között megkérdeztem, hogy konkrétan mi történt a gitárral. Általában a keverő előtt szoktam állni középen, onnan okés / balanszált szokott lenni a hang. Azt a választ kaptam, hogy: “haver menj közelebb a színpadhoz”. Aha. Oké. Megfogadtam ezt az elmés választ és 6 méterre (!!!) beálltam bal oldalt a Napkorona maszkos gitárosuk elé, hátha, ott megkapom a jussomat. De NEM. Kintebb kicsivel SEM. Nulla változás. Ugyanolyan hulladék volt az egész. Nincs gitár egy death / black metal zenében, csak pilickázás. Természetesen volt műmájerséget kimaxoló, tüzes lángoló harsona lóbálgatás, a szokásos pezsgőbontás / locsolás meg minden, ami miatt egyeseknek emlékezetessé tudott válni a performanszuk, de számomra már ezek sem tudták megmenteni a totális érdektelenségtől a produkciót. Nem tudom mit mondjak ezek után az Imperial Thriumphant kapcsán, ilyen impotens hangzással indítani a Zajon az EU-turnét, nem éppen jó ómen. Ők tudják. Továbbra sem lesznek a kedvenceim, az biztos.
Levezetés gyanánt a Kilátónál volt egy hajnalig tartó dj-set váltott előadókkal, abba néztem bele, dobáltam pár pillanat erejéig a kezeim és lábaim a techno-ütemekre, gyors megemésztettem a New York-I trió okozta sokkot, majd sikerült összeesnem végül a sátorban. Micsoda napon vagyunk túl.
MÁSODIK NAP – péntek
Nem mondanám, hogy kipihentem keltem, szerencsére volt nálam füldugó így tudtam valamennyit aludni. Az elviselhetetlen hőség tett róla, hogy kihencseregjek a sátramból, (volt amikor pont oda sütött telibe a nap, amúgy nagyrészt felhős volt az ég) úgyhogy gyors összekaptam magam és megreggeliztem a Borracho-ban. (Bundáskenyér és vegan-lecsó rulez!) Kaja szemponjából a szokásos standok voltak a Zajon, remek kávé meg bagel a la Wömbat, pizzák a Drip bódénál, chorripan és társaik a Hintaló jóvoltából. Akinek ez nem lett volna elég, a kinti éttermek valamelyikében is ehetett kedvére. A mostani Mad Scientist kreálta Zaj-sör szerintem elég tüchtigre sikeredett, kellemes kortyérzet, itatja magát csapolva és a dobozos verzióban is – ittam is egyet. Izmosnak ígérkezett a mai nap, ezért folyamatos biztonsági alvásokkal tarkítottam az üresjáratokat a programtervben.
Az első ilyen meditációs-kör pont az Azutmaga fellépése alatt történt. Láttam már a duót nemrég Alpárfeszten, elég állat sulykolást nyomtak. Ha bejön a Sleep / OM és Pelican keresztezte súlyos, instrumentális sludge, akkor bizony jó helyen jársz. Hömpölygő, lassú, kimért riffek, ádáz monolitok módjára tapossák szét gyanútlan testedet, mintha behajítottak volna egy doom-henger alá, de mivel – tegyük fel, hogy – egy halhatatlan hős vagy (akár egy működő izlandi vulkán lávájában is úszálhatnál vígan) azért ez sokkal frankóbban esne. Persze nem kell ehhez semmilyen szuperképesség, az Azutmaga önmagában is élvezhető, annyira, hogy pikkpakk ki is csigáztam a sátramból az első hangok meghallása után és a színpad felől csodáltam az Azutmaga keltette zsíros mátrai morajlást. Nagyon szimpatikusak, a zene is az, és a hangzásuk is abszolút a helyén volt.
Még mindig nem voltam a toppon, így a második meditációs-körömet kezdtem meg, aminek képlékeny álomszegletébe foszlányszerűen szövődött bele a Bipoláris, majd még távolabbról az Amber Smith koncertjeinek a hangjai. Mindkettőről csak pozitívat tudok mondani, még így inaktív módban is, de nagyjából a Kajgün volt a második olyan fellépő akit aznap, úgy kb. az elejétől a végéig meg tudtam nézni. Na igen, a Kajgün. Nem egy hétköznapi formációról van szó: elektromos hegedű, theremin, szinti, kísérleti dalstruktúrák, jammelés, improvizáció a köbön, hosszú számok és “hagyományos” hangszerek. A lényeg, az egymás, azaz a zenészek közötti folyamatos kommunikáció, illetve, ahogy elnéztem, eléggé ismerik már egymást annyira, hogy nagyjából tudják mi fog történni a különböző szerkezeti részek után. Sosem láttam őket élőben, sőt egy későbbi / éjjeli időpontba jobban el tudtam volna képzelni ezt a nem-akármilyen / műfaji korlátokat bátran feszegető produkciót, de még így is adta a flash-t. Egy sajátos térben mozgó muzsikát sikerült létrehozniuk. Meg kell, hogy dícsérjem a srácokat, roppant hatásos amit csinálnak, legalább is nálam remekül működött ez a “drone-jazz-ambient-metal” keverék (ha már kategorizálni kellene, bár ez távol álljon tőlem) szóval csak így tovább, minden elismerésem!
A Stone Sober-t volt szerencsém többször is látni, sőt a kezdetek kezdetén is ott voltam. Mindig érezni apró fejlődést náluk, némi zenei progressziót, ami örvendetes. Kedves cimborám, Csabi hangosította őket aznap a Deltán, az egyik hangfalnál (kiment a membrán?!?) pont a fellépés kezdésekor mintha történt volna valami gebasz. Ennek ellenére totál élvezhető bulit adtak, remekül szólt a cucc, illetve ez tipikusan az a zene, ami színpadon elevenedik meg igazán. Mintha több dallam meg zaj meg fuzz került volna most a nótákba, illetve dobosuk, Kubik Cseni is énekelt több dalban. Long live garage rock and roll!
A Fanyűvőn már hangolt a Vágtázó Halottkémek. Nélkülük nehezen tudok elképzelni egy Fekete Zaj fesztivált, mint, ahogy az Entrópia Architechtúra nélkül is. Sajnos az EA nem volt jelen (amúgy épp a bemutatkozó albumon dolgoznak), a VHK viszont igen, és én bármennyire is szerettem volna, hogy elkapjon a hév, a mágia, az Őserő, nem tudtam azonosulni a végtelenbe hívó éji vágtával. Sőt, egy nagyon furcsa érzetem / vízióm volt, mintha a közös, több ezer éves tudatalatti kivetülését hallanám-látnám kibontakozni egy nagyon nyers formában a VHK fellépése alatt. Mintha egy kontrollálhatatlan természeti energia nyílvánult volna meg előttem. Nem tudom dalokra / szálakra bontani, egyetlen, hatalmas energianyalábhoz tudtam csak hasonlítani.
A Taiga kezdett a VHK után a Deltán, zenéjük igazi felüdülésnek hatott a Vágtázó Halottkémek szilajkodása után. A Taiga elektronikus elemekkel teleszőtt nomád pszichedéliában utazik és utaztat, egyenesen Belső-Mongóliából és Kínából. Sosem hallottam róluk, a duó nevét sem ismertem, csak beszéltünk a Boraccho-s srácokkal, hogy őket lehet érdemes lesz lecsekkolni. Minden hangminta a helyén volt, érződött, hogy sajátok a samplingek, a beatek is, nagyon semmihez sem hasonlítható, amit csinálnak, talán az Óperentzia mozog ilyesmi szférákban. Benne volt az egyedi népzenei dallamvilág, ami csak a Taiga-hoz köthető és az ottani folklórból fakad. A kivetítőn a 72 lábú ló mozis volt, illett modern tánczenéjükhöz. A debüt albumot szerintem érdemes lecsekkolni.
A Taiga után az Oranssi Pazuzu hangszerelt be a szemközti deszkákon, így a Nagyúr fellépése áldozatul esett a finn szörnyetegnek. Tavaly jelent meg a Muuntauttuja című lemezük, amit azonnal beszereztem narancs LP-n és kábé foncsorosra hallgattam, meg az év végi szerkesztői listámon is befigyelt. Nehezen írható körül amit a finnek csinálnak, sőt szerintem a legutóbbi albummal sikerült újabb szintet lépniük. Sötét downtempo, eerie-chill elemek ugyanolyan simulékonyan bele tudtak integrálódni az Oranssi Pazuzu testébe, mint a Nine Inch Nails-t idéző részek, rettentő izgalmas elegyet alkotva. A Bioalkemisti-vel kezdtek és elszabadult a pokol. Ezért jöttem. Metal gitár és még több zaj. Sőt, rengeteg noise és feedback. Isteni. Nem meglepő módon, fülsértően gyönyörűen hallatszódott a gitár a zenéjükben, nem úgy mint a maszkos szemfényvesztők műsora alatt. Nem a hangcucc volt a hibás, nem a technika ördöge rakoncátlankodott, nem tudom mi volt tegnap, de, hogy amikor Tom Brooke áll a keverőpultban, az mindig egy örvendetes dolog. Ő a zseni instrumentális metalt játszó NYOS gitárosa, másodállásban / de inkább szerintem főállásban olyan bandák hangosítója mint az Oranssi meg a Hexvessel. Remekül érti a dolgát,szabadidejében a Toneheaven stúdióban szorgoskodik. Szóval személye garancia szokott lenni a koncerteken a hibátlan és egészséges, ÉLŐ ZENEI hangzásra, és itt sem kellett benne csalódni. De ehhez kell egy olyan banda is, mint a démonsimogató Oranssi Pazuzu. Azt hiszem aznap este sikerült nekik egy időtlen fekete lyukat ütniük az univerzumba, nekünk meg sikerült jól belezuhanni. 2 éve láttam pontosan itt őket, nem semmi performansz volt az is, de ez ha lehet azt mondani, így a friss számokkal még durvább és még brutálisabban sötétebb volt. És hipnotikus. Teljes átéléssel játszottak. Az ultradicsőséges The Electric Wizard volt ilyesmi kaliber fénykorában, ők is hasonló súllyal rendelkező Ördög-bajusz húzogatók. Az Oranssi-üstben pszichedelikus black metal keveredik chimera-kat idéző doom metallal, mellé csapj hozzá egy adag zajt és kőkemény drone-t meg akár 20 perces számokat és máris leolvad az arcod másfél óra alatt. Olyan mélyre mész (önmagadban) hogy vissza se jössz, meg nem is akarsz, meg minek, meg amúgy is, mert hirtelen amikor ráeszmélsz, hogy vége, hogy vége ennek a gyönyörű fekete katarzisnak, hirtelen újra a való világban találod magad, és egyből jön annak összes súlya és terhe, hogy összeroppantson. De ezért élünk, ugye?
Kábé 66.6 százalékban éreztem magam megsemmisülve ezután, de az este még nem ért ilyen könnyen véget. A Barkóczi Noémi kezdett az Osztálykiránduláson, mivel a narancs démon kicsit túltolta a setlist végét az első lemezes Vasemman Kaden Hierarkia dallal, hibátlanul zárást produkálva. Barkóczi Noémi zenéje gyógyír a sebzett lélekre, mélyre megy, őszinte, tiszta, és hozzád szól. Talán 2021-ben találkoztam vele ugyanitt, akkor gitározott / énekelt kiegészülve egy billentyűssel (meg dobossal?!?) nem emlékszem pontosan. Már akkor megjegyeztem a művésznő nevét, hogy bizony őrá érdemes lesz odafigyelni. És láss csodát. Időközben aztán a produkció továbbért, zenekarrá nőtte ki magát, ritmusszekcióval, meg mindennel. A muzsika szerencsére nem változott, ugyanazt az végtelenül emberi érzést kaptam tőlük, mint amit a Noémi érez, amikor megírta a szerzeményeit. Ez belülről jön. Hangja nyugtató, szinte átöleli a szíved, még akkor is ha felkavaró témákat érint az adott számaiban. A Dolgom volt lemezről is játszottak, meg a legújabbról, a Mindig kések, de hozzád jókor indultam-ról, nem ástam még magam bele, nem is ismerem annyira, de tudom, hogy jó helyen jár vele a Noémi. Mind szövegek / dalszerzés terén, egy nagyon igényes indie-pop produkciót hoztak létre, ami úgy gondolom ritkaságszámba megy a jelenlegi honi alt-pop-rock színtéren és sokkal nagyobb figyelmet érdemelne.
A norvég Witch Club Satan ténykedését szigorúan csak a szemem sarkából figyeltem, vizuálok nélkül, pusztán a zenéjükre koncentrálva. Kíváncsi voltam, hogy abból a valahol hatásvadász, sokkoló image-ből mi marad, ha csak és kizárólag a zenéjükre figyelek. Nos nézzük: középtempós északi black metal, elvont intermezzókkal tarkítva, durván kitekert, már-már hisztérikus, mániákus vokálokkal (a kollektíva boszorkány mivoltát sikerült szépen manifesztálni úgy is, hogy csak a zenét hallgattam) a hangszeres tudás is abszolút a helyén volt, meg maga úgy allezusammen az egész. A gitárok úgy szóltak mint az első Burzum lemezeken, a hangolás hasonló lehetett, sőt a torokmetszett sikolyok is néha ezt támasztották alá. A blokkok között szuggesztív / hipnotikus átvezetőket hallhattunk, amik tökéletsen festették le egy boszorkány-szombat rituáléjának a dramaturgiáját. Szándékosan csak a műsoruk felénél csekkoltam, mi történik a színpadon, úgy egyben eléggé hatásos volt, de ha becsuktam a szemeim, akkor kezdett érdektelenné és középszerűvé válni. Ezt annak ellenére mondom, hogy a John Cxnnor featuringes fellépésüket szét adom, meg minden, de ez valahogy nem az én világom, de full megértem, ha valakinek tetszik. Az üzenet amit közvetíteni akarnak és amiben hisznek, meg amiért hallatják a hangukat, így is átjött. A művészet szabad, a zene pedig mindenkié.
Az este hátralevő részéről nincsenek emlékeim, csak annyi, hogy a Manon Meurt nevét meg kéne jegyeznem.
Írta: MZ
Fotók: Bands Through The Lens
Hamarosan jövünk a folytatással !!!
