Dübörög a nyár, itt vagyunk a fesztiválszezon kellős közepén – ám ezzel együtt is meglehetősen sok fekete ruhás figura nézelődött-beszélgetett-sörözött a Jászai Mari tér kellős közepén. Igen, ez volt a helyszín: a Riff-be igyekeztünk ma este a német Abyss és a magyar Dvvad közös miniturnéjának utolsó előtti állomására. Általában teljesen ingerszegény ez a periódus, elvétve akad turné vagy fellépés, hiszen mindenki valamilyen nyári fesztiválon játszik, és a fesztiválhelyszínek közötti utazásba nem nagyon fér bele a turnézgatás, maximum egy pár szóló koncert – így hát nagy öröm volt látni, hogy mi is lesz a program erre az estére. Egy jó darabig bizonytalan volt, hogy eljutok erre az eseményre, aztán végül sikerült a csillagok állását a megfelelő irányba fordítani – „mindent a műfajért” felkiáltással –, így sikerült a Dvvad kezdése előtt pár perccel beesni.
Fontos és érdekes színfoltjai ők a magyar extrém metal underground világának. A 2023-ben megjelent Mrklb album – mind megjelenésében, mind hangzásában, mind a zenei ötleteket tekintve – magas minőséget képvisel, és ebből halhattunk a hét elején ízelítőt. Meglehetősen nehéz dolog egy fellépésről beszámolót írni: picit olyan, mint amikor egy úszóversenyt kell kommentálni. Igen, bent van a vízben, igen, úszik; el lehet mondani, hogy ki az első, dehát azért egy teljes versenyt kalandos lenne ennyivel kihúzni. Mi másról legyen még szó? Nem süllyedtek el, vagy még mindig van víz a medencében…? A példából talán látszik: ahhoz, hogy egy értelmes beszámoló megszülethessen, a zenének tudnia kell valami olyat, ami miatt arról érdemes legyen írni – és a Dvvad zenéje teljesen egyértelműen megfelel ennek a kritériumnak. Egy hasonlattal fogom tudni talán a legjobban megközelíteni a muzsikát; gondolom, nem egy olvasónk számára ismerős Howard Phillips Lovecraft írói munkássága. Nagyon sokan magas minőségű csemegének tartják, és persze vannak olyan kritikák, amik szerint olcsó vásári gagyi az egész – jómagam az előbbi táborba tartozom, és nem véletlenül. Lovecraft-nak mesteri érzéke van ahhoz, hogy az ember számára elképzelhetetlen dolgokat ne csak egyszerűen leírjon, hanem utaljon rá. Lovecraft mindig csak a vázlatot, a keretet adja meg, a szükséges minimális információt – és innentől az olvasó fantáziája fogja ezt kitölteni, létrehozva azokat a rémséges dolgokat, amikről ténylegesen egy szó sem hangzik el írásaiban. Hát ilyen a Dvvad, csak zenében: megkapjuk a vázlatokat, a támpontokat, a transzcendens élmény megéléséhez szükséges monotóniát, a légkör elemeit – és innentől a mi feladatunk annak az álomvilágnak az összerakása, ami a Dvvad zenéje által képződik meg. Több tucatszor hallgattam meg a 2023-es anyagot – talán ez már mutatja a Mrklb-ról alkotott véleményemet – de például dúdolható dallamot egyet sem tudnék felidézni; nem is ez a célja ennek a fajta muzsikának, hanem egy teljesen egyedi és speciális légkör megteremtése, ami aznap este a Riff-ben mindannyiunkat magával ragadott.
Átszerelés, beállás, és színpadra léptek a németek. Szerintem vétek felkészületlenül koncertre menni, így én is próbáltam utánanézni a zenekar legfontosabb adatainak és ráhallgatni az anyagaikra – és nem voltam messze a teljes kudarctól. Persze, nem azért, mintha valami baj lenne az Abyss anyagaival – itt a finoman szólva sem túl egyedi névválasztás okozott gondot: na, akkor ez most melyik is lehetnek konkrétan ők a 30 potenciális Abyss-ből? Ötfős klasszikus felállás, átláthatatlan füst, és indult is a buli. Dinamikáját tekintve sokkal diverzebb ez a zene, mint a Dvvad, sokkal határozottabban tettenérhetők a csúcspontok. A dalok egy része hasonlóan monumentálisnak indul, mint a Dvvad esetében, de azért ez egy könnyebben befogadható, „szórakoztatóbb” zene – már amennyiben ezt a kifejezést ebben a műfajban használni lehet. Ami mind a két zenekarban közös volt, az a lovecrafti értelemben kényelmetlen és kellemetlen légkör megteremtése: amikor érzed, hogy valami feszültség van, nem tudod, hogy mi ez, nem tudod, hogy honnan jön… Ugyanakkor úgy éreztem, hogy a Dvvad inkább hagy minket ezzel a feszültséggel élni és küzdeni, elmarad a feloldás és a katarzis – szépen hazasétálhatunk ezzel a teherrel a lelkünkben –, míg az Abyss ebből a szempontból sokkal hagyományosabban közelítette meg a kérdést: a folyamatosan keletkező feszültséget szépen következetesen fel is oldották. Érdekes volt figyelni a két gitáros – Sebastian és Andreas – játékát, ehhez hasonlót nem túl sűrűn látni. A klasszikus megközelítés ugye nagyjából azt kéne legyen, hogy egy gitár valami kíséretet játszik, amit a másik időnként szólókkal vagy kiállásokkal díszít – ehhez képest az Abyss-nél volt egy folyamatos akkord-alapú kíséret (Sebastian), ami vagy akkordbontásokat játszott (hangonként pengetve), vagy pedig lassabb negyedekkel-fél hangokkal operált, és következetesen kerülte a klisés megoldásokat. Hagyományos kvintet vagy tercet nem nagyon lehetett hallani, hanem inkább egymásra épülő, egy-egy hang tologatásával keletkezett komplex akkordmeneteket. Ehhez képest némileg ellentétes volt a másik gitárjátéka: itt Andreas barátunk a magasabb húrokon teljesen vegyesen konszonáns és disszonáns akkordokat pengetett – nagyjából 210-240-es tempó mellett tizenhatodokat játszva. Az első két szám kellett az átálláshoz; a hallgatóság örömmel fogadta ezeket az első dalokat is, de még nem tudta fölvenni a fordulatszámot – ez viszont az alatt az egy óra alatt tökéletesen megtörtént, ami a fiúknak aznap este rendelkezésére állt.
Természetesen voltak elvárásaim az estével kapcsolatban – olyan fellépésre, amit nem érzek minőséginek, nem szívesen megyek el –, és itt mind a Dvvad, mind pedig a számomra eleddig gyakorlatilag ismeretlen Abyss is egy fantasztikus estét produkált. Nehéz zenék, nem való ez sem mindenkinek – ezzel együtt is egy nagyon kellemes estében volt része a teltházas Riff közönségének.
Insane Hellride Entertainment, köszönjük a szervezést!
Írta: Á
