A Fekete Zaj Fesztivál szervezésének köszönhetően egy melankolikus post-metal koncerttel nyithattuk a júliust. A csapat neve amúgy napsugarakat jelent, hát ebből bőven kijutott míg az A38 előtt álltam és vártam a kapunyitásra. A Sólstafir zenéjéhez szerintem kell egy fajta muzikális érettség, mivel nem az a bulizunk meg bebaszunk zenéjük van szerintem. Én nem rég értem meg ahhoz, hogy hallgassam és elkezdjem szeretni őket. 3 éve voltam kint Zágrábban, akkor a koncertjükön először és abszolút megvettek.
Fura, mert ők az a banda számomra, akiket nem kezdek el csak úgy random hallgatni Spotify-ról, viszont koncerteken – élőben nagyon szeretem őket. Kifejezetten örömmel tölt el, hogy izlandi nyelven énekelnek és nem álltak be az angolul éneklők sorába (mondjuk az ő angoljukat nekem kifejezetten koncentrálva sikerül csak megérteni. Miközben az Addi – Aðalbjörn Tryggvason – énekes / gitáros beszélt hozzánk, néhányszor nem is nagyon értettem, hogy most mit is mondott). Egyre ritkább sajnos, hogy együttesek a saját anyanyelvükön írnak dalokat.
Kapunyitás után ahogy lesétáltam az akkor még üres nagyterembe, egyből megfogott a színpad bevilágítására használt kék és fehér fények keveréke. Odasétáltam a színpadhoz és vártam, hogy kezdődjen a csoda. Közben szólt valami zene is, amire csak később kezdtem el odafigyelni. Nem tudom melyik együttes dallamai csendültek fel, de csodálatos volt. Lassú, szép és végtelenül szomorú. Írtam is barátnőmnek közben, hogy nem tudom milyen együttes, ami szól most éppen, de már a szívem vérzik és a lelkem is fáj tőle. De ennek ellenére is nagyon sokáig tudtam volna hallgatni. Ők is izlandi nyelven énekeltek. (Amúgy aki tudja melyik együttes volt az ossza már meg velem!) Nem tudom, hogy eredetileg lett volna-e előzenekar, de végül nem volt, aminek én kifejezetten örülök, hogy ha nincs. Nagyon ritkán fogok ki olyan előzenekarokat, akik valóban jók és tetszenek és nem csak x óra elvesztegetése az életemből miközben állok az első sorban és próbálok jó képet vágni az egészhez. Ezt most nagyon élveztem, hogy nem volt másik banda és közben míg vártunk ilyen lélekig hatoló zenét hallgathattunk. Megérkezett végre a színpadra a Sólstafir majd azonnal kitörő örömmel fogadta őket a közönség, és annak ellenére, hogy egy keddi napon voltunk, elég sokan gyűltünk össze.
Ahogyan elkezdtek játszani, szinte folytatódott az az érzés, amit az addigi zene hozott csak ugye metallal összekötve. Furák ezek az északi népek, úgy tudnak lubickolni a fájdalomban és a melankóliában, hogy aki hallgatja, az is szintén megmerül ebben a fájdalommal tele jeges atmoszférában. Amit ők képesek kreálni a hangokkal, még szöveget sem kell érteni hozzá, hogy érezze az ember, azt a mélyről eredő fájdalmat. Bebizonyították, hogy a zenéjük nem egy jól megkreált show tartalom nélkül, hanem valódi érzelem, történet és utazás Izland végtelen tájain.
Szerencsére a hangosítás és a fények is remekre sikerültek. Oké – az első 5 – 10 percben volt egy kis zavar a hangosítás tökéletességében, de elég gyorsan orvosolták a helyzetet. Igen, lehet ezt így is, hogy hallja az ember a koncertet, nem csak látja jó esetben. Nem sokat jártam még az A38-on, de határozottan megkedveltem ezt a helyszínt.
Addi nem beszélt sokat a közönséghez, viszont megemlítette a Pride-ot, ők is teljesen mellette állnak és beszélt a drogról és arról, hogy amikor az ember igazán mélyen van az mennyire rossz is tud lenni. Vicces pillanat volt, amikor mondta, hogy már nem sok van hátra a koncertjükből, de ha oda megyünk hátra a merch pulthoz és mindent megveszünk, akkor garantálja, hogy még vagy 4 – 5 órán keresztül játszanak nekünk. És ha szeretnénk, hogy jöjjenek, még akkor is vegyünk merchet viszont, ha soha többet nem szeretnénk őket az országban látni, akkor ne vegyünk még véletlenül sem a cuccaikból. Amúgy kifejezetten érdekelt volna, hogy ha valóban megvásároljuk az összes terméket, ami náluk volt, akkor mit játszottak volna még röpke 4 – 5 órán keresztül 😀 Vagy mikor áramtalanította volna a helyet az A38 legénysége, hogy „jó srácok most már mi is mennénk haza.”
Addi rendkívüli karizmával rendelkezik és roppant erős jelenléte volt a színpadon. Be is sétált közénk és végig járta a közönséget, szelfizgetett azokkal, akik kérték és közben énekelt. Nekem ő, egy északi létére nagyon kedves és közvetlenebb ember. Imádtam, ahogyan egymással kommunikáltak a deszkákon. Amikor összemosolyogtak sokszor a dobossal.
Ritkán fordul elő amikor nem nézem a telefonomon, hogy hány óra van, de most egészen addig eszembe se jutott a telómra nézni, amíg Addi nem mondta, hogy pár nóta van már csak hátra. Ott ránéztem a telefonomra, hogy basszus tényleg már eltelt ennyi idő? Pontosan nem is tudnám megmondani mennyit játszottak, annyira nem érdekelt az idő, de olyan 90 plusz perc körül volt a koncert. Jó pár kedvencem is elhangzott mint például a Blakkrakki, Fjara vagy a Hin Helga Kvöl. Amikor már levonultak a színpadról, a ráadás után a közönség még sokáig tapsolt azt remélvén, hogy még visszajönnek, de akkor már nem tértek vissza csak a pakoló emberek jelentek meg.
A Sólstafir nem csupán zenét játszik ők megteremtik a saját atmoszférjukat nem csak lemezen, hanem élőben is, amelyben egybe olvad a fájdalom a szépséggel.
Írta és fényképezte: Olivia d’Evil
