“Get your freak on and dance like a pink flamingo!”
A kétezres évek elején, amikor a pagan/folk metal műfaj bedurrant olyan bandáknak köszönhetően, mint a Finntroll vagy az Ensiferum senki nem gondolta volna, hogy ez lesz a vége. Rózsaszín flamigó mi? Rózsaszín lemezen? Istenkáromlás mondhatnánk. Ez egy olyan komplex és sokrétű téma, hogy akár disszertációt lehetne róla írni, ami jelen ismertető keretibe nem fér ugyan bele, de mégis boncolgatnám egy kicsit, mielőtt a lemezanyagot kivesézem, mert egy ideje a bögyömben van a téma. Én az ezredfordulón eléggé rápörögtem erre a pagan/folk metalos vonalra, mert tényleg bejött zeneileg és tartalmilag is, amit a hullám első bandái a korai lemezeiken elővezettek. A mai napig tartom, hogy egy Jaktens Tid vagy Iron nagyon jó és ötletes lemezek. Aztán ez a műfaj lett az, ami a legyorsabban önmaga paródiájává vált és olyan szintű gyűlölethullámot gerjesztett a metal szintéren is, amit talán nem érdemelt meg. Egy időben ahol lehetett bele rúgtak a folkos hangszereket vagy zenei témákat használó metal bandákba még a nem metal portálokon is ment a fikázás, de közben meg pörgött a műfaj ezerrel. A bandák betámadása egyetlen irányból volt valamilyen szinten elfogadható, mégpedig onnan, hogy alapvetően ez a műfaj az ősi, vallási vagy népi esteleg nemzeti értékeket hívatott volna ápolni, de hamar átment lakodalmas sramliba, ami tényleg nem volt jó irány. Azt végképp nem értettem, hogy egy Dalriadát miért kellet rommá szapulni, hiszen ők tényleg olyan dolgokat énekeltek meg, amiknek minden egészséges magyar embert inkább büszkeséggel kellet volna eltöltenie, pl. Arany Jánosnak szentelt album. Megértem, ha valakinek nem kedvenc költője, de legközelebb az iskolai irodalom könyvet is lecsinálja, vagy mi lesz? Oké nem megyünk el itt a széléig a témának, mert akár politikai is lehet belőle, az meg végképp nem hiányzik senkinek, de remélem érthető, hogy mit akartam kihozni ebből. Amikor már brazil bandák is trollokról énekeltek norvégul nem csodálom, hogy pár embert a szélütés kerülgetett és ezek a baromságok nyilván rendesen beárazták a normális bandákat is.
“Do you need a drink?
Something very pink?”
És ezek után itt van nekünk egy TrollfesT! Én az első lemez óta komálom pedig már akkor se lehetett komolyan venni őket, aztán nézzük meg, hogy hova jutottak. TrollfesT-ék már tudatosan paródia bandának indultak az első lemez köszönetrovatában is csak sörmárkák voltak felsorolva, szóval ki volt téve az irányjelző idejében. Eleinte még csak egy szimpla folkmetal paródia voltak aztán kezdett elgurulni a gyógyszer. Egyszer csak kijelentették, hogy norvég létükre ők balkán metal banda és onnan nem volt megállás. Mivel a hülyeség határtalan, azt építettek be a koncepciójukba amit nem szégyelltek, de mindezt hatalmas kreativitással. Zeneileg, szövegileg és külsőségek terén is bármi jöhetett lemezenként más-más témára ugorva. Én egy cseh fesztiválon kaptam el őket végre élőben is 2017-ben ahol minden zenész szafari cuccban volt a színpadon és hatalmas bulit csináltak. Amilyen zagyvaságnak tűnik így az egész mégis felismerhető a banda stílusa rögtön. 2022-re aztán teljes lett az agymenés ezzel a flamingós koncepcióval. Ehhez az albumhoz már én is félve közelítettem okulva a Rózsaszín Flamigók című filmből – szerencsére semmi köze a lemezhez…remélem (tényleg csak margón megjegyezve: a világ egyik legundorítóbb filmje). Ezen a lemezen a Finntroll által kitaposott irányvonalhoz korunk számomra nagyrészt ismertlen tánczenéit illesztették hozzá ezek az elmeháborodottak, mint például a Despacitó vagy mi a faszom. Elsőre borzadálynak hangzik, de bakker, olyan fogósra és bulisra van véve az egész, hogy kénytelen az arra fogékony egyén rotációban hallgatni ezeket a számokat. Marha jó, fogós témák, kitörölhetetlen refrének, totál elmebeteg hangszerelés. A legváratlanabb helyen jöhet egy black metalos sikálás rózsaszín pudinggal nyakon öntve majd egy Casio szinti buzukival szólózik amire jön egy hatalmas discós refrén. Van néhány olyan szinten fogós és napokig az ember agyába égő téma, amiért más bandák ölni tudnának. Ezek a kimagaslóan schlageres témák a lemez többi részét el is halványítják pedig végig magas a színvonal. Amilyen jó kis nóták vannak valahogy a lemez végére besokkal a dolog pedig csak negyven perc, de az egész olyan szinten tömény, amit leginkább egy cukrászdai példával lehet jellemezni. Zabálja az ember a finomabbnál finomabb tortaszeleteket, de az ötödik után már képtelen lenyomni a következő rózsaszín mázas marcipángiccset, mert tuti hányás lesz a vége, maximum a rózsaszín flamingó díszt ropogtatja el. A hangszerelés és hangszerkezelés profi, a hangzás ütős, az énekesek nagyon jók a szövegek pedig totál vállalhatatlanok nagyrészt alkoholizálásról és partizásról szólnak. Egy merő szórakoztatás az egész.
“Hidey-ho, all drinks on me
Let’s get wasted like tomorrow never comes….”
Írta: Pester
