Hosszú hónapokkal ezelőtt jött velem szembe az Insane Hellride egyik hirdetése, és akkor állt össze, hogy Lédeczy Lambert megszámlálhatatlan zenekaraiból konkrétan a Mörbid Carnage-et még nem volt szerencsém látni-hallani. Lambert neve – végtelen precizitása okán – alapvető garanciát jelent a minőségre, így kíváncsi voltam, hogy a heavy/trash műfajban mit is jelent ez pontosan – különösen élő megvalósításban. Úgyhogy – mivel az estéhez Türböwitch-et is ígértek – innen már lehetett sejteni, hogy a hangulat egészen biztosan fantasztikus lesz. Gyorsan ráhallgattam a maradék három fellépőre, jegyet vettem, és szépen türelmesen vártam az április végét. Menet közben volt egy pici változás a line-upot tekintve: családi okok miatt a Türböwitch lemondta a fellépést, de ekkor már a folyamat – legalábbis számomra – megállíthatatlanul ment előre, és egy totál őrültekháza nap után sikerült is pontosan az első hangokra beesni a Kék Lyukba.

Az estét a magyar Neuropsy kezdte. Ha valaki csak és kizárólag a látvány alapján – egyetlen hang meghallgatása nélkül – ítélne, akkor azt hinné, hogy időutazás részese, és a 80-as évek fehér tornacipős trash metal-ját hallgatja. De a valóságban szó sem volt erről: eszméletlenül jól összeszedett, műfajokon átívelő, pörgős dalokat halhattunk szépen összerakott, fantáziadús, egyedi gitárszólókkal és Giczi Balázs atomprecíz dobjátékával. Ez utóbbi elsőre egyébként nem is volt feltűnő, mivel a dob a legfontosabb szerepet töltötte be: a zenét összefogó kíséret volt, így a felületes hallgató csak a folyamatos ellenpontozásokat hallhatta ki, ám egy pici odafigyeléssel kiderült, hogy egy atomi pontossággal játszó, ötletesen hangsúlyozó dobos végzi a munkáját. Az embernek vannak elképzelései arról, hogy egy frontember hogyan kéne hogy működjön – és ha esetleg valaki erről ismertető anyagot készít, akkor a javaslom, hogy a Neuropsy frontemberét, Wéber Istvánt feltétlenül mutassa be. A két dal közötti szusszanás alatti lazázós jópofizás szöges ellentétet mutatott a halál összeszedett és célorientált frontember példaértékű működésével. A fellépés során a tökéletes keverés mellett a két gitár plusz basszus tisztán hallatszott… és itt derült ki, hogy a basszusgitár nemcsak a gitárkíséretet követi brummogva, hanem időnként a gitárok dallamvezetéséhez képest külön életet él. Lendületes, változatos bulit adtak a fiúk, volt tömegben basszusgitározás, sőt, az utolsó számra még Bonin kolléga is beszállt énekelni – szóval összességében példaértékű fellépésben lehetett része a hallgatóságnak ezen korai órán.

Gyors átszerelés, és következett a lengyel Pandemic; az ő fellépésük esetén sem sikerült szabadulni az időutazás fogalmától. Ezen az estén, immáron másodjára, hirtelen a 80-as évekbe csöppentünk vissza egy bő 40 percre – annak minden létező előnyével, a hátrányok nélkül. A kezdetek kezdetén a fő problémát az jelentette számomra, hogy tulajdonképpen ki is játssza a szólókat és ki a kíséretet, ugyanis gyors, dinamikus, minőségi, fantáziadús szólókat kísért egy olyan gitárjáték, amelyet példaértékűen játszott a palm muting-okkal, és emellett – nem mellékesen – folyamatosan valamilyen dallamot halhattunk kíséretként is. Szünet? Pihenés? Alibiből egy fél óráig reszeljük ugyanazt a hangot? Ilyesmiről itt szó sem lehetett: egy elképesztően fantáziadús és döbbenetesen dinamikus gitárzenét élvezhettünk, és pontosan azokat a stílusjegyeket hallgathattuk, amik miatt a 80-as évek számos zenekara és dala kiállta az idők próbáját, és ami miatt a mai napig igazi élvezetet jelent hallgatni őket. Basszusgitáros-énekes barátunk, Gniewko Jelski hangulatfelelősi szerepét tökéletesen betöltötte: kellően megmozgatta a közönséget, nem volt egyáltalán lehetőségünk lazsálni. A ritmusszekció – akárcsak az előző fellépő esetén – tökéletes precizitással tette a dolgát, a díszítésekkel vegyített folyamatos ellenpontozás biztosította a dinamikát arra a váratlan esetre, ha esetleg valakinek a két gitár játéka nem lett volna elég. Egy ráadásra sikerült visszacsalogatni őket, és ahogy általában lenni szokott, ez a dal szólta a legnagyobbat, erre volt a legnagyobb mozgás. Még egy példaértékű fellépő, és újra élőben követhettük azokat az dallamokat és stílusjegyeket, amikkel a műfaj sok-sok évtizede beleírta magát a zenetörténet nagy könyvébe. Én úgy voltam vele, hogy ha már ezen a ponton véget ér az este, akkor én, az Immortal-on felnőtt és black metal-t hallgató, már boldogan távozom… de még csak ezek után következett számomra a személyes fénypont, a Mörbid Carnage.

Mondjuk eddig sem unatkozott a nagyérdemű közönség, de mi ezek után következett, az minden képzeletet felülmúlt. Lambert számos zenekarának mindegyike – így-úgy-amúgy – a szívem csücske: az Ahriman az alap, a Fagyhamu a hab a tortán, ám a Mörbid Carnage – legalábbis számomra – eddig valahogy kimaradt, élőben ugyanis még nem láttam őket, és ebből a szempontból helyből hiánypótló volt ez az alkalom. A Mörbid Carnage gárdája a fellépésre már közelebbi kapcsolatot létesített bizonyos sörökkel, melynek hatására Lambert is nagyon közlékeny lett, de igazából ha ezt nem jelenti be, szerintem senkinek föl nem tűnik. Az elképesztően tekerős, pörgős számok Lambert jellegzetes énekhangjával tökéletes kombinációt adtak. A gitártémák nem voltak annyira összetettek és dallamosak, mint az előző fellépőknél – a Mörbid Carnage inkább hangulatban ment nagyot (Beyond the Grace of God, Metropolitan Wolves, Empty Graves, Possessed by Metal, Warlust, Turn the Crosses Down, Creeping and Bleeding, Night Assassins). A közönség teljesen megvadult, eszméletlen mozgás kezdődött már az első daloktól fogva. A nézőtéren érezhető energia – visszaáramolva a színpadra – tovább pörgette Lambertet, aminek egy elképesztően jó fellépés lett a végeredménye. Nem tudom, mennyit volt lehetőségük készülni – pénteken is volt fellépésük Pécsett –, de tökéletesen összeszedetten, példaértékűen szóltak a dalok, lendületükben vastagon felülmúlva a kiadott anyagok dinamizmusát. Alapvetően nem szoktam a dobosokra figyelni – otthon gitárral borzoltam régebben a szomszédok idegeit –, de nem lehetett nem észrevenni és megcsodálni Pőcz Balázs dobjátékát. Kedvencem ebből a szempontból az utolsó előtti Creeping and Bleeding, ahol a lábdobot tényleg egy élmény volt hallgatni, fantasztikus volt, amit és ahogy játszott Balázs. Éreztem – illetve inkább csak sejtettem –, hogy egy jó fellépésnek leszek részese ezen az estén, de Lambert és társai zenéjében nem lehet csalódni, így amit este láttam-hallottam, az minden elképzelésemet felülmúlta.

Aztán a vártnál sokkal gyorsabban elérkezett az utolsó fellépő, a lengyel Gallower koncertje. Az eddigiekkel szemben ők trió felállásban nyomták, és talán az ő fellépésük volt az, ahol a közönség – legalábbis a kezdetek kezdeténén – leginkább megosztottan viselkedett: az első sorokban álló 20-30 százalék tulajdonképpen elkezdte lebontani a helységet, rövid szünet következett, majd pedig a karba tett kézzel álldogálók hosszú sorát lehetett látni hátrafelé. Az első dalok során éles volt a kontraszt a Mörbid Carnge-hoz képest, de igazából ez csak átmeneti állapotnak bizonyult: a lengyelek elképesztő tempóval és dinamizmussal játszottak egy olyan zenét, amelyik a trash metal és a heavy metal elemei közül a pozitívumokat vegyítette a negatívumok nélkül. Ezzel szerintem fergeteges hangulatot csináltak; a Pandemic-ban is játszó Wiktor Łobarzewski fantasztikusan brillírozott ezen az estén: egyetlen gitárosként a ritmust is és a bonyolultnál bonyolultabb szólókat is egymaga játszotta fáradhatatlanul. Az egy dolog, hogy elképesztő zenei teljesítményt halhattunk, de az egész fellépés hangulata is teljesen magával ragadó volt. Ahogy közeledtünk a setlist végéhez (The Dead Despise the Living, Eastern Witchcraft, Lowborn Rebel Strikes Back, Phantasms of Coven, Protector’s Militia, Vengeance & Wrath, Bubonic Breath, Gutter Rats, Tower of Doom, Necromancer, Relentless Retaliation, Claws & Fangs), úgy lett egyre oldottabb a hangulat; igazából teljesen érthetetlen, hogy az elején miért ült le az egész… de ekkor már tulajdonképpen a teljes hallgatóság egy emberként ugrált a lengyelek zenéjére. Aztán ez is véget ért; a négyórányi este egy pillanatként röppent el, és innentől fogva az ember már csak hülyén pislogva állt: oké, de mi következik ezután?

Mi következne? Hazamenetel és alvás a kisgyerekes családapák életstílusában. Ennek az estének az emléke felejthetetlen volt: négy olyan zenekart halhattunk egy csokorban, akikből már egy is elképesztő hangulatot és maradandó eladást produkált volna – de hogy négyen legyenek egy menetben, az már minden elképzelést felülmúlt. És akkor most képzeljük el, mi lett volna, ha a Türbö is el tud jönni fellépni!

Írta: Á