Ugyan Trondheim zeneileg inkább az északi perifériájának volt tekinthető a ‘90-es években épp kanonikus csúcspontját élő norvég black metalnak, de a város közepén emelkedő Nidarosdomen, a helyi katedrális mégis szimbolikus jelentőségűvé tette a várost a Mayhemnek köszönhetően. Ez az az épület, aminek vonalai a kultikus De Mysteriis Dom Sathanas album borítóján helyet kaptak, és melyet állítólag az album megjelenésekor Euronymous és Varg egyúttal fel is tervezett robbantani. Ez a megmozdulás kétségkívül illeszkedett volna az akkoriban gyakori templomgyújtogatásokhoz, de az ismert események miatt ellehetetlenült a kivitelezése. Eltelt pár év, és Norvégiát elárasztották az új, egysíkú kópia bandák, miközben a stílus korai nagyjai egyre távolabb kerültek a zenei gyökereiktől. Épülni kezdett egy nemzetközi rajongótábor is, ami mindent bálványozott, ami Norvégiából jött. Ezen tendenciák ellen kezdte “Nidrosian Black Metal”-nak nevezni stílusát trondheimi zenészek egy kisebb csoportja, akik olyan formációkat hívtak életre a 2000-es évek elején, mint a Mare vagy a Kaosritual, többek között. Azóta, ahogy az az internet világában lenni szokott, erőteljesen felkapódott a fenti címke, és egyrészt minden trondheimi bandára elkezdték ráaggatni, másrészt néha már rémisztő mértékű rajongás kezdte övezni. Ironikus módon az elmúlt években épülni kezdett egy nemzetközi rajongótábor, ami mindent bálványoz, ami Trondheimből jön. 🙂 Mindezekről az illetékes zenészek igazán nem tehetnek, viszont hitelességük számomra nem kérdés, és az előbb említett két formációval kiemelkedő anyagokat tettek le az asztalra.
A Nidrosian körrel szoros emberfogásban a kezdetektől együttműködik a Terratur Posessions, mely nem csak jó ízlésű kiadóként, hanem fesztiválszervezőként is aktív a színtéren. A 2007-ben induló, 5 alkalmat megélő Nidrosian Black Mass, a későbbi Laudata Nex Magicka és az utóbbi években mondhatni utódfesztiválként megrendezett Cearimonia Nidrosiæ mind hasonló koncepcióra épültek: trondheimi és egyéb kiemelt underground black metal zenekarok igényes színpadképű fellépéseire klubkörnyezetben. Ahogy mindezek legtöbb állomását, úgy az idei (harmadik) Cearimonia Nidrosiæ-t is Trondheimben rendezték meg, január 10-11-én. A koncepció középpontjában a minőségre, és nem a mennyiségre való törekvésen volt a hangsúly, így mind a két napon mindössze 3, gondosan kiválasztott zenekar alkotta a line-upot.
A fesztivál közönségének kb egyharmada külföldről érkezett, így bizonyára nem én voltam az egyetlen, aki a koncerteken felül ennek a tagadhatatlanul nordikus, fjordparti városnak a hangulatát is élvezte. Budapestről osloi átszállással repültem be, majd a városközpontba bevonatozva kisvártatva meg is kezdtem az első (néha a több 10 centis hótakaróban kissé botladozós) éjszakai sétámat. Különösebb célom nem volt (szándékosan egy nappal korábban jöttem), de a belváros épületei fölött hamar feltűnt a De Mysteriis–ről ismert csúcsos tetejű torony, mely onnantól mágnesként vonzott magához. Meghatározó látvány volt havazásban és holdfényben, végre élőben is megpillantani a Nidarosdoment – és ezzel minden értelemben “megérkezni” ebbe a pár napos black metal rituáléba.
I. nap
Másnap (mivel csak este 7-kor volt kapunyitás) gyakorlatilag egy teljes napom volt arra, hogy megismerkedjek a környékkel. Ennek során még a “trondheimi Normafára” (Bymarka) is kimerészkedtem, ahol a helyiek a térd fölöttig érő hóban magasodó fenyőfák között sítúráztak. Ugyan túrabakanccsal és kamáslival készültem, de síléccel nem :), így javarészt az autóúton bandukoltam vissza a belvárosba. Mindenesetre itt is olyan látványban volt részem, ami egyrészt Magyarországon nem átélhető, másrészt kézzelfoghatóvá teszi, hogy milyen tájak inspirálják például a Vemod zenéjét. Az ilyen tapasztalások is hangsúlyos részei voltak ennek a hosszú hétvégének.
A fesztivál helyszíne a Byscenen nevű, központi elhelyezkedésű klub volt, ami a koncerttermen és az akörüli pultokon kívül igényes, alagsori rock barral és még egy étteremmel is rendelkezik. A nézőtér a méretét tekintve közepesnek mondható: olyan kétharmad A38 nagyteremnyi lehet, kevésbé elnyúló arányokkal. Az alsó “dühöngő” fölött U alakban egy keskeny emeleti terasz is fut, így lehetőség van akár föntről is élvezni a koncerteket. A hangzás a 2 nap alatt végig kifogástalan volt, az első sorban és hátrébb állva egyaránt. Érdekes módon ezt külföldön általában meg tudják oldani…
A fellépők sorát a norvég Askeregn kezdte, mögöttük az eredetire sikerült fesztivál molinóval, melynek központi grafikai elemét a Nidarosdomen egyik ablaka ihlette. Ha nem tudtam volna, hogy ez volt a zenekar valaha volt legelső fellépése, akkor biztos nem gyankszom ilyenre: hatalmas energiával és tökéletes összhangban játszottak, látszólag minden lámpaláz vagy kisebb zavar nélkül, pedig az élő előadáshoz még vendégzenészre is szükség volt, hogy össze tudjon állni a vokál – gitár – basszus – dob felállás. A frontember E. Rustad folyamatos mozgásának és a legutóbbi, Brennende Åkres Grøde album dalainak köszönhetően gyakorlatilag azonnal megtörtént a “warm-up” – robbanásszerű erővel kezdődött el a fesztivál. Az Askeregn zenéjére jellemző a direkt, de mégis emlékezetes riffelés, ami azt is eredményezi, hogy a dalok nagyon jól működnek élőben: újra meg újra előkerült 1-1 fogósabb téma. Bár magát a black metalt nem újítják meg, mégis felismerhető a stílusuk, ami ezzel az elsőprő előadásmóddal karöltve pont elég volt ahhoz, hogy az elsőtől az utolsó percig lekössék a közönséget.
A Ritual Death olyan szinten primitív módon játssza a helyenként black metal elemekkel tűzdelt, szellősebb megkölezítésű death metalt, hogy az már jó. A trondheimi zenekar tagsága részben az eredeti Nidrosian körből áll, és az utóbbi 1-2 évben egész sok underground eseményen el lehetett őket csípni. Lemezen nem teljesen tud átjönni az a nyirkos, kriptából kisüvítő szélre emlékeztető hangulat, amit a zene és a vokalista-gitáros Wraath csuklyája alá applikált emberi koponya együttese élőben kelt: mintha egy csapat ősember került volna egy középkori sátánimádó rituálé kellős közepébe. Kőegyszerű pengetések elementáris hatással. A közönség láthatólag abszolút vette az adást, együtt mozgott a zenével, adott esetben kisebb moshpit is kialakult a gyorsabb epizódok alatt. Aztán jött az egy-egy jól elhelyezett pillanatnyi leállás, ahol egy emberként merevedett meg több száz. Ez a tényleg primitív, egyszerű zene érezhetően közvetlenül a zsigerekre hat, de nem a sörözős partythrash módon, hanem egy fröcsögően sötét attitűddel. Az pedig még mindig zseniális, ahogy Wraath némán, jelentőségteljesen körülnéz a koponyával. A rezzenéstelen arckifejezés adott. Ugyanakkor, én a tavaly nyári Beyond the Gates–en már láttam őket nagyjából ugyanezzel a setlisttel, és számomra ott valahogy jobban működött a dolog, mint most. Bergenben minden dimanziójában kisebb volt a koncertterem, és abban a tömör, sűrű térélményben valahogy erősebb volt a kripta-hatás, mint itt, a két emeletnyi belmagasságú színpadon. Az ottani kevesebb, vörös fény is jobban állt a zenekarnak, mint az itteni több, kékes. Ráadásul ott a koncert végén egy hosszú, dark ambient jellegű outro is fokozta a hangulatot. Ez a mostani is egy abszolút ütőképes, élvezetes fellépés volt, tehát panaszra nincs okom, de még nagyon élénken él bennem a nyári élmény velük, így nehéz attól elvonatkoztatni.
Homlokegyenest más megközelítést képvisel az atmoszferikus black metalt játszó szintén trondheimi Vemod. Az ő zenéjük egy-egy szám kivételével korábban valahogy sosem tudott igazán megragadni, pedig egyébként underground viszonylatban nagy népszerűségnek örvendenek, illetve a természetfókuszú inspirációikhoz is maximálisan tudok kapcsolódni. Amit viszont mindig hiányoltam, az épp hogy az energia. Míg a Paysage d’Hiver a természet erejét szólaltatja meg, addig ők inkább a végtelen, havas táj nyugalmát. Ezt a képet bármikor szívesen élem át túra közben, de a zenében egyszerűen mást keresek. Ugyanakkor ahogy korábban írtam, trondheimbe érkezésem óta folyamatosan hangolódtam az itteni környezetre, így egyfelől akkor és ott sikerült abba a tudatállapotba kerülnöm, hogy egyértelműen élvezzem a koncertet, másrészt innen nézve teljesen egyértelmű volt, hogy miért játszanak pont ilyen zenét. J. E. Åsli gitárkezelésén, mozgásán egyébként is folyamatosan látszott, hogy a teljes átszellemültség állapotában van; a borítóikról is ismert kékes színek és a háttérbe vetített finom, elmosódott, álomszerű tájképek pedig a vizuális élményt is teljessé tették. Behozták tehát a Byscenenbe a csillogó havat, a fenyőket, a száraz és havas téli levegőt, az ágak között laposan átsütő napot. Működött, na. A fellépés gerincét a tavalyi The Deepening anyag adta, de elhangzott a Venter på Stormene címadó dala is. Számomra a csúcspont az Inn I Lysande Natt volt, ami egyébként is a legkedveltebb dalom tőlük – talán pont azért, mert ez már olyan távol van a black metaltól, hogy nincs olyan érzésem vele kapcsolatban, miszerint erőtlen megközelítésű black metal volna. Mindezek után feljött a színpadra Haavard, aka. Lemarchand, aki a Satyricon egyik alapító tagja, de talán híresebb arról, hogy emellett a korai Ulver anyagok egyik meghatátozó gitárosa is volt. Így az énekre átnyergelő Åsli helyett ő fogta kezébe az egyik gitárt (a másikat továbbra is Kvitrim kezelte), hogy nekikezdjenek a Bergtatt kezdő tételének. Ugyan én magam sosem voltam Ulver-rajongó sem, de el bírom képzelni, hogy ezt milyen érzés lehetett átélnie azoknak, akik számára meghatározó ez a kultikus zenekar, ráadásul annak ezen korai időszaka. Ez a performansz is hibátlan volt, így végül egy erős zárással tettek pontot a fesztivál első napjának végére.
II. nap
Nagy reményekkel vártam a fesztivál 2. napját, ugyanis tulajdonképpen azért utaztam ki, mert a fellépők között volt a Dark Sonority és a Sortilegia. Mielőtt azonban 8-tól belecsaptak volna, ismét sok egyébre volt még időm. Egyrészt a helyi rock múzeumba (ahol egyébként a Mayhem próbatermét is berendezték az állandó tárlat egyik részeként) érkezett egy időszakos kiállítás a norvég black metal “vibe-járól”, ahol a fesztivál miatt ezen a napon tárlatvezetést is indítottak. Itt többek között megtekinthető volt néhány érdekes ereklye, mint pl. egy Metallionnak címzett levél Dead eredeti kézírásával, vagy a Life Eternal dalszövege szintén általa papírra vetve. Emellett bemutatásra került, hogy mik inspirálták a korai norvég black metal zenekarok szövegeit és vizualitását, volt egy szoba a Grieghallen stúdióról, egy a fanzine kultúráról… stb. Utána egy nagyon érdekes és jó stílusban lefolytatott előadást hallgathattunk meg a ‘90-es évek első felének híres, a norvég színtéren zajló bűnügyeiről olyan aspektusból, hogy a rendőrség milyen források alapján igyekezett feltárni és megérteni az eseményeket. Ezt követte már a Byscenenben egy lemezvásár, meg némi további, már egyéni városnézés, így megint sikerült az egész napot az esemény szellemében eltöltenem.
Mire 8 óra lett, a színpadon már égtek a gyertyák a magas, fekete fém tartókon. Templomi orgona hangján szóló szintetizátorral indult a trondheimi Dark Sonority szeánsza, majd bevonult a teljes tagság a fekete csuháikban. Kvitrim a tegnapi konszolidált kiállását most csuklya alá rejtette, és mezítláb érkezett meg a középpontba, miközben a hangszeres szekció nagy elánnal nekiugrott egy korábban stúdiófelvételen nem szereplő szám eljátszásának. A hangzás nagyon jól eltalált, sűrű és telt volt, a látvány pedig teljesen magával ragadó. A gyertyákon túl csak pokoli vörös fény világított a színpadon, melynek előterében sziluettként mozogtak a zenészek. Elképesztően egyben volt a rítus, melyet Kvitrim különféle szimbólumokat felidéző kéztartásokkal és persze remek vokáljaival színesítve celebrált. Amikor pedig ráfordultak az emblematikus Du morgenstjerne, Morgenrødens Sønn kezdő riffjére, az ismerős tétel hatására teljesen elszabadultak az energiák. Ezt egy második új dal követte, ami hasonlóan a nyitó tételhez lassú, ízes gitárral indít, majd kitör. Ez alapján a két kedvcsináló alapján pláne nagy éhséggel várjuk, hogy mikor érkezik már meg végre az az új lemez – elsőre is kifejezetten figyelmet érdemlő tételek voltak, amik ismeretlenségük dacára pont ugyanolyan jól működtek, mint a koncertet záró két Kaosritual klasszikus, a Forbannelse és a Djevelpakt og Trolldomsmakt. Ebben a performanszban tényleg minden a helyén volt, szívesen hallgattam volna hosszabban. Idén ha minden igaz, több helyen is el lehet majd őket csípni – a látottak-hallottak alapján ez pláne ajánlott. Kifogástalan, meghatározó koncertélményre lehet számítani tőlük az itteni produkció alapján. Többek között az ilyen fellépések mutatják meg a “Nidrosian Black Metal” mögötti értéket – ez a black metal kvintesszenciája volt.
Nem sok idő volt feldolgozni mindezt, mert már birtokba is vette a színpadot a Sortilegia. A férj – feleség alkotta duó színpadképe meglehetősen hangulatfókuszú volt: hátul a teljes sötétségben püfölte a dobokat H., míg elöl egy kisebb oltár mögött foglalt helyet Koldovstvo a gitárjával és a mikrofonállvánnyal. Az oltáron a zenekar logójával díszített terítő; rajta koponya, kehely, egy üveg bor és természetesen néhány gyertya. Ennél több fény azonban őt sem világította meg, ami tovább erősítette a hatást – bár a fotósok bizonyára nem örültek. Na de mi is volt ez a “hatás”? Gondban vagyok a szavakba öntésével. Jellemzően tartózkodok az ilyen kifejezések használatától, de ez a fellépés transzcendens élmény volt. Mintha egy boszorkányszombat vette volna kezdetét, úgy borított be minket a sűrű hangfüggöny és Koldovstvo ördögi varázsa. Ő maga is úgy mozgott és sikoltott a mikrofonba, mint akit megszállt az ördög; ez a transz-szerű állapot pedig pillanatok alatt átragadt az egész közönségre. Megszűnt az idő, és csak a hömpölygő riffek és a sporadikus kiáltások maradtak. Itt kell megint kiemelnem a Byscenen hangosítását: konkrétan a Sortilegia kb. jobban szólt, mint lemezen. Nem lett műanyag, viszont tökéletesen és tisztán kihallható volt minden dallam – anélkül, hogy nyersességéből bármit veszített volna. Mindezt olyan vastagságban, ami alapján senki se gondolná, hogy itt csak egy darab gitár szerepel a felállasban. Az egész koncert egy sötét, összetett, de mégis könnyen érthető-érezhető massza volt, ami maga alá temette a hallgatót, a fülén át bejutott a testébe és kitöltötte azt. Azt gondoltam, hogy a Dark Sonority lesz számomra a fesztivál csúcspontja, de a Sortilegia fellépése hatásában még azt is túl tudta szárnyalni némileg.
Ezek után elég nehéz dolga volt nálam a fesztivált záró Whoredom Rife-nak. Nincs velük semmi gondom, de sose ragadott meg különösebben a stílusuk. Nem tudok semmi rosszat mondani a fellépésükről sem: látszott, hogy mindent maximálisan beleadnak; a közönség rezonált rájuk, a zenéjük kellően agresszív volt, de szép számmal voltak benne dallamosabb, vagy akár kiállás jellegű pillanatok is. Az énekes K.R. folyamatosan kommunikált a közönséggel, de csak a testével – nem fárasztott senkit irritáló konferálásokkal, hanem a kiállásával, karizmájával vonta be a tömeget, láthatólag igen hatékonyan. A kecskefejek se maradhattak el a színpadról (cserébe az egyik mikrofonállvány folyton felborult miattuk), és zárásként még az Under a Funeral Moont is elnyomták, tehát minden összetevő ott volt, csak hát ez a recept rám épp nem igazán hatott – pedig úristen, mennyire szeretem az Under a Funeral Moont! Biztos vagyok benne, hogy sok rajongójuk számára ez a koncert volt a nap vagy akár az egész fesztivál csúcspontja, de bennem még abszolút az előző két fellépés dolgozott, így összességében nem tett rám mély benyomást a Whoredom Rife, és egy kicsit túl hosszúnak is találtam a szettjüket.
Na de mit tud valójában a Caerimonia Nidrosiæ, ami miatt maximálisan érdemes ide kilátogatni a távoli Kelet-Európából?
Egyrészt a koncertek egytől-egyig objektíve hibátlanok voltak. A zenekarok hozzáállása, energikus kiállása, a színpadkép és a hangzás minden esetben kifogástalan volt. Ugyan a 6 fellépő teljesen más megközelítésű zenét játszik a stíluson belül, de közös bennük a kötődés a black metal szellemiségéhez, ami miatt az egész esemény légköre ezen az egyetértésen alapult. A bandák közül lehet olyan, ami jobban érdekli az adott embert és olyan, ami kevésbé (ez ízlés / egyéni preferencia dolga), de igazából mindegyik előadásban volt annyi egyediség és fogás, hogy szinte mindenki végighallgassa. Ezek között gyanítom az összes néző számára volt legalább két katartikus erejű koncert – olyanok, amikre mindig emlékezni fogunk. Méret tekintetében is optimális a fesztivál: szerencsére nem éri el azt a nagyságot, ami kiöli az underground szellemet. És végül, de nem utolsó sorban: maga Trondheim. A black metal nem csak zene, és itt a koncerteken kívül is rengeteg kapcsolódást lehetett találni a stílus történetéhez és ahhoz a közeghez, amiből a norvég megközelítés kifejlődött és a mai napig táplálkozik. Mindezek nyilván erősen hozzátesznek az összképhez – a Caerimonia Nidrosiæ-re ellátogatva kézzelfogható élményként találkozhatunk nem csak a tökéletesen kivitelezett eredménnyel, hanem az azt létrehozó élettérrel, inspirációval is. Ráadásul mindezt az underground keretein belü maradva. Hát mi kellhet még?
Írta és fényképezte: sothis
