A Djevelt 2009-ben a Ljå-ból kiválva alapította Trånn Ciekals gitáros: olyannyira, hogy az új projektnek a nevét is azon szám címe alapján adta, ami utoljára megjelent az ő közreműködésével a Ljå színeiben. Ez volt a “Gjort til djevel” című tétel, azaz “Ördöggé válni” – valóban találó eztán egy Ördög nevű bandába átcsatornázni a kreatív energiákat. Ugyan a Djevel eddigi működése során 2-3 zenész rendre csatlakozott Ciekals mellé hosszabb-rövidebb időszakokra, az sosem volt kétséges, hogy ki a dalszerző, sem pedig a projekt célja: a korai ‘90-es évek norvég black metajának konzerválása. Erre vonatkozóan már több interjúban megfogalmazásra került az ars poetica: a black metalnak nem fejlődnie, hanem fennmaradnia és erősödnie kell. Persze a stílus második hulláma önmagában is diverz, így fennáll a kérdés, hogy mely megközelítést igyekszik konzerválni Ciekals? Talán leginkább a korai Ulver, korai Satyricon, az első két Enslaved hangulatvilágát – mindazon, szintetizátoros hangképekre és melódiákra nagyban építő atmoszférákat, melyek eredeti megszólaltatói már sok éve teljesen más vizeken eveznek. Hol lenne nagyobb szükség a múlt életben tartására, mint itt?

És a Djevel valóban kitartó: 1-2 évente egy teljes lemez formájában megmutatják, hogy ezt a fajta zenét még manapság is lehet szívvel játszani (nem szükséges műanyaggá, netán szintipoppá alakítani…), miközben az életmű egyfajta egyéni útkeresés és tanulás is: erősebb és kevésbé erős lemezekkel és tételekkel. Aki követi a stílust, vélhetően hallott már a formációról, de igazán nagyot sokáig nem robbantottak az undergroundban sem. Ennek oka részben az lehet, hogy bár a Djevel jellemzően (black metal értelemben véve) kellemes hallgatnivaló, de szemben mondjuk az első két Satyricon vagy Enslaved albummal, ezeknek a lemezeknek meg kell adni az időt, hogy a riffek az ember fülébe másszanak. Ritkább az az élmény, amit szerintem sokan átéltünk mondjuk a Dark Medieval Times első elindításakor, hogy a lemez szinte azonnal beragadt a fülbe és a lejátszóba. Na de egy váratlan fordulattal az idei Natt til ende című Djevel album pont így indul…

…a már előzetesen single-ként is kiadott Bespottelsen–nel. Igazi norvég riffelés, ami egyszerre melodikus, szürke és sodró; és ami könnyedén elegyedik a szintetizátor keltette, végtelen táj jellegű hangképpel. Ahogy ezeknél a zenéknél általában, itt is a hangulatteremtésen van a hangsúly, ez a hangulat pedig jelen esetben a havas fennsíkok holdfényes, éjszakai világa. Míg a Paysage d’Hiver zenéje az éles sziklaformák között pusztító hóvihar hangja, itt egy elhagyatottabb és némább reprezentációt kapunk. A Natt til ende a Djevel éjszaka (“Natt”) trilógiájának záró eposza, ami az emberi lélek és élet sötétebb aspektusait hivatott lefesteni – folytatva a 2021-es remek Tanker som rir nattert és a 2022-es szintén erős Naa skrider natten sortot. Így a hangsúly itt nem a külső természet pusztító erején van, hanem a negatív belső gondolatok, folyamatok és érzések tájképek segítségével való lefestésén. Ciekals egyik fő zenei inspirációforrása az utóbbi időben az éjszakai erdőben való sétálás, így nem meglepő, ha ezen leképezéshez nyúl, mikor hazaérve beül a ‘90-es évekből átmentett black metal poszterek és flyerek közé, fogja a  gitárt és játszik. Ez a 6 perces szám például 12 perc alatt született a gitárokat tekintve – erre mondják azt, hogy belülről jön. Persze ahhoz, hogy ebből egy komplett tétel legyen, kell még némi szintetizátor, az ex-Emperor tag, Faust dobolása és a Nidrosian kör több bandájból (pl. Mare, Kaosritual / Dark Sonority…) ismert Kvitrim vokálja-basszusa-billentyűi. A Natt-trilógiát ugyanis már ez a hármas felállás tette le az asztalra – persze nagyon markáns Ciekals-túlsúllyal. Egy szó mint száz, fogósan indul a lemez

Eztán jön a nehéz dió: 3 szám, ami kiugrónak vagy izgalmasnak nem nevezhető, de többedik hallgatásra azért rájuk lehet érezni. Legalábbis nálam valahogy így zajlott.

Az En vinter efter kommer lassan hömpölygő témával indít, majd ezt a komótosan bólogató ritmust váltogatja a középtempóval. Nem depresszív, hanem inkább kissé heroikus hangulatot áraszt, melyet középtájon egy himnikus, viking beütésű, szózatszerű vokállal fokoz, ami később a dal végefelé is visszatér. Ez a megközelítés ugyan illik a nordikus hagyományokhoz, de véleményem szerint a Djevelnek jobban áll, ha nem csatlakozik rá erre a pagan vonalra, ugyanis kiöli a zenéjéből a sötétséget. A Ravnehymne egy black metalosabbra sikerült tétel, de úgy igazán ebben sincs meg a mindent átható erő és atmoszféra. Egy-egy jobb pillanat kivételével hamar végigszalad az emberen, aztán már jön is a Jesu lidelse, ami nagyon hasonló világot mutat, csak hosszabban. Sokszor hallott norvég riff, majd végül csak bekúszik egy gyorsabb tempójú rész végre, ami kicsit kizökkenti az embert az egykedvűségéből. Ez a dal sem extra – sem a műfaj történetében, sem a Djevelében -, de egy kicsit több spiritusz van benne, mint az előző két számban. Átléptetni nem fogom ezeket a tételeket sem (főleg, hogy minden hallgatással egyre jobban “beérnek”), de továbbra is gyengébbnek tartom őket, mint a zenekar utóbbi albumain megszokott minőség: elsősorban talán azért, mert az “ördögi” atmoszféra veleje mintha hiányozna belőlük.

Nem véletlen, hogy az Under nattens fane i fandens pakt lett a második, előzetesen is publikált dal a lemezről: a Bespottelsen után ez a következő, aminek tényleg van izgalmi értéke. Változatos dallamvilágú szám, ahol a gitár, a billentyűk és a vokál is kiemelkedő ezen korong viszonylatában, és általánosságban is megállja a helyét a felhozatalban. Ezt a hangulatos, Kvitrim által billentyűkre komponált I skovaandsdavn követi (az egyetlen dal a lemezen, aminek nem Ciekals a dalszerzője), ami remek átvezetés a ‘90-és évek nosztalgiába és a címadó Natt til ende majd negyedórás záróakkordjába. Én kifejezetten szeretem a hosszú számokat, mert ezek különleges lehetőséget adnak a hangulat felépítésére: akár a repetitív epizódok, akár a színes váltások segítségével. Itt mindkét eszközt alkalmazza a Djevel, és nem is olyan rossz az eredmény: egy unalmasabb kezdés után a dal második felére kibomik a mű, és a végére ráérzünk a csillagos égbolt nyújtotta végtelen lehetőségek katarzisára.

Sokat fogom még hallgatni a Natt til endét, mert összességében jó album, de mégis úgy érzem, hogy a Djevelben rejlő, és eddig már többször meg is mutatkozó lehetőségekkel most, a Natt trilógia záró – és szerintem leggyengébb – lemezén nem sikerült maradéktalanul élni. Nehéz megragadni, hogy mi, de a korong körülbelül feléről valami hiányzik – talán épp az igazi sötétség, ami a trilógia központi témája volna. Másfelől, az erősebb tételek tényleg erősek, illetve az aktuális színtér átlagos produktumaihoz képest így is kiemelkedő az album, tehát a verdikt nem negatív – inkább “várakozáson aluli”. Ugyan az év egyik legjobb koncertjét ők adták számomra a Beyond the Gatesen, de az év albuma díj nálam nem a Djevelt illeti – annak ellenére sem, hogy a kiadvány nemzetközi fogadtatása lehengerlően pozitív.

Írta: sothis